Steve Hackett: Surrender Of Silence

Steve Hackett is úgy gondolta, hogy kihasználja a karantén adta temérdek szabadidőt és összeránt még egy albumot erre az évre. Az ’Under A Mediterranean Sky’ a klasszikus zene jegyében fogant, és bár januárban jelent meg, én már akkor azt mondogattam, hogy az év lemeze is lehet.

Nos, bár az új albumon is felbukkan a klasszikus zene, nem ez a fő csapásirány. Hallunk rajta klasszikus progresszív rockot, dallamos, rádióbarát szerzeményt és világzenei motívumokat hordozó dalokat. Nagyobb részben instrumentális a lemez, az énekkel rögzített dalok azonban nem tartoznak a jobb részek közé. Erős klasszikus zenei kezdéssel indít a lemez a The Obliteratival, a Natalia is hasonló stílusban fogant, a bajom az, hogy igen erősen emlékeztet Prokofjev ‘Rómeó és Júlia’ balettzenéjére. A totál agyament címet viselő Relaxation Music For Sharksban már előjön némi progresszív íz, ám ez is untig ismert komolyzenei motívumokat tartalmaz. A Wingbeats erős váltás, itt már a világzene dominál, akár az ’Oroszlánkirály’ akárhányadik részének slágerdala is lehetne.

Nem akarok minden dalon egyenként végigmenni, ez a vonal folytatódik az album második részében is, nem éppen ötletesen. Mire véget ér, elfáradok, és nem érzek késztetést, hogy ismét meghallgassam.

A legfőbb problémám az, hogy nincs koncepció. Hackett minden stílusba belekapott egy kicsit, amivel próbálkozott hosszú pályafutása során, ennek következtében egy szedett-vedett produkció született. Progresszív rock, világzene, klasszikus muzsika? Nem lehet eldönteni. Egyszer dörög a gitár, hősünk veszettül tekeri a szólót, utána pedig ázsiai vagy afrikai folkzene motívumai következnek. Én aztán nyitott vagyok rengeteg stílus felé, ám különösen egy progresszívrock-legenda esetében szerintem joggal várom el, hogy lemezének koncepciót adjon témában, stílusban. Nos, ez most érzésem szerint nem jött össze. Lehet, hogy elkapkodta a lemezkészítést, néha úgy érzem, mintha az előző albumok maradékaiból kalapált volna össze egy új anyagot. Pedig ő az a művész, aki aztán tényleg otthon van egy raklapnyi stílusban, itt mégsem tudott fazont adni zenéjének, ahogy azt elvárjuk tőle.

Említsük meg azért az egyik legérdekesebb és talán legjobb felvételt is, ez a Shanghai To Samarkand, melyben a népzene, a kortárs muzsika és a progresszív rock keveredik. Az azerbajdzsáni Malik Mansurov az iráni tar nevű húros-pengetős hangszeren játszik, fajsúlyos, ötletes kompozíció, melynek hangmérnöki munkái részben Égerházi Attilának, a Djabe vezetőjének Gramy Stúdiójában készültek és a Djabe-basszusgitáros Barabás Tamást dicsérik. A dalban Phil Ehart, a Kansas dobosa veri a bőröket.

Ha egy szerényebb képességű muzsikus rukkol elő egy ilyen albummal, biztos, hogy elnézőbb vagyok vele szemben, ám Steve Hackett nem egy átlagos tehetséggel megáldott gitáros, tudom, hogy hova tegyem őt, tisztában vagyok vele, mit várhatok el tőle. Igen, csalódtam, nem is kicsit. Máshoz szoktam egyik kedvenc gitárosom produkcióinál, és most valami erősen hiányzik, a lemez messze elmarad az előző évek elképesztő színvonalú alkotásaitól. Steve Hackett keresgél, és nem találja meg a megfelelő irányt, így rázúdít mindent hallgatóságára, ami kedves számára és ez vakvágányra viszi. A találomra egymás után pakolt különböző stílusú dalok sora nem áll össze egységes produkcióvá, ám remélem, ez csak egy kisiklás amúgy csodás karrierje folyamán.

Összegzés:

Nem tudok elnéző lenni vele, mással sem, és azt gondolom, a kritikátlan rajongásnál nincs rosszabb és károsabb. Mondjuk ki, ez most nem egy jó Steve Hackett-lemez, lehet, hogy érni kellett volna még a produkciónak, ő azonban ezt másképp látta. A hallottak alapján ez a bűvészmutatvány alaposan besült.

Pontszám: 6,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Steve Hackett – elektromos és akusztikus gitár, ütősök, zheng, ének

Nad Sylvan – ének
Jonas Reingold – basszusgitár
Craig Blundell – dob
Roger King – billentyűsök, programok, szimfonikus hangszerelés
Rob Townsend – szaxofon, klarinét, kínai harántfuvola
Phil Ehart – dob
Nick D’Virgilio – dob
Amanda Lehmann – ének
Durga McBroom – ének
Lorelei McBroom – ének
Christine Townsend – hegedű, brácsa
Malik Mansurov – tar
Sodirkhon Ubaidulloev – dutár

Dalcímek:

01. The Obliterati
02. Natalia
03. Relaxation Music For Sharks (featuring Feeding Frenzy)
04. Wingbeats
05. The Devil’s Cathedral
06. Held In The Shadows
07. Shanghai To Samarkand
08. Fox’s Tango
09. Day Of The Dead
10. Scorched Earth
11. Esperanza