Queensrÿche: The Verdict

írta Mike | 2019.03.29.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Century Media Records

Weblap: www.queensrycheofficial.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Mondtam én már olyat korábban, hogy a Queensrÿche aktuális korongja a legjobb a ’Promised Land’ óta, aztán pár évre rá újrahallgatva az akkori pontszámból könnyedén lefaragtam kettőt, ha nem hármat. Erre itt van a friss opusz, a harmadik Todd La Torre úrral a mikrofon (és az első a dobok) mögött, s ismételten ott motoszkál bennem az a fránya gondolat, hogy ez bizony valóban a legjobb az ominózus ’94-es alapvetés óta. Na, de mégis kissé savanyú az a szemes gyümölcsfajta, merthogy minden dicséret ellenére a ’The Verdict’ azért igen messze van az első négy gigaklasszikus szintjétől. Ám legalább most tényleg jólesik hallgatni és nem ásítozom tőle, mint egynéhány korábbi „mesterdarabjuk” esetében. (Kár, hogy odáig jutottunk, hogy már ennek is örülni kell egy új Queensrÿche-album kapcsán…) Hisz engem ez a csodálatos banda vezetett be a szofisztikált rock/metal világába (a Pink Floyddal karöltve), jelesül az ’Empire’-rel, valamikor 1990-91 metszéspontján, s a barátságunk ugyan megkopott kissé, köszönhetően a ’Hear In The Now Frontier’ óta tartó „identitásválságuknak”, amikor azonban újra és újra belemerülök az első öt remekművük bármelyikébe, ugyanaz a fenséges borzongás fut végig a gerincemben, mint kiscsikó korom óta bármikor.

Egyébként ezek a washingtoni jóemberek azt nyilatkozták előzetesen, hogy a ’The Verdict’ hosszú ideje a legmetalosabb anyaguk, s ez abból a szempontból igaz is, hogy a Geoff Tate-fémjelezte, közép-kései korszak hard rockosabb, szellősebb, szaxofonos lemezeihez képest csakugyan harapósabb a hangzáskép, az előző két, La Torre-féle albumok szerkezetéhez, jellegéhez viszonyítva azonban oly nagy eltérést nem érzek, már ami a dalokat illeti, mert amúgy az izgalmi faktor valóban jelentősebb. Emellett a promóciós madarak arról is csicseregtek, hogy egy lényegesen progresszívebb megközelítésű mű született, jómagam – bevallom – ebből tényleg vajmi keveset hallok: azt gondolom, a Queensrÿche már régóta nem „progresszív” a szónak mindenfajta értelmében, akár a stílusmegjelölést, akár a „haladó” szemléletet vesszük alapul, de ezzel igazából nincs is baj, a lényeg úgyis az, hogy jók-e a dalok, vagy sem. És a dalok egészen jók!

Emellett még a hangzás is sokkal erőteljesebb, dinamikusabb, tisztább, mint az előző két alkotásé, és ez mindenképp dicséretre méltó eredmény annak fényében, hogy a Pledge Music csődje a tönk szélére sodorta a bandát. (Röviden: a PM-en keresztül afféle rajongói finanszírozás útján kívánta piacra dobni lemezét a csapat, a befolyt összeget azonban a cég lenyelte.) A ’The Verdict’-et a vagány, ámde intelligens, de mégsem túlbonyolított szerzemények jellemzik, jobbára kimért középtempóban, ahogy az megszokott a Queensrÿche-tól, s ami fölöttébb örvendetes: üresjáratok, szürke, semmitmondó pillanatok szinte sosem ütik fel rusnya fejüket – amiből, valljuk be, korábban azért kijutott elég gyakorta. A power metal-közeli témákból akad nem is egy, ilyen például mindjárt kezdésnek a zakatolós Blood Of The Levant; a refrén visszarepít egyenesen az ’Operation: Mindcrime’ világához, a Propaganda Fashion és a Launder The Conscience pedig a legkeményebb, s egyszersmind leggyorsabb tételek sok-sok tempóváltással.

Szépen kidolgozott, emlékezetes refrénekben ezúttal nem szűkölködünk: a Man The Machine az egyik legjobb vezérdallam birtokosa („Broken, broken, leave the lies…”) – talán épp azért, mert nincs túlbonyolítva, és mocsok fogós. A Light-years megadallamos refrénje szintúgy kimagasló („Pulling me down the undertow, it’s dragging me now, I’m paralyzed…”), emellett a tört ritmusok, súlyosan dohogó verze-riffek adnak valami plusz fűszert (na, jó, kimondom: progressziót), illetve szemtelenül megidézik a Dream Theater Home-jának gitártémáit, haha! A megadallamos refrén pedig ugyancsak nagyon erős. És a basszusgitár is gyönyörűen brummog, ahogy kell! Michael Wilton őstag szerint a Dark Reverie-ben a ’Rage For Order’ világa köszön vissza modern köntösben, azt már én mondom, hogy La Torrénak talán itt vannak a legjobb dallamai; tulajdonképpen az egész szinte hibátlan, de ha kicsit szabadjára engedik a fantáziájukat, ergo jobban kifejtik a témákat, kiterjesztik eszköztárukat, azon nyomban bevésném a csillagos ötöst.

És itt muszáj megállnom egy szóra: nem tagadom, több számnál is azt érzem, hogy abban a szűkre szabott, átlagosan négyperces keretben nem igazán tudnak kibontakozni, némelykor akár az összecsapottság érzetét keltik, nem beszélve arról, hogy bizony a gitárszólókkal is igen csínján bánnak (egyetlen míves, kimunkált szólóra sem kaptam fel a fejem, ami a hőskorszakban elő nem fordulhatott volna!). Persze lehet, hogy ez csupán ízlés kérdése… Mondjuk, a Bent esetében már én sem panaszkodom, mert kellő teret adnak a zenei témák térhódításának a rendelkezésre álló 6 percben, mi több, Todd metsző sikolyai itt is élményszámba mennek. La Torre egyébként kifogástalan teljesítményt nyújt az egész korongon, és már az sem érdekel, hogy a frazírjai továbbra is a Geoff Tate Klónozó Művek szalagjáról gördültek le. Gonosz vagyok, holott Todd jelenleg mindazzal játszi könnyedséggel megbirkózik, amibe a jó öreg Tate mester bicskája már rendre beletörik… A záró Portrait pedig egy lassú folyású, komótosan építkező, valóban progos tétel afféle spleenes, melankolikus hangulattal lefröcskölve; itt tényleg az ’Empire’-ig nyúlnak vissza, bár az idő tájt emez legföljebb egy maxi B-oldalára került volna fel. Ami viszont nem kis fegyvertény az elmúlt huszonsok év hányattatásait tekintve. Méltó lezárás.

Csak azt a hitvány borítórajzot tudnám feledni! Komolyan, mit szívhattak ezek mindannyian, amikor meglátták, és rábólintottak?! Távol álljon tőlem, hogy a „bezzeg régen minden jobb volt!” pállott és hamis lózungjának zászlaját lobogtassam, de azt vallom, hogy a számítógépes grafikai stílus térhódítása előtt a frontképek világában kevésbé uralkodott ilyen tolakodón ez a steril, lélektelen műviség, még ha a gagyiság ugyanúgy jelen is volt, legfeljebb más gúnyát öltve. A dupla CD-s kiadás bónuszdalainak itteni létjogosultságát sem igazán értem, hiszen nagyrészük a ’Condition Hüman’ bővített verzióján már ott pihent, amúgy is teljesen jellegtelen darabok, főképp a régi érából szemezgetett, La Torréval előadott klasszikusok kiváló koncertváltozata mellett törpülnek el.

De nem is szaporítom tovább a szót, summa summarum, rég volt ilyen ellenállhatatlan a Queensrÿche! Nyilván én hülye titkon reménykedem még egy cseppet egy Chris DeGarmo-féle újabb összeborulásban (ahogy a Dream Theaternél Kevin Moore visszatérésében, khm), de az is lehet, hogy felesleges a délibábokat hajszolni, jó ez, ahogy most van. És most tényleg jó. A ’The Verdict’ ítélete az, hogy élvezettel hallgatom, régvolt bizsergés lesz rajtam úrrá minduntalan. Kösz, srácok, nekem ez most szép ajándék!

Pontszám: 8