fbpx

Sons Of Apollo: Live With The Plovdiv Psychotic Symphony (DVD)

írta karpatisz | 2019.08.27.

Megjelenés: 2019

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.sonsofapollo.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: USA

 

Zenészek

Mike Portnoy – dob, ének
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Ron "Bumblefoot" Thal – gitár, ének
Billy Sheehan – basszusgiár
Jeff Scott Soto – ének

The Plovdiv Psychotic Symphony & Choir

Dalcímek

Első rész: 

01. God Of The Sun
02. Signs Of The Time
03. Divine Addiction
04. That Metal Show Theme
05. Just Let Me Breathe (Dream Theater) 
06. Billy Sheehan Bass Solo
07. Lost In Oblivion
08. Jeff Scott Soto Solo Spot (The Prophet’s Song / Save Me) (Queen-feldolgozás)
09. Alive
10. The Pink Panther Theme (Henry Mancini-feldolgozás)
11. Opus Maximus

Második rész: 

01. Kashmir (Led Zeppelin-feldolgozás)
02. Gates Of Babylon (Rainbow-feldolgozás)
03. Labyrinth
04. Diary Of A Madman (Ozzy Osbourne-feldolgozás)
05. The Show Must Go On (Queen-feldolgozás) 
06. Hell’s Kitchen (Dream Theater)
07. Derek Sherinian Keyboard Solo
08. Lines In The Sand (Dream Theater)

Ráadás:

09. Bumblefoot Guitar Spot
10. And The Cradle Will Rock (Van Halen-feldolgozás)
11. Coming Home

Értékelés

Alig egy év telt el azóta, hogy Budapesten láthattuk a Sons Of Apollót. Utánunk néhány nappal, 2018. szeptember 22-én volt az a koncert, amely egy ókori amfiteátrumban kapott helyet, az esemény különlegessége, hogy csak itt és csak ekkor egy szimfonikus zenekar és kórus segítette ki az öt világsztárt, hogy műsoruk igazán különleges legyen, ha már DVD / Blu-ray felvétel történt.

Az elmúlt egy év sem telt munka nélkül, hiszen a Plovdivban felvett műsoron elkezdtek dolgozni (keverés, vágás, stb.), nem lehetett könnyű dolga annak a csapatnak, aki ezt a feladatot kapta meg. A teljes műsor hanganyaga 3 CD-re fért rá, a film pedig egy önálló DVD-n kapott helyet. Az előzetes promóciós anyagban digitális formában, online nézhető stream videót láthattam csak, de nem bántam egy percig sem, mert a kiadó bizony egy 1080-as HD minőségű feltöltést biztosított a számomra. A hang- és képanyag minősége nagyon jó volt, bár csak sima sztereó hang állt a rendelkezésemre, a Blu-ray korongon a neten talált infók alapján lesz még izmosabb is: DTS-HD az LPCM sztereó mellett. A különböző kameranézetek között sok helyen kapkodónak éreztem a váltásokat, de egy ilyen látványos bulin elfér ez az apróság.

A film első kockái nagyon felcsigáztak, az ókori színházépület és a God Of The Son kettőse odaszegezte a szemet a monitorra. A helyszínt felülről mutatták és látszódott, hogy rengeteg ember volt ott, akik már várták a műsor kezdését. Természetesen az előbb említett dallal startolt a valós műsor is. A hangzás nagyon jó, minden hangszert jól hallani, az ének és a vokálok is teljesen tiszták. A stúdiólemezhez képest sokkal jobban hallható a billentyű, ez jót tett a koncertkiadvány egészének. A gitár ezúttal nem olyan karcos, metalos, mint a stúdió variáción, kicsit bársonyosabb, de a domináns Bumblefoot-játék itt is nagyon jól érezhető. A személyes kedvenc ezúttal is Jeff Scott Soto, aki ember feletti módon énekel, a közönséget nemcsak angolul, hanem több alkalommal bolgárul is köszöntette. Az a pár szó pont elég volt arra, hogy a közönség hangulata is tetőfokára hágjon. A folytatás, a Signs Of The Time óriási energiával bírt. Nem túlzás, hogy az első rész legerősebb produkciója lett ez dal. Egyszerűen minden tökéletesen sikerült.

Az első meglepetés a That Metal Show-ban hallható téma megjelenése volt. Először nem értettem, hogy került ez ide, de egy kis kutakodás után kiderítettem, hogy ez a kis szösszenet, amit Eddie Trunk műsorában annyiszor hallhattunk, Bumblefoot egyik dala. Eredetileg A Day To Remember címmel jelent meg még 2003-ban. Ennek a nótának a kivonata volt a felvezető az első múltidézéshez, amelyben a két dudás közös, 20 évvel ezelőtti idejét idézték meg. A ’Falling Into Infinity’-időszak első darabja a Just Let Me Breathe lett, amelyet kisfilmen is megosztott a kiadó még a promóciós időben. Halkan megjegyzem, lehetett volna mást is választani! Elvégre az adott csapat jelene volna a fontos, és nem a múlt. A volt házastárs alapján megítélni valakit nagyon nehéz, főleg ha már ennyi ideje elváltak útjaik egymástól, de ezt félretéve a DT-dal előadása nagyon jól sikerült. Nemcsak a két egykori DT-zenészen látszott, hogy jó ezt játszani, hanem bizony a gitáros arcán is. Bumblefoot varázsolt a duplanyakú hangszerén és bizony benne volt a játékában az utalás, hogy „ez nem is olyan bonyolult, mint amilyennek látszik”. A másik mágus Derek Sherinian, aki a billentyűs kiállásnál a Hammondon rögtönzött egy picit. De az egész produkció élt, bitang volt!

A film első félórája lehengerelt, de az utána érkező Billy Sheehan-szólót nem értem, miért kellett a filmen is megtartani, ez egy „különleges” eseménynek lett beharangozva! Az a négy perc, ha esetleg kimaradt volna… Lehet, hogy rosszmájú vagyok, de számomra ez az idő teljesen unalmas volt. A kontraszt, ami mondjuk egy teljes zenekari előadás, mint a Lost In Oblivion és az önálló húrvakarászás és bűvészkedés között van, órási. A Lost In Oblivion esetében ismét egy csúcspontról beszélhetünk az első részben, amelyen látható, hogy ez egy igazi zenekar, öt egyéniség egy közös cél által összekovácsolva. De ha már az önálló percek kerültek szóba, akkor az ellenpélda viszont Jeff. A frontember egyszerűen minden figyelmet magára irányított még akkor is, amikor csak bemelegítésképp a közönséget énekeltette, a kedvenc pedig a bolgár dal részlete volt. Aztán jött a „múltidézés” tőle is, hiszen példaképét idézte meg először egyedül, majd gitárkísérettel. A két Queen-mű, a The Prophet's Song / Save Me igazi megemlékezés volt Freddie Mercuryról, az élmény még másodszor is pazar volt. A felvonás zárása felé közeledve még tartogattak meglepetést: az Alive után jött a hangszeres őrület. A Rózsaszín párduc témája is az örömzenélést bizonyította. Bumblefoot nemcsak a húrokon bizonyította kiválóságát, de a mikrofon mögött is, ám első számú terepe nyilván a duplanyakú hangszer. Ezt a szólórészt nem néztem olyan rossz szemmel, mint a basszeros kiállását, de a vontatottság érzése ebben az esetben is rám tört. Aztán persze az Opus Maximus ágyúi már visszahozták a jóérzést és ismét teljes figyelmemmel kísértem a történéseket. Jó érzés volt látni, hogy még a zenészek is láthatóan otthonukra találtak ebben a nem mindennapos szerzeményben. A tökéletes előadás mellett még a mókázás is belefért. A négyes előadása brutál jól sikerült, és a hangulatfokozás is megtörtént. Eddig hetven perc telt el és még csak most jön az, amit vártunk.

A plovdivi második rész a Sons Of Apollo 2018-as turnéjának a fénypontja, hiszen itt olyan műsort adott elő az ötösfogat, amit sehol máshol, és az itt elhangzó művek többet nem kerültek bele a turnéműsorba. A folytatás első hangjait a szimfonikus zenekar indította, akik a Led Zeppelin klasszikusának első motívumait szólaltatták meg Levon Manukyan karmester irányításával. Az első perctől kezdve hallatszott, hogy egy teljesen új hangszerelés, amit itt hallhatunk. A csapat egyértelműen visszahúzódóbb lett, mint korábban. Nem technikai értlemben okozott gondot a feladat, de érezni lehetett, hogy igencsak kimért produkció, amit hallhatunk. Jeff éneke viszont megváltozott, mert a rendkívül magas állások már nem mentek neki olyan könnyen. A Rainbow-mű esetében viszont emberfeletti teljesítményt nyújtottak, az egyik legjobban sikerült átformálás, előadás, amit láthattunk. Jeffnek itt sem volt könnyű dolga, a Ronnie James Dio hangmagasságához írt dal nem volt könnyű terep, szerencsére a kórus és a vonós hangszerek támasztása sokat segített neki. Billentyűs és gitáros oldalról viszont nagyon jót tett a modernizálás a műveknek, hegynyi a különbség az eredeti és az itt elhangzó művek között. A két újragondolt és szimfonikus köntösbe csomagolt tétel után az egyetlen Sons Of Apollo-szerzemény került terítékre ebben a műsorrészben. A Labyrinth adta magát első perctől kezdve, hogy itt bizony ennek meg kell szólalnia. De még nem is akárhogy! Nézzük meg:

Ezek után számomra leült a műsor hangulata, az Aerosmith-dal amolyan pihentetőnek volt betéve. Csak itt esett le, hogy Billy Sheehan jellegzetes egyedi hangszíne nem dominált ebben a részben, teljesen belesimult az alapba. Vokális fronton a kórus viszont nagyon sokat javított és tett hozzá. Számomra a legjobban sikerült feldolgozás egyértelműen a Queen-dal volt. Itt végre azt éreztem, hogy Jeff szárnyal, egyszerűen szívét lelkét kitette, hogy ezt a dalt úgy énekelje, mint példaképe, Freddie Mercury. Nemes gesztus, hogy az előadást neki ajánlotta. Az ilyen érzelemdús pillanatokat hiányoltam a felvonás korábbi részeiről. A másik telitalálat a választott Pink Floyd-dal volt. Már korábban is hallottam ezt MP korábbi zenekarának előadásában, de itt igazán egyszeri, soha vissza nem térő libabőrős pillanatok jöttek. Éppen ezért sajnálatos, hogy bár a 3 CD-n a koncert teljes felvétele szerepel, a videóból sajnos kimaradt pár nóta, például a Dream On vagy a Comfortably Numb is, azokat csak a csatolt mp3 fájlokból ismerhettem meg.

A kedvenc zenekarok és előadók megidézése a már említett a The Show Must Go Onnal véget ért. Innentől kezdve visszakerültünk a Sons Of Apollo műsorának medrébe, ahol ismét a Dream Theater-évek kerültek elő. A ’Falling Into Infinity’ két ikonikus darabja, a Hell's Kitchen és a Lines in the Sand naná, hogy itt is megszólaltak. Derek Sherinian billentyűs kiállását nem értem, miért kellett ennyire elnyújtani, hiszen a húsz év alatt már mindenki megtanulhatta, mi következik. Ezt a pici rossz érzést a dal előadása persze feledtetni tudta. A rendes műsoridő itt véget ért, de a lelkes bolgár közönség nem hagyta, hogy az ötösfogat sokat pihenhessen. Elsőként Ron jött elő és egy kis bluesos szösszenettel olvasztotta a sikoltozó hölgyeket a közönség soraiban. Persze az ő önálló percei csak elterelésként szolgáltak, ez idő alatt JSS a közönség közé lopakodott és egy jó bolgár sörrel a kezében jelezte, hogy ő is ott van, mehet tovább a produkció. Közben persze Bumblefoot is erős utalást tett arra, hogy mi is következik, hiszen csak tapping technikával játszott gitárja nyakán. Egy kis Van Halen, míg énekesünk vissza nem keveredik a színpadra. Erre a húzásra mi is emlékezhetünk a budapesti buliról. A pacsi, „szelfi” és egy elcsattanó puszi simán kifér a színpadig, ez már csak egy kis extra volt ahhoz, hogy jöjjön az utolsó nagy durranás, a Coming Home. Itt ismét visszatért az erő a teljes zenekarba. Fejrázás, mozgás és minden újra olyan volt, mint a műsor első felében. Persze érthető, hiszen a megpróbáltatáson túl voltak, itt már jöhetett a tét nélküli szórakozás. A legjobb az, ha a közönség is jól érzi magát, így egy kis énekeltetés is jöhetett. Persze nem maradhatott el a „szívatás”, hiszen Jeffnek mikrofon nélkül is bizonyítani kellett, hogy még így is győzi a közönség szórakoztatását. Zárszóként pedig elhangzott ez a mondat a zenekartól: „Plovdivban a Sons Of Apollo igazi otthonra lelt”.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások