Szerencsére az utóbbi időben rendszeresen hazánkban koncertező pop-punk ikonok megtiszteltek minket azzal, hogy végleg elbúcsúzhassunk tőlük, igen emlékezetesre sikeredett a búcsú. Hogy mennyire, azt hamarosan taglaljuk, de előtte nézzük, milyen a kaliforniai pop-punk, ha Nagy-Britanniából érkezik!

Meglepetéssel kezdődött a rendezvény, már az aréna felé menet, a csarnokon kívül letereltek minket a földszintre, hogy alul, direktben engedjenek be a küzdőtérre, hogy megnézzük, a Neck Deep zenekar mit tud egy ekkora helyen. Számomra ismeretlen volt a banda, de a közönség reakcióiból ítélve szépen megdolgoztak a sikerért. Azt a fajta vonalat képviselik, mint az este főbandája, csak mindezt nem a napfényes Kaliforniából, hanem a ködös Albionból hozták el nekünk. Ennek megfelelően volt egy olyan érzésem, hogy egy picit „koszosabb” volt a produkció, mint azoknál a bandáknál, akik a tengerentúlról érkeznek. A kötelező elemek megvoltak, Ben Barlow énekes pörgött, ugrált és a rendelkezésükre álló teret szépen bemozogta.

Nekem ettől függetlenül a legfigyelemreméltóbb tag Sam Bowden gitáros volt, aki nagyon elemében volt. Játékában párszor voltak „lyukas” részek, amikor a másik bárdista, Matt West adta az alapot, ilyenkor Sam viccesen túlmozoghatott, helyben futkározhatott. A műsorban értelemszerűen az idén megjelent lemez vitte a prímet, de a picit több mint 10 éves pályafutásuk korai szakaszait is megemlítették. Kicsit olyan érzésem volt, mintha minden egyes szám ugyanaz lett volna, elég egysíkúnak tűntek a dalok. Ezt leszámítva jó kis stílusazonos felvezetés volt a főfogáshoz, de azt el kell mondjam, utólag meghallgatva dalaikat, a koncerten nem volt annyira steril a hangzás, mint lemezen. Hanghordozón sokkal jobban emlékeztettek egy amcsi bandára, mint élőben. Talán a punkos attitűd erősebb volt náluk élőben, mint lemezen. Egy kvázi balladával búcsúzni szerintem nem volt nyerő ötlet, pláne, hogy végig pörgős dalokat hoztak.

Dumpstuck Dumbf**k / Sort Yourself Out / Motion Sickness / Gold Steps / Citizens Of Earth / Kali Ma / Take Me With You / STFU / We Need More Bricks / In Bloom

A pop-punkos vonalból nálam a SUM 41 a legnagyobb kedvenc, közvetlen mögöttük a másik számos banda, a Blink182. Egy picit sokkoló volt a hír, hogy befejezik, leteszik a lantot, reméltem, hogy még utoljára láthatom őket. Sokáig azt hittem, élőben sosem fogom látni a csapatot, majd akkor láttam a srácokat, amikor az amerikai arénák már nagyok voltak nekik és lemezeik sem győztek meg annyira. Aztán valamiért ránk kaptak és rendszeresen jöttek felénk az éppen aktuális turnéjukkal. Volt szerencsém több ilyen megmozdulást is látni, és ez az este magasan vitte a prímet! Pedig erősek voltak a korábbiak is, de itt mindent beleadtak és volt minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyetlen negatívuma a koncertnek a kivetítő hiánya volt. Az előző fellépéshez képest most meglepetésemre nem elfordított színpad várt minket, akkor a félház sem volt tele, most viszont szinte teljesen megtelt az aréna. Úgy látszik, valami extra kell ahhoz, hogy sokan legyünk, visszatért dobos vagy búcsúkoncert. Intróként kis AC/DC, T.N.T., ami picit jellemezte az első pár nótát, rögtön olyan slágerekkel robbantottak, amik összesen több mint 100 milliós megtekintéssel bírnak a YouTube-on. Szóval erős kezdés, hozzá megfelelően adagolt lángcsóvák, amik amúgy az egész este folyamán velünk voltak. A vizuális látvány kellett is a szemnek, ha már maga a színpadkép puritán volt. Konfettit több alkalommal is közénk durrantottak, de voltak a közönség feje fölé lőtt szalagok és pár petárdát, valamint mini rakétát is elengedtek.

A kétszintes színpad felső szintjére volt „száműzve” Tom Thacker multihangszeres és a dobos, Frank Zummo.

Sok minden változatlan maradt előző találkozásunkhoz képest, ilyen volt Frank produkciója. Iszonyat nagyot dobolhat minden este, itt is apait-anyait beleadva verte szét a cájgot. Hangzásban is ki volt emelve picit az amúgy egész jól szóló koncerten. Amit nem bántam, mert jókat játszik, a dobszólója volt talán picit laposabb és szerintem fölösleges. Az viszont, hogy a két lábdobja az utolsó lemezre hajazva kék és piros fényben úszott, jó ötlet és geg volt.

Jason McCaslin basszusgitárossal remek alapot adtak az 1-2-3 gitárosnak.

Ugyanis a kezdő tételeknél Deryck Whibley nyakában is gitár lógott, majd szép lassan megszabadult tőle, miközben az első számok alatt a címben kiemelt szavakat legalább ezerszer elismételte a publikum felé. Mert ez tényleg egy elköszönés volt tőlünk, megköszönve a sokévnyi támogatásunkat.

Ez a pátoszos dolog amúgy csak az átkötő szövegekben és a rengeteg „Thank You!” ismétlésben volt tetten érhető, mert amúgy egy kellően pörgős, gigaslágerekkel agyonpakolt műsort hoztak magukkal az estére. Néhány különleges tétellel is megspékelték, mint a turnén eddig sosem játszott Noots vagy az első dal, amit írtak, a Summer. A már említett zúzós kezdés után, mire a War című nótához értünk, már csak egy gitáros maradt e vidéken, ugyanis Tom szintijén egy zongorát imitálva játszották el a balladát. Deryck végig elemében volt, ahogy ez az egész bandáról elmondható, látszott rajtuk, hogy minden percét élvezik az estének. Már amennyire a gesztikulációjukból meg tudtam ítélni, mert a távolság csak ezt engedte meg. Ezért is írtam, hogy a kivetítő azért dobott volna a látványon. Elférni elfért volna, mert az említett puritán színpadképet egyetlen háttérvászon dobta fel. Amit a koncert alatt amolyan „maidenesen” váltogattak. A három háttérvásznat csak a már korábbi koncerten is megcsodált felfújt csontváz dobta fel később. Természetesen az utolsó albumukat illik megemlíteni egy ilyen turnén, amiről két lassabb dalt nyomtak el egy kis kitérő előtt. A Dopamine után Deryck a metálarcoknak is akart kedvezni, hogy egy kis Slayer Raining Blood riffet nyomjanak, majd egy kis Master Of Puppets rész következett, ahol az énekes már mikrofont is ragadott a refrénhez. Dave Baksh gitáros jól hozta a klasszikus riffeket, az utolsó koncertjük után, simán beférne egy metálzenekarba.

Amúgy Dave az egész este alatt fincsi kis szólókat hozott, még ha a párperces tételek nem is annyira a szólókról szólnak, de Tommal kiegészülve jó kis párost alkottak, miközben az énekes lubickolt és berohangálta a színpad minden szegletét. Nem sokkal ezután egy újabb kedvencemet játszották, ami elé egy kis felvezető történet is tartozott. A hangszer, amin Deryck játszott, ugyanis az énekes egyik régi hangszere, 17 éves korában vásárolta, amit 2003-ban elloptak a házából. Az első lemezeik felvételénél is ezt a hangszert használta. Akkoriban mindent megpróbált, hogy visszaszerezze, az egész internetet megmozgatta érte, de semmi. Majd pár héttel ezen turné előtt visszajutott hozzá ez a hangszer, amelyik olyan ikonikus dalok videójában szerepelt, mint a Fat Lip vagy az In Too Deep. Ha már Tom megmutatta, mennyire tud zongorán játszani, akkor az énekes sem akart kimaradni ebből, a Pieces nótára a színpadra hoztak egy pianót, hogy Deryck ahhoz ülve énekeljen és játsszon, tökéletes kontrasztot alkotva a következő két, ikonikus dalhoz. Ha már YouTube-nézettséggel indultunk, akkor elmondhatjuk, hogy a rendes műsor lezárásához előadott két dal összesen túl van a 250 millán, ami szépen keretbe foglalta az estét. A túlórázás első adagjára maradt a zenekar legnagyobb slágere, az In Too Deep, ami alatt rendesen elszabadult a pokol a nézőtéren. A közönségre egy rossz szavam sem lehet, már ami a dalok ismeretét illeti. Szinte végig énekeltünk a srácokkal, a nagy slágerek refrénjét szinte teljesen lelazsálhatták volna, megtettük helyettük. Majd újra elbúcsúztak, de ezen a ponton nagyon meglepődtem. 2024-et írunk és van egy oldal, amit rengetegen ismernek és használnak. Tudjuk, melyik, ahol rá tudunk keresni koncertek programjára. Szóval ott mindenki láthatta a világban, hogy a dal után még visszajönnek 1-2 dal erejéig. Itt az aréna kb egyharmada kisietett, hogy induljon haza, majd mikor meghallották, hogy a csapat visszajött egy tényleges búcsúdalra, sokan rohantak vissza. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy a búcsúturnén benéznek hozzánk is, és bíztam benne, hogy úgy hagynak itt minket, hogy egy jó bulira emlékezzünk. Ezt maximálisan megtették, teljes átfogó képet kaptunk a zenekar munkásságából, különlegességekkel és egy effektekben bővelkedő koncerttel köszöntek el tőlünk, több mint kétórányi zenélés után.

A címben említett szavakat mi is mondhattuk volna: Köszönjük, hogy itt voltatok!

Motivation / The Hell Song / Over My Head / No Reason / Out For Blood / War / Underclass Hero / Noots / Landmines / Dopamine / We’re All To Blame / Some Say / Screaming Bloody Murder / Walking Disaster / With Me / Makes No Difference / Preparasi A Salire / Rise Up / Pieces / Fat Lip / Still Waiting // Summer / Waiting On A Twist Of Fate / In Too Deep // So Long Goodbye

A Neck Deep egysíkú zenéje stílusban ugyan hasonlított a főbandához, de rájuk férne egy kis változatosság. A SUM 41 viszont úgy búcsúzott, ahogy az a nagyokhoz illik: Az egyik legjobb bulijukkal, amit láttam tőlük, megidézve a kezdeteket és a legújabb dolgaikat. Nagyon fognak hiányozni!

Szöveg: Savafan
Fotók: Zenekari Facebook
Külön köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!