Nightwish: Dark Passion Play

írta garael | 2007.09.26.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Spinefarm - Nuclear Blast - Roadrunner Records

Weblap: www.nightwish.com

Stílus: szimfónikus metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A Nightwish történet kétséget kizárólag az utóbbi idők leginkább figyelemmel kí­sért szappanoperája lett, nyugodtan feljegyezhető a kéménybe az Iron Maiden, a Helloween és Judas Priest egykori énekes cseréje mellé. Jól tudjuk, hogy az emlí­tett bandák esetében mi lett a végeredmény: nos, emberi kapcsolatokból igencsak levizsgáztak a példaképül választott zenészek, az üzleti megfontolás és persze a rajongók kérésáradata meghozta a váltás igényét - a metal fekete könyvébe pedig újabb fejezetek kerültek, okí­tván az utókort és leszámolván az olyan közösségi értékekkel, mint emberség, bajtársiasság és tolerancia. Természetesen a megtörténtekért nem hibáztatom az együtteseket: a metal - főleg ilyen mainstream szinten - már nem szólhat az emlí­tett értékekről, a körülmények örvényléséből minden bizonnyal jómagam sem tudtam volna kievickélni, s az vesse rájuk az első követ, ki nem úgy tett volna, mint ezek a zenei óriások. Ráadásul ezzel a lépéssel nem csak a producerek, de a rajongók többségének is visszahozták az áhí­tott Kánaánt, legfeljebb a kurtán furcsán eltávolí­tott tagok szájában keseredett meg az édesnek induló aranyalma, s Kiske mester bólinthatott egy nagyot, önmaga felé újból bizonyságot találva, hogy miért is nem akar a metal kurvája lenni (pedig úgy fizetnék egy-két numeráért). A Nightwish mostani lemezének sikere nem a dalokon fog múlni, sőt, még nem is teljesen azon, hogy a választott hölgy mennyire képes Tarja egy más stí­lusban mozgó hangját pótolni: a Maiden The X Factor lemeze - mely igazán egy jó anyag volt, és Ripper esete - ki hangi adottságaiban abszolúte pótolni tudta Halfordot bizonyí­tja, más kell ahhoz, hogy egy csapatot sikerre vivő hangot pótolni tudjanak. Sajnos - vagy nem - , általában a metal közvélemény tolerációs szintje nem éppen a legmagasabb, megszokott kedvenceit igen nehezen engedi el, - gondolom, ennek megvannak a maga szociálpszichológiai magyarázatai, talán egyszer el is gondolkodok rajta, hehe - í­gy aztán abszolút nem irigylem a Nightwish virtuális élére - mert azért a főnök az más, jól tudjuk - álló Anette-t. Nézem az Amaranth klipjét, és ellentmondásos érzések futnak át rajtam. A szám igen jó, a klip látványvilága szuper - illk a barokkos hangzáshoz, Anette csinos, és látszik rajta a boldogság, mégis, valami nem passzol. A kissé 'disco-s mozgású' hölgy egy vidám tini bájos életvidámságával énekli a dallamokat, szöges ellentétben a metal klisék szerint pózoló zenészekkel. Tudom, Tarja sem volt a fémtoposzok szaí­npadmunkájával megáldva, ám az az operás méltóság, mely sugárzott róla, integráns része tudott lenni a csapat által játszott zene hangulati hatásainak. Éppen ez az hát, ami kétségessé teszi bennem a hölgy elfogadhatóságát: azt csak az idő fogja eldönteni, hogy a banda mennyire képes ezt a kissé széteső képet egységgé kovácsolni. De nézzük hát magát a lemezt. A klipes dal hallatán a Once folytatását vártam, ám a kapott dalfüzér nem egyértelműen követi elődje zenei világát. A történtek mélyen nyomot hagytak Tuomas lelkében, a kivetülő kissé depresszí­v , sötét világ elég erősen áthatja a dalokat, némileg nehezebb, teéátrálisabb, fatalikusabb összképet adva. A szimfonikusok helyzete is ennek megfelelően változott: több lett a rézfúvós , tömör drámai hangszí­nt adva a modern riffelésű daloknak, gyakran egy-egy katasztrófafilm aláfestő zenéjének szinonimájaként, abszolút egyenértékű szerepet kapva az elektromos hangszerek mellett. Ehhez járul hozzá, hogy Marco jóval nagyobb szerepet kapott a dalokban. Ez részemről nem igazán előny, az énekes gyakran csak végigkántálja a sorokat, - Master Passion Greed - éles disszonanciát húzva az aláfestő dallamok és az énektémák között, melyek jóval több odafigyelést igénylenek, mint a Once esetében. Mindezek mellett a szerzemények tartalmazzák mindazokat a jellemzőket, melyek sikerre vitték a csapatot: a kemény, staccato riffelés az énekelhető, bombasztikus dallamokkal és a mellérendelt szerepet kapó szimfonikusokkal ugyanolyan barokkos képet fest elénk, mint amit megszokhattunk, csupán a szí­nek tónusa lett sötétebb, és kavalkádjuk többeleműbb. A nyitó szám még Nightwish mércével nézve is eposzi hosszúságú: az igazából három főtémából összerakott mozaik mégis egységes képet mutat, éppen változatossága miatt nem fullad unalomba. Az első taktusoknál még ott lebeg Tarja szelleme, ám aztán Anette megtalálja saját hangját, melyet az EP ismertetőjénél már kielemeztem. Az alapvetően gótikus szoprán érdekes hajlí­tásokkal pótolja az operás maní­rokat, terjedelme megfelelően képes a kí­nos magasakat is prezentálni - ám ez esetben is azt tudom mondani: nem áll össze koherens egésszé a tolmácsolt dallamokkal, túlontúl "kislányos" ezekhez a komor, szerintem teltebb hangot kí­vánó dallamfolyamhoz. (Gondolom, emiatt is kapott nagyobb szerepet Marco, akinek minimális hangterjedelme azonban nem teszi lehetővé a nagy í­vű témák kibontását.). Hasonló szellemben fogant, nehéz dallamokat rejt a 7 Days To The Wolves is, rengeteg apró finomságot rejtve magában, talán túl sokat is a szokványos Nightwish slágerekhez szokottaknak. A tömör "dramatizálást" az angolszász folkelemek előretörése enyhí­ti: a Last Of The Wilds egy Rhapsody féle kelta-csürdöngölő, a Meadows Of Heaven pedig a "felföldi" elégiát érzékletesen tolmácsoló, összetett szerzemény. A lemez sokrétű világa azonban ezen kí­vül még számtalan hangulattal borí­tja el a hallgatót, ki-ki megtalálhatja a magának valót, legyen az a gótikus sötétség, vagy a fémes csillogás kedvelője.

Pontszám: 8