The Dear Hunter: Act III - Life And Death

írta Tomka | 2010.04.14.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Triple Crown Records

Weblap: http://www.thedearhunter.com

Stílus: eklektikus indie/prog. rock/musical rock

Származás: USA

 

Zenészek
Casey Crescenzo - ének, zongora, gitár, producer Andy Wildrick - gitár, producer Erick Serna - gitár Nick Crescenzo - dob Nate Patterson - basszusgitár
Dalcímek
1. Writing on a Wall (1:36) 2. In Cauda Venenum (5:29) 3. What It Means to be Alone (4:16) 4. The Tank (4:39) 5. The Poison Woman (4:18) 6. The Thief (5:01) 7. Mustard Gas (4:09) 8. Saved (4:25) 9. He Said He Had a Story (3:31) 10. This Beautiful Life (4:05) 11. Go Get Your Gun (2:48) 12. Son (5:39) 13. Father (4:48) 14. Life and Death (0:57)
Értékelés

Eklektikusnak lenni manapság a divat alapkövetelménye. Már ha a felkapott retro-stí­lt nem számí­tjuk. Vagy, ha azt is beolvasztjuk a stí­lusok káoszába. Innovatí­vnak lenni, hagyománytisztelő módon - ez a mai stí­lusbravúr. Ami, paradox bűvészmutatványainak köszönhetően, kevesek kiváltsága. Egyik élharcosa az a The Dear Hunter, akik az alternatí­v és az "old school" progresszí­v-experimentális rock eklektikáját fejlesztették tökélyre, olyan úttörők nyomában, mint a Coheed And Cambria vagy a The Mars Volta. Olyan, mintha összeházasí­tanák a múzsát a királynővel: kvázi-rock opera ez, ahol a kifejezendő - és gyakran percenként változó - hangulat a lényeg, nem pedig a stí­lus(ok), főleg nem annak határai. Mindez egy Casey Crescenzo nevű úriember agyszüleménye: "rock-diktátorok" szűk táborának kiváltságosa. És azoké, akiknek hangja egyszerre üvölt, kérlel, könyörög, sí­r és mesél, ezúttal életről és halálról - később a szí­nekről akar kilenc lemezes koncept-sorozatot. Látszik, önbizalomért ő aztán tényleg még csak a szomszédba se megy át, de nem is véletlenül: mert egyszerűen tehetségesnek (plusz zenészcsaládba) született, ilyen hangszí­nnel, - és félreértés ne essék, csakis énekel. De azt hogy! Ráadásul segí­tsége is van, ahol egy pillanatra lélegzetet kell vennie, a kórus máris belép helyére, felesel: vokál-orgia van. Crescenzo rock-szí­nházat üzemeltet. Persze, nem az együttes tagsági keretén belül, hanem digitális formában, korongba vésve: zenei különcnek lenni ma már muszáj, az eltérő, és akár egymással szembemenő trendek összebékí­tése a bűvészmutatvány. Az - egyelőre - trilógia első két felvonásában még kissé döcögősebben, és szürkébben abszolválta a kitűzött projectet, mostanra azonban beletanult a porondmester szerepébe. A langyosabb nyitány után az 'Act III' magabiztos határátlépésekkel, többféle énekstí­lussal, és lendületesebb dalszerkezetekkel operál. Magyarul: több a kraft. Jócskán. Ahogy egy rövid, ám annál adekvátabb hangulatalapozó kórus-intro után elindul az In Cauda Venenum, rögtön belecsöppenünk a szarvasvadászok karneváljába: a sokszí­nűség és a csapongás őrületének csápjai tekerednek a hallgatóra, halkan duruzsoló basszusgitár és dob-parádé alapokra Crescenzo "sikí­tó" megadallamai támaszkodnak, miközben Savatagera - vagy ha úgy jobban tetszik: Queenre - hajazó vokál-betétek pumpálják a fúvós hangszerek (!) mellett az adrenalint. A gitárhangzás rendesen belecsúszik a "modern" kategóriába, néha kissé háttérbe is szorul, egyrészt az énekharmóniák egyeduralma, másrészt olyan hangulat-passzázsok miatt, mint a billentyűvel sanzonjelleget varázsoló In Cauda Venenum szám-közép - nosztalgikus elvágyódás a köbön, pár vonós a háttérben. Nincs botrány az operában, folyik tovább a melódia-folyam, mert konceptalbumról van szó, életről és halálról, azaz: háborúról; What It Means To Be Alone, beszédes cí­m, tiszta Muse-melankólia, érzelmek tárházát kifejezni képes kaméleon-dalnokunk még mintha Bellamy hangszí­nét is adoptálná. Nem véletlen a finom basszusjáték, és a simogató zongoradallamok sem: a főként az extrém tempóváltásokban és az eklektikus alapok stí­lusbeolvasztó hatásában tetten érhető prog.rock hagyományápolás mellett ugyanis szügyig merülnek a - pozití­v értelemben vett - populáris zenébe. A The Tank a komolyzenei tradí­ció integrálásában is jeleskedik, miközben menetelés-ritmus és - kivételesen - torzí­tott vokál vezeti be a korong egyik legintimebb darabját. A független produkcióban készült korong a The Poison Womannal folyamatosan vetkőzteti magát tovább: amolyan hurráoptimista tónusú dal(ocska), ironikus felszí­nnel - ez az indie recept manapság. Meg kell hagyni, stí­lusuk az van, meg hát a kisujjukban van az a bizonyos előadói véna. És igen, szó szerint előadói, az a bizonyos show business, amihez semmi sem fogható. Mert a ragtimetól a jazzen át az a capelláig akad itt minden, egybefolyva a teátrális dalszerkezetek égisze alatt. A cement pedig Crescenzo extra-dramatikus, harsány énektémái, amely sokak számára taszí­tó lehet, de egyben ez a muzsika fő csábereje is. Mint a többi vezető, mai modern-indie "prog.rock" esetében (Cedric Bixler-Zavala - The Mars Volta, Claudio Sanchez - Coheed And Cambria), az extrém hangszí­nű vokálcsodákhoz való viszonyulás ví­zválasztó. Az experimentális véna előtt adózik tisztelettel a The Theif, gitár- és szintetizátor-effektek, nyakon öntve egy basszusszólóval, ahonnan a Mustar Gas vezet vissza a rock-szí­nházba, a misztikum azonban marad, Casey pedig hangterjedelmét kamatoztatja, amit "megnövesztett" az elmúlt pár évben - és nem (csak) a technika csodáinak köszönhetően. Azért egy banjós hangulatváltás itt is megfér, a nagyzenekari epika ölelő karjaiban, hiába, humor- és zenei érzék az dögivel akad, még ha után-érzések is becsúsznak, mint az újabb, egy az egybeni Muse-tribute Saved, csak a fullasztó elektronika hiányzik, helyette azonban van minimál hangszerelés, akusztikus gitárral, a végén pedig becsusszan egy "rádióhirdetés" is. Csak hogy aztán átcsapjon a korong egyik csúcspontjába, a He Said He Had A Story: í­gy kell zenével történetet mesélni, a stí­lus változik az atmoszférával, bőgővel az előtérben, miközben az eksztatikus energia pihenőt kap, a This Beautiful Lifeben szintúgy, ahol keserédes-napfényes atmoszféra-mixet kapunk: lenyűgöző. A Go Get Your Gun aztán tényleg mindenkit felvidí­that, miközben a háborús halálról dalol, rockabilly ó-kórussal, de legfőképp mexikói western-hangulattal. Maradunk a popon innen, és mégis túl, messze-messze, azon az úton, amelynek a végén a Beatles trónol: az 'Act I' és 'II' után és képest, jóval erőteljesebb a kommersz í­z, de a különcség az maradt, és az érettség is megjött vele. Nincs mit tenni, minden mondanivalóbeli és eklektikai súlya mellett a Dear Hunter musical-rockja egyszerűen bájos, magával ragadó, mint a záró trió őszinte szomorú-fináléja - élet és halál elhaló billentyű-hangokkal búcsúzik. Mint a megismételhetetlen The Wall esetében, a hangsúly a kompozí­ción, a szerkezeten, nem pedig a virtuozitáson van - és persze a ví­zió egyediségén.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások