Vadásztál már élő tigrisre? Mi igen, és hatalmas élmény volt! Igaz, hogy a Tygers Of Pan Tang már több mint 45 éves, de a NWOBHM illusztris képviselője még egyáltalán nem fogatlan, sőt! Mély nyomokat hagyott a közönségben.
A soundcheck tovább tartott, mnt tervezték, az időben érkezőknek 20 percet kellett kint ácsorogni, mire megnyílt előttük az Analog kapuja. Ehhez képest a The Trousers csak 10 perc késéssel kezdett, a 20:10-kor felhangzó intró alatt bevonuló csapat a Gunslinger basszusfutamával nyitotta a bulit. A sok tammal szinte törzsi dobokhoz hasonló ritmust nyomott Lázár András játéka alá a dobos, Gulyás „Samu” Antal.
A zenekar szerencsés, mert 2 frontembere is van. Míg Kőváry Zoltán a siltes sapkájában egyértelműen a főhős, az énekes és szólógitáros is egyben, addig Lázár András basszer a showman, a közönséggel a kontaktot tartó, kicsit őrült rockzenész.
Ő konferált legtöbbször, tapsoltatta a nézőket, vokálozott, ha kellett és pörgött-forgott vadul hangszerével, ha elkapta a hév.
A másik gitáros, Locke Péter amolyan szürke eminenciásra vette a figurát, szemébe húzott sapkája alól előbújó mosolya volt az összes show-elem, amit láthattunk tőle az este folyamán.
Zenéjüket garázsrocknak mondják, én kicsit inkább punk-rocknak éreztem néhol, de nem lehetett nem észrevenni benne az AC/DC-hatásokat, meg talán egy kis Stonest, Amerikában nagyot kaszálnának ezzel a muzsikával, de itt Európa-szerte is nagy sikerrel koncerteznek.
A 4 tagú csapat az utolsó 4 lemezéről játszott (úgy látszik, ezen az estén ez volt a bűvös szám), legtöbbet (4-et) a 2015-ös ‘Mother Of Illusion’ albumról és persze a legutóbbi, 2022-es ‘Animal Gun’-ról is elővettek párat.
Kőváry Zoli sűrűn cserélgette a gitárjait, időnként előkerült egy Flying V is, amitől csak még jobban tetszett a produkciójuk (ugye, júliusban jön a nagy Flying V-mágus is hazánkba).
Nagy poén volt, amikor az elhangolódott gitárját nem cserélte le két szám között, hanem azt mondta, „behangolom analóg módon”, és valóban úgy is tett, megcsinálta „fülre”.
A végére hagyták slusszpoénként az AC/DC-klasszikus High Voltage feldolgozását, ha eddig csak éreztem az ausztrál banda hatásait a zenéjükben, ez egyértelmű coming out volt a részükről.
Zoli a végére annyira beleélte magát, hogy térden állva nyomta a szólót a dalban. Jó kis egyórás buli volt, nem unatkoztunk, mint sok előzenekar alatt. Az is sokat nyomott a latban, hogy az Analogban mindig jól szól minden banda, köszönhetően Kurtács Andrásnak, aki folyton a közönség sorai közt mászkálva állítgatja tenyérbemászó, azaz pimaszul apró keverőpaneljét.
Gunslinger / Cool Operator / My Kind Of Business / Buckley Funeral Home / Drowning In Numbers / Hope Dies Last / Bag Of Bones / You Got Me Rollin’ / Sister Sludge / Hysterical Route / I Get Around // High Voltage
Nehéz Magyarországon tigrisre vadászni, nem elég, hogy hazánkban nem őshonos a fenevad, de még csak vendégségbe sem járnak hozzánk. 46 évnek kellett eltelnie, hogy az Analog Music Hall falai közé beszabaduljon a Tygers Of Pan Tang. 21:25-re értünk a dzsungelbe, az este másik poénja számomra a csapat fellépését felvezető Mud-sláger, a Tiger Feet volt, és valóban, a tigris karmos mancsai nyúltak felénk a kivetítőről, ahogy azt a ‘Live Blood’ borítóján megrajzolták.
A csapat alapító gitárosa, Robb Weir 4 lemez után elhagyta zenekarát, majd a nélküle rövid úton földbe álló bandát 2000-ben szervezte újjá a nulláról.
Azóta van vele Craig Ellis dobos, aki szintén az idősebb tigriseket reprezentálja, de korát meghazudtoló módon nyomta a tempót a többiek alá, egyáltalán nem volt lopakodó üzemmódban.
A fiatalabb tigrisek közül Jack Meille az olasz vadonban nőtt fel, és mellesleg Hirleman Berci zenekarában, a Sainted Sinnersben is énekel. Igazi frontember, és nem volt rest kivágni akár a magas C-t is a koncerten.
A „kölyöktigrisek”, akik csak nemrég csatlakoztak a falkához, Huw Holding basszer, aki az ifjú, még hosszú hajú John Waite-et hozta fazonra, de annak álmatag mozgásával épp ellentétes volt a játéka, és a legfiatalabbnak kinéző, de több mint 20 éves zenei pályafutásra visszatekintő Francesco Marras gitáros.
És a vadmacskák lerohantak minket. Rögtön az elején a Euthanasiával a ‘Wild Cat’ lemezről. Robb egy samborás talk box-szólóval keltette a hangulatot, hogy a virgát Francesco tegye hozzá.
A műsor majdnem megegyezett a tavaly felvett és idén, a 4. hónapban megjelent koncertalbummal, felváltva játszottak az első 4 és az utolsó 4 lemezről, és az új dalok nagyon jól belesimultak a régiek közé.
Jack profi módon kommunikált a közönséggel, ha kellett, énekeltetett, de volt, hogy kivette az egyik néző kezéből a telefonját és a színpadról fotózta le a tulajdonost, örökre beégő emléket szerezve neki.
A háttér időnként váltott egyik lemezborítóról a másikra, hol a ‘Crazy Nights’ King Kongot utánzó óriástigrise, hol a ‘Ritual’ nagymacskamaszkja, hol a legújabb stúdióalbum, a ‘Bloodlines’ fák közül véresen előtörő fenevadja jelent meg a koncertlemez helyén, szenzitíven a programhoz igazodva.
Az Analog egyetlen hibája a rossz szellőzés, legutóbb Tommy Johansson is megjegyezte a Gary Moore-Emlékesten, hogy svédként nem ehhez van hozzászokva, most Jack panaszkodott, hogy mennyire „fucking hot” van a teremben, és a hosszú basszusfutammal induló Back For Good előtt a négyhúros kezelőjét is úgy konferálta fel, hogy az ember, aki sohasem izzad. Kivéve ma.
Az új lemez egyébként inkább hard rock lett, mint heavy metal, ennek a Back For Goodnak a riffje például a Rainbow All Night Longjára hajaz, az meg inkább hard rock-alapvetés. De valahogy annak idején is lemezről lemezre változott a stílusuk, akkor is a 4. lemez már szinte dallamos hard rock lett, mai füllel mindenképpen, még ha akkoriban ragaszkodtak is a New Wave Of British Heavy Metal címkéhez.
A közönség mindenesetre jól reagálta le a dalokat, és ettől a zenészeknek is jókedve lett. Robb a homlokára ragasztotta a pengetőjét, Jack hol térdre rogyva, hol magát hanyatt vágva énekelt, ha nem épp a dobszerkó melletti hangfalra állva vezényelte a tömeget vagy nem Robbot fojtogatta szóló közben.
A Slave To Freedom végén Robb vizet köpött a magasba, gondoltam, Gene Simmons-osan, vérrel hatásosabb lett volna, meg egy tigrishez egyébként is az illett volna. Jack viszont megtanulta, hogy mondják magyarul, hogyha valami „shit”.
Annyira elégedettek voltak nemcsak a közönséggel, hanem a lebonyolítással is, hogy már ott, koncert közben nyilvánosan megköszönték Csillag Zolinak, hogy elhozta őket ide, Magyarországra („Zoli, you’re the star to invite us!”), de koncert után még egy Facebook-bejegyzésben is hálálkodtak a tankönyvbe illő szervezésért.
A főműsor után azért pár perc tapsot – egyébként megérdemelten – kizsaroltak maguknak a levonulással, majd egy kétszámos ráadásban a ‘Spellbound’ lemez ikonikus slágere, a Hellbound után a Searchers által sikeresre főzött szerelmi bájitallal búcsúztak.
Jack dalvégi, visszhangosítóval megtámogatott produkciója leginkább David Coverdale legjobb napjaiban elkövetett „baby, baby,baby”-jére emlékeztetett, fergeteges volt.
Nem láttam, hogy hiányérzet maradt volna bárkiben is, legyen az idősebb vagy fiatal, bár nem lettek akkora sztárok, mint az Iron Maiden vagy a Saxon, akikkel együtt indultak, de a zsáner minden mozdulata a kisujjukban van, igazán jó bulit nyomtak. Elégedett, mosolygós arcokat láttam távozóban. És a banda is elégedett lehetett, mert a 46 évnyi nélkülözés megtette hatását: gyakorlatilag kifosztottuk a merch-standot.
Euthanasia / Keeping Me Alive / Love Don’t Stay / Gangland / Edge Of The World / Destiny / Back For Good / Paris By Air / Only The Brave / Do It Good / Slave To Freedom / A New Heartbeart / Suzie Smiled // Hellbound / Love Potion No. 9
Szerző: CsiGabiGa
Fotók és videó: Savafan
Köszönet a lehetőségért a LOTS Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások