Trivium

Triviummal még jó néhány évvel ezelőtt hozott össze a sors az ’Ascendancy’ megjelenésekor. Nem vagyok a műfaj (nevezzük metalcore-nak) eszeveszett rajongója, de időről időre magával tudtak ragadni egyes zenekarok bizonyos lemezei. Hosszú távon csak az Unearth és talán a Hatebreed tudott izgalomban tartani, de számomra az ő teljesítményük is ingadozó, nem tudtam rajongani minden megmozdulásukért. A Triviumot ugyanebben a kategóriában tartom számon. A kezdetekkor rájuk lehetett húzni a metalcore skatulyát, de ebből hamar próbáltak menekülni és nyitni egyéb irányokba is. Az idők folyamán egyre inkább ráhajtottak az amerikai rádiók lejátszási listájára, így becsúszott egy-két félresikerült mű is. A korábban említett lemez után a ’Crusade’ tetszett még, ráadásul annak ellenére, hogy több volt benne a Metallica hatása, mint a Trivium egyedi íze. A folytatásban folyamatosan ábrándultam ki belőlük, egyre kevésbé éreztem a közös hullámot az útkeresős lemezeikkel. Ez az útkeresés az ő esetükben talán még ma is tart, de ahogy néhány évvel korábban a ’The Sin And The Sentenced’ mutatta, elkezdtek a jó irányba haladni. A friss és ropogós ’What The Dead Man Say’ ugyanezen az ösvényen megy tovább egy újabb lépéssel a jó irányba.

Köszönjük

Matt Heafy előzetes nyilatkozatai abszolút nem voltak túlzóak, amikor azt mondta, hogy „a What The Dead Men Say pontosan mutatja, hogy milyen a Trivium. Ezen a lemezen a múltunk, a jelenünk és a jövőnk összetevői hallhatóak.” Ezen mondatával maximálisan egyet tudok érteni, mert ezt a lemezt én is a korábbi anyagok hangulati összegzésének érzem, de ettől még egy szerethető anyag. Az előzetesen bemutatott dalok eléggé felcsigáztak ahhoz, hogy nagy kedvel essek neki a teljes album megemésztésének. Már a nyitányban felcsendülő riff is kedvemre való volt, a címadó nóta pedig még kívánatosabbá tette a lemezt. (A dögös, néhol Gojira ihlette riffekből építkező dal első hallásra megtetszett.) A Catastrophist egy jóval könnyedebb és középszerűbb tétel, szerencsére a súlyosabb középrész Deatht idéző riffje helyére billenti a mérleg nyelvét.

A folyamatos hallgatások alatt arra lettem figyelmes, hogy mintha tudatosan építették volna fel úgy a lemezt, hogy egy-két összetettebb, súlyosabb dal után szándékosan jön egy lazább, rockosabb nóta. Ilyen páros például az Amongs The Shadows & The Stones és a Bleed Into Me, vagy a Sickness Unto You és a Scattering The Ashes. A Bending The Arc To Fear pedig újra behajít minket a darálóba a Machine Head ihlette nyitóriffjével. A lemezt a kicsit – Trivium mércével mérve – középszerű dal, a The Ones We Leave Behind zárja, melyet csak a szólója dob fel egy kicsit. A japán verzióra bónuszként felkerült a Bleed Into Me és a Scattering The Ashes akusztikus verziója, ezek közül előbbinek kifejezetten jól áll a tábortüzes dobozgitár, míg az utóbbi pont olyan semmitmondó, mint az eredeti verzió.

Összegzés: 

A ’What The Dead Man Say’ nem borítja ránk az ajtót, de azért tud jó néhány kellemes percet okozni a hallgatónak, nálam például most jobban betalált, mint néhány elődje. A könnyen megjegyezhető dallamok és a „húsdarálás” nagyjából egyensúlyban van (szerintem utóbbi jobban áll nekik), de találni rajta néhány kiemelkedően jó és emlékezetes riffet is.

 

Pontszám: 8

Megjelenés: 2020
Kiadó: Roadrunner Records
Weblap: trivium.org
Stí­lus: modern metal
Származás: USA

Zenészek: 

Matt Heafy – gitár, ének
Corey Beaulieu – gitár, vokál
Paolo Gregoletto – basszusgitár, vokál
Alex Bent – dob

Dalcí­mek: 

  1. IX
  2. What The Dead Men Say
  3. Catastrophist
  4. Amongst The Shadows & The Stones
  5. Bleed Into Me
  6. The Defiant
  7. Sickness Unto You
  8. Scattering The Ashes
  9. Bending The Arc To Fear
  10. The Ones We Leave Behind
Megosztás