Unleash The Archers: Abyss

Szégyelljük magunkat, karó bevésve. Az a helyzet ugyanis, hogy még egyetlen komolyabb írás sem jelent meg az Unleash The Archersről e magazin hasábjain, holott a kanadai fogat simán megérdemelné a jelentősebb publicitást. (Pontosítok, na: drága kollégáimat ezúttal a védelmembe veszem, hiszen ha minden igaz, én vagyok az egyetlen, aki úgy isten igazából odavan értük, ez tehát nem más sara, csakis az enyém.) A bandának már a 2017-ben megjelent negyedik albuma, az ’Apex’ olyan magas nívót képviselt, hogy számomra rögvest a kedvencek közé repítette őket, és tényleg sajnálom, hogy akkoriban elmaradt róla a dicsőítő, 10 pontos kritika. Most azonban csapjunk is a lovak közé!

Elöljáróban annyit, hogy az ’Abyss’ az elődjéhez képest talán egy árnyalatnyival szerényebbre sikerült, ám sírásra nincs okunk, hisz egy bőven átlag fölötti, roppant masszív dalcsokrot szállítottak le nekünk ezek a szimpatikus tengerentúli arcok; az Unleash The Archers aránylag behatárolt világához mérten tehát megint csak egy kellőképpen változatos anyag született, a pazar hangzás pedig méltó hozzá. A borítógrafika meg olyasféle, mintha egy ősrégi Galaktika magazinról ugrott volna le, nosztalgikus bizsergést okozva a Kádár-korszak gyermekeinek.

Kezdjük az elején: sok elcsépelt szimfonikus nyitányt hallottam már, így aztán jólesett a Waking Dream egyszerű, de nagyszerű énekes intrója, mint remek étvágygerjesztő a kiváló címadó számhoz: tudniillik az Abyss egy epikus speed metal himnusz óriási dallamorgiával, Helloween-ízű szólókkal, égig érő, szárnyaló refrénnel, Brittney Slayes kisasszony pedig már itt az elején kivillantja a foga fehérjét. Ezt a vonalat erősíti a Faster Than Light is, amely úgy tökéletes, ahogy van: egy, a címéhez hű speed metal-bombáról van nagyba’ szó, mintha egy besúlyosított, riff-centrikusabb Stratovarius kelne életre a ’97-es ’Visions’ környékéről. A középrészbe elhelyezett, odabaszós breakdown pedig úgy simogatja a fülem, mint egy egzotikus masszázsszalonban a leggyengédebb thai szépség; azt mondom, hogy több ehhez hasonló durvább téma kellett volna még a teljes albumra.

Vannak azonban némileg könnyedebb hangvételű tételek is: a Through Starsszal szofisztikáltabb vizekre evezünk, újfent a Strato dallamvilága érvényesül; számomra kissé súlytalan, de szerencsére nem lépnek bele az Amaranthe-féle giccs-popos pocsolyába… Nem lesz a favoritom, noha kétségtelenül megvan benne a slágerpotenciál. A horzsoló riffelésű Return To Me-ben sajnos művi elektro-prüntyögések is felütik rusnya fejüket, amiért cserébe egy virgáccsal csapnám meg Brittney popsiját, ezt leszámítva viszont egy több mint korrekt dal. Szóval azért kíméletes lennék vele, na. Hasonló a Soulbound is, amely úgyszintén egy laza slágertéma némi szolid hörgéssel, ráadásul éppen 4 perc alatt tartva, hogy beférjen a rádiókba is a Balázsékhoz. Nem rossz, nem rossz, ám katarzist nem okoz. (És persze itt is felbugyognak a gagyi szintihangok, eh!) A Legacy első másodperceinek kislányos huhogása is jól rám ijesztett, de aztán a marcona blastbeates sikálás helyrebillentette a dolgokat; kérem szépen, van itt hát minden, mint a búcsúban: neoklasszikus szóló, középtempóban fogant, döngölős verzék, populáris énektémák, légies, ünnepélyes refrén… És üdvözlöm azt is, hogy a blastbeat többször visszatér, még ha a nyúlfarknyi nyálaskodásért Dévényi Tibi bácsi nem is oszt majd nekik pontos labdát. Az úgyszintén oldottabb hangulatú, kellemetes Carry The Flame-ben pedig Andrew Kingsley gitáros is énekel két sort, nem is akárhogyan, bizony többször kaphatna szerepet a jövőben.

Mielőtt elfelejtem, muszáj kiemelnem Brittney teljesítményét: a hölgyeményről eddig is jól tudtam, hogy kivételes és karakteres hang rejtőzik a torkában, és ahogy korábban, úgy itt is végig szenzációsan énekel! Ha unod a poposan csipogó csitriket metálbandák élén, akkor az Unleash The Archersszel már csak Brittney miatt is érdemes megismerkedned. Milyen gyönyörűen énekel már a The Wind That Shapes The Land lírai bevezetőjében! (Azt azonban nem bánom, hogy a lemezen egyáltalán nincs ballada, abba amúgy is beletörik a zenekarok zömének a bicskája.) Egyébiránt ez a maidenesen galoppozó, 8 és fél perces epikus szerzemény az egyik legimpozánsabb, legizgalmasabb az összes közül; úgy vélem, hogy az ilyesfajta monumentálisabb, komplexebb darabok jobban állnak nekik, mint a fesztelenebb „limonádék”. Szerencsére ez utóbbiból van sokkal kevesebb.

És végül a finálé, az Afterlife… Az egyetlen szimfonikus jellegű tétel, egyes ismétlődő elemei a viking/doom-korszakos Bathory hősies wagnerizmusát idézik, a hidegrázón emelkedett, emlékezetes refrénben pedig újra visszatér a Waking Dream fődallama, s hogy teljes legyen az eufória, még fifikás, death metalos riffeléssel is kényeztetik a hallójáratunkat. (A két bónuszdalt azonban elég feleslegesnek tartom, bár elférnek, és nyilván van, aki egy szinti-popos meg egy tinglitangli refrénnel megspékelt, dark-folkos átiratra esküszik. Lelke rajta, én léptetem őket.) Summa summarum: az Unleash The Archers megint megcsinálta! Egy közel hibátlan dalcsokrot tettek le az asztalra, és mi másban is bízhatnék ezek után, mint abban, hogy nemsokára hazánkba is ellátogatnak, amennyiben… Tudjuk.

Összegzés:

A kanadai nehéztüzérség az év egyik legjobb power metal monolitjával törte rá az ajtót erre az elcseszett évre, és nagyon remélem, még sokáig kitart a lendületük. Brittney Slayes pedig korunk csúcsragadozója. Ha mindezeket nem hiszed – az a te bajod.

Pontszám: 8.5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Napalm Records
Stílus: power metal
Származás: Kanada

Zenészek:

Brittney Slayes – ének
Andrew Kingsley – gitárok, vokálok, billentyűk
Grant Truesdell – gitárok, vokálok
Benjamin Arscott – basszusgitár
Scott Buchanan – dobok

Dalcímek:

1. Waking Dream (intro)
2. Abyss
3. Through Stars
4. Legacy
5. Return To Me
6. Soulbound
7. Faster Than Light
8. The Wind That Shapes The Land
9. Carry The Flame
10. Afterlife