Todd La Torre

Még 2017-ben röppent fel a hír, hogy az akkor már öt éve a Queensrÿche-ot frontemberként erősítő Todd La Torre első szólólemezének elkészítésére adja a fejét. Ám a megjelenésre egészen mostanáig várnunk kellett, ugyanis az anyazenekarával azt követően írták meg ez idáig utolsó stúdióalbumukat, a kiválóan sikerült ’The Verdict’-et. Aztán a járványhelyzet is keresztülhúzta a számításaikat azzal, hogy meghiúsította a Queensrÿche turnéját, sajnálatos módon kényszerű szabadságra küldve a zenészeket; Todd pedig ezt a pandémiás időszakot arra használta, hogy véglegesre csiszolja a szólóanyagát.

Ebben segítségére volt a barátja, Craig Blackwell dalszerző is, aki gitár-, basszus- és billentyűtémáival járult hozzá ahhoz, hogy a szerzemények ilyetén formában öltsenek testet. La Torre viszont az éneken, a szövegeken és egyes gitárrészeken túl a dobok feljátszását is magára vállalta, miként a fent említett ’The Verdict’ albumon; sokan nem is tudják, hogy ő eredetileg ütősként kezdte a pályafutását, és csak később lett belőle jegyzett énekes. Az anyag keverését pedig arra a Chris ’Zeuss’ Harrisre bízták, aki korábban már számtalanszor bizonyította, hogy tudja, milyen módon kell megszólalnia egy súlyos metállemeznek, gondoljunk csak a Crowbar, a Heathen, a Witherfall vagy a Sanctuary egyes műveire, de éppen a Queensrÿche két utolsó albumán is ő dolgozott. Ennek megfelelően a ’Rejoice In The Suffering’ úgy dörren meg, ahogy kell!

Todd így nyilatkozott a dalokról: „Minden szerzeményt kizárólag erre a lemezre írtunk, egyiket sem a Queensrÿche számára. Némelyik, mint például a címadó, már évekkel ezelőtt elkészült. Aztán voltak korábbi riffek a Hellbound And Downhoz és a Pretendershez, de az anyag nagy részét tavaly március közepétől írtuk meg és vettük fel egy négy hónapos időszak alatt. A szövegeket tekintve némelyik dalt a világban zajló események ihlették, mások a vallási dolgoktól kezdve a társadalmi kérdésekig terjedő különféle témákról szólnak. És vannak, amelyek apámhoz és a halálához kapcsolódnak, aki 2016-ban öngyilkos lett…”

Így aztán az album hangulata és hangzása is meglehetősen súlyos, agresszív. Aki netán arra számít, hogy Todd nem tudott kibújni a bőréből, és egy klasszikus, dallamos heavy metal lemezt szállított le a Queensrÿche (vagy éppen az előző bandája, a Crimson Glory) vonalán, az akár nagyot is koppanhat. Jóllehet, az előzetes nyilatkozatokban az énekes többször is felhívta a figyelmet arra, hogy ezúttal valami egészen mást fogunk kapni. Egy 2017-es interjúban még ekképp beszélt a terveiről: „Zenei szempontból valószínűleg olyan lesz, mintha a Fight találkozna a Panterával és a Black Label Societyvel. Határozottan tele lesz déli ízekkel. Tudod, a Pantera mennyire groove-os volt, nem volt túl gyors, de tartalmazott thrash metal elemeket. Vokálisan pedig valószínűleg sokkal rekedtebb hangon énekelek, és lesz néhány erőteljes torokhang is rajta… A zene sokkal brutálisabb és thrashesebb, az ének viszont határozottan power metal jellegű lesz, de nagyon agresszív.”

Nos, az említett délies, groove-os komponenseket jómagam csak elvétve hallom, sokkal inkább a szikár US power és a thrash metal dominanciája jellemzi a bónuszokkal együtt 13 számos, közel egyórás anyagot. Egy dologban Todd nem beszélt mellé: ez alkalommal sokkal brutálisabb és nyersebb énektémákat hozott, mint amit előtte megszoktunk tőle, itt szinte nagyítóval kell keresni a Geoff Tate-esen operás, kristálytiszta melódiákat, amivel az égvilágon semmi baj nem volna, ha a dallamformálás minden esetben kifogástalan lenne. Ám olykor bizony hiányoznak az azonnal ható, emlékezetes megoldások, tudod, amelyek ha a füledbe furakodnak, egykönnyen nem szabadulsz tőlük. Na, az effélékből többet is elviselnék. Elég csak megemlíteni a ’Rejoice In The Suffering’ lemez legfőbb hatásait, méghozzá a korai Metal Churchöt, a Carl Albert fémjelezte Vicious Rumorst, netán a ’Jugulator’-korszakos Judas Priestet; ezek mind a fogós, izgalmas (ének)témák mesterei voltak.

A nyitó Dogmata rögvest megmutatja, mit várhatunk a szűk 60 percben: kapkodós power metal himnusz ez a ’Welcome To The Ball’-érás Vicious Rumors modorában, a döngölős refrén azonban modernebb vizekre evez. Tulajdonképpen az első négy tétel hasonló felfogásban fogant: a Pretenders verzéiben Todd lazán megidézi az ereje teljében lévő Rob Halfordot, s itt tényleg felsejlik a Fight ’War Of Words’ keménykötésű világa, noha a nem túl invenciózus, csordavokálos refrén szerintem nem lett telitalálat. A folytatásban (Hellbound And Down) sem hagy alább a tempó, a dal engem a jobb sorsra érdemes Holy Mothert juttatja az eszembe, méghozzá a ’98-as ’Toxic Rain’ alapvetésüket. (Ha nem ismered, pótold sürgősen, megéri!) Személyes kedvencem a Darkened Majesty: itt a thrashesen szögelős verzékben Todd gégemetszett torokkal süvölt, a nagy ívű, epikus refrén és az ízes szólóbetét azonban már hamisítatlan Queensrÿche-hangulatot áraszt. Hibátlan, na!

Az album sokszínűségét mutatja, hogy a féktelen zúzdák közé be-beékeltek némileg szellősebb szerzeményeket is: ilyen a Crossroads To Insanity, amely egy enyhén pszichedelikus ízű, lassú darab, olyasféle, mint egy besúlyosított power ballada, hát persze, hogy egy cseppet a Queensrÿche-ra hajaz, csak jóval szigorúbb tálalásban. A Vexedben már-már hard rockosan könnyed refrén trónol a marcona témákon, és újfent a Holy Mother neve ugrik be róla. Füstös-elmerengő az Apology, talán itt a legszembetűnőbb a mocsárszagú, szakállas Zakk Wylde-hatás azokkal a lassan málházós, csavaros riffekkel. A fináléban pedig elszabadulnak az érzelmek, katarzist hozva.

A címadó Rejoice In The Sufferingben a bikanyakvastag, szaggatott riffek adnak egyfajta modern színezetet a power metallal házasítva, a refrén viszont az utolsó Queensrÿche-lemezre is könnyűszerrel felférhetett volna. A Vanguards Of The Dawn Wall adrenalinbombájával pedig próbálkoztam becsülettel, de nem győzött meg maradéktalanul: hiába kellemetes az Exodus-szerű thrashtámadás Todd hisztérikus énekével, ha az ugatós, egysoros refrén butácska kissé, ráadásul a végén indokolatlanul sokszor ismétlik meg. A három bónuszdal közül a One By One még ennél is messzebbre megy; valóban kakukktojásként lóg ki melodikus death metaljával, La Torre acsarkodó hörgésével, bár a dallamos refrén azért a szélsőségekre kevésbé nyitottaknak is ad egy kockacukrot.

Gondban vagyok az értékeléssel, mert 7 és 8 pont között vacillálok folyamatosan, hol erre, hol arra billen a mérleg nyelve, ám végül a Todd iránti szimpátiám döntött, nevezetesen, hogy tényleg olyan a szólóalbuma, mint amit egy őszinte metálrajongó írt metálrajongóknak. Respekt érte!

Összegzés:

Todd La Torre, a Queensrÿche énekese négy esztendővel az első kósza bejelentését követően végre-valahára jelentkezett első szólólemezével, amely kábé húsz százalék Queensrÿche-ot és nyolcvan százalék power/thrash metalt tartalmaz. Na meg egy (spoiler!) „halálmetálos” kiruccanást is, de most hadd ne matekozzak a százalékokkal. A lényeg: remek dalok, remek riffek és remek énektémák. Kell ennél több?

Pontszám: 8

Megjelenés: 2021
Kiadó: Rat Pak Records
Stílus: power/thrash metal
Származás: USA

Zenészek:

Todd La Torre – ének, gitárok, dobok
Craig Blackwell – gitárok, basszusgitár, billentyűk
Jordan Ziff – gitárszóló (Rejoice In The Suffering)
Al Nunn – billentyűk (One By One)

Dalcímek:

  1. Dogmata
  2. Pretenders
  3. Hellbound And Down
  4. Darkened Majesty
  5. Crossroads To Insanity
  6. Critical Cynic
  7. Rejoice In The Suffering
  8. Vexed
  9. Vanguards Of The Dawn Wall
  10. Apology
  11. Fractured (bónuszdal)
  12. Set It Off (bónuszdal)
  13. One By One (bónuszdal)
Megosztás