Nightwish: Endless Forms Most Beautiful

írta Bazsa | 2015.04.15.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.nightwish.com

Stílus: Szimfonikus metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A Nightwish pályafutásával kapcsolatban most már lehetetlen volna olyasféle konszenzusra jutni, ami – a lehetőségekhez képest – objektíven tükrözné a mindenkori rajongótábor (vagy legalábbis a többség) véleményét. Tulajdonképpen azt látjuk, hogy a valódi áttörést hozó 2000-es ’Wishmaster’ óta nincs általánosan elfogadott álláspont: a szimfonikus hangszerelés egyre erőteljesebb térnyerése, valamint Tarja Turunen leváltásának hatására sokan eltávolodtak a csapattól, és a mai napig visszasírják a korai évek direktebb, metalosabb megszólalását, illetve a klasszikus énekhangot. A másik oldalon pedig ott vannak azok a tömegek, akik számára a ’Dark Passion Play’ vagy az ’Imaginaerum’ jelenti a meghatározó Nightwish-élményt – és a számok azt mutatják, hogy ők vannak többen, másként a zenekar sosem válhatott volna másodligás tehetségből Európa egyik legnépszerűbb metalcsapatává. Végeredményben ízlés kérdése, hogy kihez melyik periódus áll közel, két dolog azonban leszögezhető: szakmai értelemben nyilvánvaló, hogy egy fejlődéstörténettel állunk szemben, és az is tény, hogy Tuomas Holopainen mindig gondoskodott arról, hogy dalszerzői kibontakozása és tudatosabbá válása, a hol kisebb, hol nagyobb léptékű változtatások során a Nightwish könnyen felismerhető, és még könnyebben megszerethető zenei világa sose váljon teljesen kiszámíthatóvá. Kár volna tagadni, hogy mint mindenki másnak, neki is megvannak a bejáratott eszközei (jellegzetes dallammenetek és hangszerelési megoldások stb.), ám mindezeket rendre új ízekkel, valamilyen új tónussal egészítette ki.

A Nightwish esetében tehát egy új lemez megjelenésénél elsődlegesen nem az a tét, hogy tudja-e hozni a megszokott színvonalat, hanem az, hogy mutat-e valami újat, akár részleteiben, akár egészében. E tekintetben pedig az ’Endless Forms Most Beautiful’ egyértelmű csalódás, hiszen lényegében semmi sincs rajta, amit ilyen vagy olyan formában ne hallottunk volna korábban. És nem csupán a valóban innovatív megoldások hiányáról van szó: a lemez hemzseg az újrahasznosított témáktól, az ismerős dallamoktól és harmóniamenetektől. Tuomas egyetlen mentsége, hogy ez a zenei világ még így is elképesztően szórakoztató, viszont azok a rajongók, akik alaposabban belemélyedtek az életműbe, valószínűleg nem lesznek igazán elégedettek a végeredménnyel.

Ez az oka annak, hogy még a kifejezetten erős dalok sem olyan hatásosak, mint amilyenek egyébként lehetnének. Így járt például a nyitó bombasláger Shudder Before The Beautiful, ami a Dark Chest Of Wonders után már nem vágja földhöz a hallgatót, és hasonló – nem csupán benyomások, hanem az egyes témák szintjén is megfigyelhető – párhuzamok (egyezések) miatt nehéz igazán lelkesedni a Weak Fantasyért, a Yours Is An Empty Hope-ért, vagy a címadóért. És akkor még nem is beszéltünk a slágernek szánt, valójában megdöbbentően semmitmondó – és szintén nem minden előzmény nélküli – Élanról, vagy az Alpenglow és az Edema Ruh című dalokról, melyek már a ’Wishmaster’/’Century Child’-korszakban sem számítottak volna valami nagy eresztésnek. No meg persze itt van nekünk Troy Donockley is, aki különböző dudáival és furulyáival egyre többször jut szerephez, pontosabban fogalmazva: egyre erőszakosabban nyomakodik bele a soundba. Ezzel önmagában még nem is volna probléma (kivéve, ha az embert történetesen ki lehet kergetni velük a világból), csakhogy – igen markáns megszólalású hangszerekről lévén szó – pontosan ugyanazt a karaktert adják minden egyes helyen, ahol csak megjelennek. Márpedig a korábban csupán alkalmilag szerződtetett Troy most már szinte minden dalba belefújja a magáét (általában ugyanannak a dallamnak valamilyen variációját), függetlenül attól, hogy illik-e oda egyáltalán, ezzel pedig nemhogy nem szélesíti a zenekar lehetőségeit, hanem korlátozza, szűkíti a játékteret. Emellett most sem ússzuk meg ízléstelen kocsmafolk parádézás nélkül, a My Walden ráadásul egészen pofátlanul nyúlja le az előző lemez I Want My Tears Backjében már kellően megutált zsánert. És ha még ez sem lenne elég, ebben a dalban a mikrofont is magához ragadja, élettelen fahangját hallva pedig komolyan felmerül a kérdés: Tuomas vajon mikor veszítette el a józan ítélőképességét ennek az embernek a szerepeltetésével kapcsolatban?

Aztán a záró, 24 perces The Greatest Show On Earth-nél felcsillan a remény, hogy talán ez lesz az a dal, ami miatt érdemes volt megcsinálni ezt a lemezt; hogy végre történik valami nagy, valami jelentős, valami előremutató. És valóban, itt érződik a motiváltság, és bizonyítja, hogy Tuomas próbálja valamelyest tágítani a zenekar mozgásterét. Csakhogy erősen kérdéses, hogy ez az irány – mely nevezetesen a nagyzenekarra komponált filmzene felé mutat – valóban járható-e a Nightwish számára. Mert bár egy fantasztikus dalszerző karizmatikus zenei világáról beszélünk, úgy tűnik, hogy ez a vállalkozás egyelőre még meghaladja a képességeit. Ugyanis mind ez a dal, mind pedig ’Music Inspired By The Life And Times Of Scrooge’ című, hasonló szellemben fogant szólólemeze is azt igazolja, hogy közel sem áll annyi eszköz a rendelkezésére, hogy olyan műveket alkothasson, amelyek a metalzenei hagyományon kívül, illetve vizuális kiegészítés nélkül is megállják a helyüket. Itt kell megjegyeznünk, hogy nem csupán az Imaginaerum című film miatt célszerűbb komolyzene helyett inkább filmzenéről, vagyis kép és zene kapcsolatáról beszélnünk, hanem azért is, mert nem lehet nem észrevenni, hogy a csapat koncertjeinek egyre szervesebb részét képezi a tudatos, kreatív, a zene hatását érdemben is felerősítő látványvilág. Viszont akárhogy is nézzük, a Nightwish továbbra sem egy összművészeti produkció, hanem egy zenekar, ami azzal jár, hogy a daloknak önmagukban is működniük kell(ene) – és valahol itt bukik el a The Greatest Show On Earth (illetve az instrumentális The Eyes Of Sharbat Gula) is. A metalos részek között kiváló ötleteket találunk, de emellett tele vannak indokolatlan (mit keres itt például egy Bach-futam?), céltalan, kidolgozatlan momentumokkal, az ideális sokszorosára nyújtott nettó szimfonikus betétekben pedig nincsenek felidézhető, emlékezetes megoldások/motívumok, nem futnak ki sehová, és nem igazán érezni, hogy az időhúzáson kívül volna különösebb funkciójuk. Ez a koncepció egyszerűen nem működik vizuális (vagy bármilyen egyéb) fogódzkodók nélkül – erre csak nagyon kevesen képesek, például az olyan ikonikus szerzők, mint Hans Zimmer vagy John Williams.

Sajnos a lemezt az Anette Olzon helyére érkezett Floor Jansen sem tudja kihúzni a középszerűségből, noha adottságait, tudását és kifejezőképességét tekintve köröket ver mindkét elődjére. Ahogy az a ’Showtime, Storytime’ DVD-n már kiderült, a holland énekesnő hitelesen, helyenként az eredeti verziókat is felülmúlva tolmácsolja a Tarjával és az Anette-tel rögzített dalokat egyaránt, hangja pedig tökéletesen illeszkedik ebbe a zenei közegbe. Talán túlságosan is, és épp itt van a baj, ugyanis ezáltal semmilyen új ízt, semmi különlegeset nem tud hozzátenni a zenekar hangzásához – hiszen kivételes tehetsége ellenére éppen az a karakteresség hiányzik belőle, ami mindkét kolléganőjében viszont megvolt. Mentségére szóljon, hogy nem kapott túl sok mozgásteret Tuomastól, a Weak Fantasy és a zárótétel kivételével olyan témákkal kellett dolgoznia, melyek nem jelenthettek különösebb kihívást számára.

Pontszám: 6