U.D.O.: Live in Bulgaria 2020 – Pandemic Survival Show

Mi újat tudnék még mondani Udóékról, amit nem mondtam el az utóbbi évek lemezkritikái és koncertbeszámolói kapcsán? Igazából csak annyit, hogy megjelent egy új koncertlemezük, amit a plovdivi római amfiteátrumban vettek fel 2020. szeptember 18-án, és ahogy az énekes elmondta, ez volt az évi első és egyben utolsó koncertjük is. Gáz, de ez a tavalyi év sara! A koncert alapvetően az volt, amit mi is láttunk másfél évvel korábban a Barba Negrában: ‘Steelfactory’-lemezbemutató. Alapvetően nem változott a műsor szerkezete, csak pár számot kicseréltek, és a végén volt második ráadásként egy Accept-blokk. Számomra fájdalmasan kikerült a műsorból a 24/7, a Heart Of Gold és a Holy, de bejött helyettük a Wrong Side Of Midnight, az új lemezről a zseniális Rose In The Desert és pár Accept-csemege (Midnight Mover, Princess Of The Dawn). Higgadt fejjel én is azt mondom, hogy mi a fenének 228-adszor is eljátszani a Princess Of The Dawnt vagy a Balls To The Wallt, de nem tehetek róla, ha egyszer elkezdik, nem tudok szabadulni a hatásuk alól, ugyanúgy rázom a fejem rá, mint régen és éneklem a csordával a vokált.

Szóval a leglényegesebb változás az volt, hogy miután megdicsértük Udót 2019-ben, hogy végre képes volt szakítani az Accepttel és kizárólag U.D.O.-dalokat játszott, újra visszacsempészte a régi dalokat a repertoárba. A plovdivi amfiteátrum gyönyörű oszlopait már megcsodálhattuk a Sons Of Apollo koncertjén is, az intró alatt azok közti fényjáték fokozta a várakozást. Már a SOA-koncerten is furcsa volt, hogy a zenekar előtti tér üres, csak a fotósok és kameramanok foglalják el, a nézők az ülőhelyekről követhették az eseményt, de ez a hely adottsága és talán éppen ezért választották e koncert helyszínének a pandémia két hulláma közti időszakban.

A Tongue Reaper samplerről érkező kezdő hangjaira bevonult a zenekar és innen nagyjából ugyanaz zajlott, mint Budapesten, csak a félévnyi koncertmentes időszak után a kiéhezett közönség talán még nagyobb lelkesedéssel fogadta őket. Udo hozta a minimálisan kötelező mozgást, és a maximálisan smirgli hangot, Svenről pedig koncertről koncertre azt állapítom meg, hogy egyre magabiztosabb. Jó választás volt az apjától, hogy bevette a csapatba, most már nemcsak egyszerűen jól dobolt, és közben még a vokálba is besegített – a többieknél jóval többet –, de a showmankedésben is igyekezett Andreyjel karöltve pótolni az énekes ilyen irányú hiányosságait. Udo az egy-két mondatos konferanszai végén elsütött yeah!-vel elintézte a dolgot, persze a tömegnek tőle ennyi is elég egy pillanatnyi eksztázishoz.

A forgatókönyv tehát nem változott, az új dalokban Andrey Smirnov nyomta a szólókat, ahogy a lemezen is, a régi nótákban viszont átadta a terepet újdonsült kollégájának, Dee Dammersnek. Ezért is írtam a pesti buliról, hogy számomra csalódás volt annyiban, hogy Andrey nagyon keveset szólózott, lévén az új dalok aránya a koncerten belül jóval kevesebb volt. Ezt az egyenlőtlenséget rázta most gatyába az Accept-dalok csatasorba állítása, mert azokban újra Andrey vitte a prímet, mint Wolf Hoffmann oroszországi helytartója (ugyebár Udo Dirkschneider is Szentpéterváron él mostanában). Tilen Hudrap pedig, a legújabb fiú, a legmozgékonyabb volt valamennyi között, keresztül-kasul rohangálta a színpadot, hol egyik, hol másik gitáros oldalán tűnt fel négyhúrosával, akik azért viszonylag masszívan (és indokolatlanul) lecövekeltek a mikrofonállványaik mellett, és csak az ikergitárszólóknál mozdultak ki a komfortzónájukból, hogy összeálljanak a fotósok kedvéért egy jó metálos pózba.

A koncert a dupla ráadással együtt 2 óra 20 percig tartott, ez jóval hosszabb, mint ami nekünk jutott Pesten, és se a kameramunkába, se a DTS hangba nem tudok belekötni igazán, talán csak a fölösleges, időhúzó szólókba, de – ahogy Budapesten is – ezt elnézően ráfogom Udo korára, hogy legalább szusszanhatott egyet-kettőt a műsor közben. Az az igazság, hogy Sven dobszólója idegesített legjobban, mert miközben ámulattal néztem a játékát a számok közben, amikor egyedül maradt, hogy produkálja magát, semmivel sem tudott elkápráztatni. Csak az unalomig ismert sablonokat nyomta, és lehet, hogy szakmai szemmel rendben volt, amit csinált, de ettől még tipikus sör-pisi szünetre való unalmas időhúzás volt, a közvetlenül utána következő „basszusszólóval” együtt. Az, hogy perceken át egy hangot penget valaki, miközben a közönséghez beszél, az kérem, nem basszusszóló, hanem olyan idegesítő közjáték, mint a 2011-es Szigeten Andi Deris részeg sztorizgatása az emiatt 15 percesre nyújtott Future World alatt. Ehhez képest a két gitáros szólója legalább élvezetes volt. Dee némi sampleres aláfestésre szólózott egy ízeset, mely akár önálló számnak is elmenne, nem véletlenül kapott külön címet is a lemezen: Prologue: The Great Unknown. Amikor már azt hittem, Andrey nem is strapálja magát, a ráadásban, a Metal Heart közepén felrohant az emeleti oszlopsor elé és onnan szórta a közönségre a D-moll toccata hangjait. Eddigre a közönség minden egyes tagja állva tombolt az ülőhelyeken. És én is a nappalimban!

Összegzés:

Egy ilyen év után úgy kellett egy ehhez hasonló koncertkiadvány, mint egy falat kenyér! Mert a közönség nélküli raktárkoncertek sótlansága bizonyítja, hogy a zenészek számára igenis szükség van az interakcióra, a közönség éljenzésére, tapsolására ahhoz, hogy valóban profi, jó hangulatú, élményszámba menő produkciót tegyenek le az asztalra, ne csak egy tisztességes iparosmunkát.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2021
Kiadó: AFM Records
Stí­lus: heavy metal
Származás: Németország

Zenészek:

Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár, vokál
Fabian „Dee” Dammers – gitár, vokál
Tilen Hudrap – basszusgitár, vokál
Sven Dirkschneider – dobok, vokál

Dalcímek:

1. Intro
2. Tongue Reaper
3. Make The Move
4. Midnight Mover
5. Wrong Side Of Midnight
6. Metal Machine
7. Independence Day
8. Rose In The Desert
9. Vendetta
10. Rising High
11. Prologue: The Great Unknown
12. In The Darkness
13. I Give As Good As I Get
14. Princess Of The Dawn
15. Timebomb
16. Drum Solo
17. Bass Solo
18. Hungry And Angry
19. One Heart One Soul
20. Man And Machine
21. Animal House
22. They Want War
23. Metal Heart
24. Fast As Shark
25. Balls To The Wall
26. Outro (Stillness Of Time)