Több magyar vonatkozása is volt a bécsi Michael Schenker-koncertnek. A Rubik kocka és én. Meg még pár igazi rajongó, akik pénzt, szabadidőt nem kímélve, a húsvéti hosszú hétvége előtti napon elzarándokoltak Bécsbe, hogy megnézzék a Mester új turnéját. Olyat már láttunk tőle – tavaly is –, hogy UFO-számok nélkül, kizárólag MSG-dalokból rakjon össze egy műsort, de hogy szigorúan csak UFO-műsort játsszon, erre nem volt példa, mióta a zenekarral szakított.
Első írásom a HammerWorldben éppen a 2006-os bécsi Michael Schenker Group-koncertről jelent meg, innen datálódik újságírói pályafutásom, így különösen kedves volt szívemnek közel 20 év elteltével visszatérni ide egy újabb Schenker-koncertre. A száj- és körömfájás terjedése miatt lezárták Ausztria határátkelőit, az egyetlen Hegyeshalom meg vélhetően elesett a homokóraszerűen ide összpontosuló húsvéti forgalom miatt, ezért inkább vasparipára pattantunk, amivel bő 2 és fél óra alatt Budapestről Bécsbe értünk. Mivel nem kellett a koncert után, éjjel visszaindulnunk kocsival, egy kiadós sörözés is belefért előtte, egyéb kulturális programok mellett. Hét után pár perccel már a – tavalyi győri koncerten erősen hiányolt – merch standon tobzódtam, egy pólóval és egy sapkával távoztam, melyet oly büszkén viseltem egész koncert alatt, a felhevült tömegben szinte csak Schenkeren volt sapka, meg rajtam.
De mire idáig eljutottunk, fél 8-tól kezdődően 2 zenekart kellett végignéznünk, akik utunkat állták. A Moonday6 fiatal, elsőlemezes banda, bár nem kezdők a szakmában.
A cowboykalapos gitáros, Holger Marx Velvet Viper nevű metálzenekarával még Wackenben is fellépett, Tobias Kiel énekes pedig egy a cappella együttessel járta be a világot.
Németektől szokatlan módon az amerikai rádióbarát rockot célozták meg, mint műfajt, nem volt olyan rossz, mint amire számítottam, de egy órával többet kellett miattuk Schenkerre várni, és ez bizony rányomta bélyegét a közönség hangulatára.
A helyiek közül sokan rutinosan csak később érkeztek, viszont nekik esélyük se volt az első sorok közelébe jutni. Ahogy a zenekarnak sem az enervált várakozókat megénekeltetni.
Forever / You / I Will Be Gone / Long Way Home / Old Days / My Highway / This Feeling / Rain / All Night Long
A Rook Road viszont egy jó kis Deep Purple stílusú rockbanda, némi modern felhanggal, akiknek műsoráról tavaly félig lemaradtam, amikor Glenn Hughes tavaszi koncertjét fél órával előbbre hozták az utolsó pillanatban.
Hannes Luy Hammondja és Uwe Angel Les Paulja úgy felelgetett egymásnak vagy futott párhuzamosan, mint Jon Lord és Ritchie Blackmore hangszerei a nagy elődnél.
Patrik Jost énekes pedig, aki a 90-es éveket a Witch Burningben énekelte végig, mielőtt megalakította a Rook Roadot, egy kicsit Glenn Hughes (annak sikolyai nélkül), de van benne egy kevés Don Dokkenből is.
Az előző bandához hasonlóan 40 percet kaptak, hogy maradjon 20 az átszerelésre, de az ő műsoruk már sokkal jobban lekötött, egyenletesen erős dalok voltak, talán a Killing The Giant, a Talk Too Much és a Sometimes című ballada emelkedett ki mégis az összeállításból.
Eddig megjelent 2 nagylemezüket meghallgatásra ajánlom mindenkinek!
Heart Of The Sea / Kinda Glow / Romeo / Sometimes / Killing The Giant / Falling / Sam Rogers / Talk Too Much
Fél 10 után 5 perccel végre felcsendült az intrónak választott Immigrant Song a Led Zeppelintől. Ahogy az Iron Maiden a 2000-es évek eleje óta minden alkalommal a Doctor Doctorral kezdi show-ját, Michael Schenker is így fejezte ki tiszteletét egyik idolja, Jimmy Page előtt, ugyanakkor van egyfajta burkolt jelentése is a dalnak: 1973-ban a német gitáros gyakorlatilag emigrált Angliába, otthagyva a Scorpionst, hogy az akkor már nevet szerzett – bár közel sem akkorát, mint később vele – angol UFO tagja legyen. Így kezdődött az a történet, amelynek első mérföldköve az 1974-es ‘Phenomenon’ album volt, s amelyre most, annak 50. évfordulóján emlékeztünk. Pár nappal korábban jelentették be, hogy a következő, mannheimi koncertet filmre veszik, így gyakorlatilag a nyilvános főpróbán vehettünk részt.
És a Rubik-kockát ábrázoló pólóban színpadra lépő Michael Schenker egyik jellegzetes riffjével elindult az év koncertje: Natural Thing. Egy majdnem fehér, vajszínű Gibson Flying V-n játszotta végig a főműsort, egyszer sem cserélve hangszert.
A zenészeket már ismertük tavalyról, Barend Courbois basszer nagy kedvvel játszott, sokkal többet mozogva, mint Győrben, Bodo Schopf dobos pedig hozta a formáját, azaz sok színezéssel, sok nagy lezárással támogatta a dalokat.
Steve Mann ritmusgitáros-billentyűs viszont sokkal több lehetőséget kapott, mint korábban, rögtön a Natural Thingben, de később a Mother Maryben, a Lights Outban és a Too Hot To Handle-ben is szólózhatott. Persze Schenker sem hagyta annyiban a dolgot, így hatalmas gitárpárbajok színesítették a dalokat, a győztes kiléte azonban egyetlen esetben sem volt kétséges. A This Kid’sben viszont Steve billentyűn szólózott, mielőtt átadta a terepet Michaelnek.
Az igazi fekete ló Erik Grönwall személye volt, a H.E.A.T és a Skid Row volt énekesének tehetsége persze vitathatatlan, a kérdés az volt, hogy állnak neki a UFO-dalok. A válasz: meglepően jól.
Bár számomra Robin McAuley bizonyította 2018-ban Prágában és tavaly Győrben is, hogy jobban énekli az angol együttes dalait, mint maga Phil Mogg vagy bárki más, a leukémiából felépült svéd fiú szorosan ott van a nyomában a második helyen.
Plusz hetvenéves riválisát messze lekörözi színpadi intenzitásban – a ráadásban például a Reasons Love nagy részét a fotósároknak kinevezett szűk folyosón töltötte a közönség első sorainak nagy örömére.
És persze nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akusztikus gitáron is beszállt, az MSG-koncerteken állványon hozták be Michael elé a hangszert a Love To Love előtt, hogy a nyakában lógó elektromos gitárral is el tudja játszani az akusztikus részeket, itt erre most nem volt szükség, Erik megoldotta a problémát.
Ezen felbuzdulva elővettek még egy hasonló dalt, ami akusztikus és elektromos gitárt is kívánt, egy titkos favoritomat, az I’m A Losert a ‘No Heavy Petting’ albumról, aminek így gyakorlatilag majdnem a teljes A oldalát eljátszották. Azért csak majdnem, mert az instrumentális egyveleg utolsó blokkja kedvenc UFO-balladám, a Belladonna dallamszólója volt – a német rajongók szégyene, hogy 8 nappal a turnékezdés után nekem kellett beírni a setlistbe ezt a dalt –, az énekes rész elmaradt, de így is hatalmas élmény volt. Nem gondoltam, hogy valaha hallom ezt a szólót élőben, a UFO is mindössze 4-szer játszotta, de már Vinnie Moore-ral.
A Shoot Shoot előtt Michael előadta a csak az elektromos pengetőjével eljátszható Howlingot intróként. Ez volt az a pengető, amit 2009-ben majdnem lenyúltam tőle, mikor a szóló után a földre tette. Azóta a gitártesten tárolja egy mágnesen, úgyhogy most már esélytelen megszerezni.
A Rock Bottom 2018-as turnézáró 20 percesét ezúttal nem übereltük, de így is bő 10 percen át szólt a klasszikus, melynek végén a hatalmas lezárásban Bodo Schopf ismét kiélte magát, Michael szokásos módon jobb kézzel fényképezte a közönséget, miközben bal keze járt a gitárnyakon, mi meg teljesen berekedtünk, miután rongyosra koptattuk hangszálainkat az Only You Can Rock Me, a Doctor Doctor és a többi sláger után még a Rock Bottom refrénjére is.
A ráadásban előkerült a fekete-fehér Gibson, melyet oly sokszor láttunk a 80-as években készült koncertfelvételeken. A Reasons Love-ot Erik említett performansza tette emlékezetessé, a UFO két elhunyt tagjának, Pete Waynek és Paul Raymondnak ajánlott Too Hot To Handle-t viszont ismét egy fergeteges gitárpárbaj Michael és Steve között, mellyel a stúdiófelvétel hosszának duplájára növelték ezt a nótát is.
11:05-kor lett vége ennek a felejthetetlen estének. A pólójáról jutott eszembe: Michael Schenker olyan, mint a bűvös kocka, nem könnyű megérteni, de ha sikerül, egy életre rabjává válsz. Én még mindig nem teljesen értem, például azt, hogy a gyenge Rock Bottom-utánzat Reasons Love-ot miért kellett a ráadásba tenni. A legnagyobb magyar szavaival élve azt mondtam volna nekik: „Legyetek bátorak!” Játszhattak volna bátran a 90-es évek gyöngyszemeiből is. Ott a Venus a ‘Walk On Water’-ről, vagy még inkább a Fool’s Gold a ‘Covenant’-ról, annak a szólóját ki lehetett volna bontani rendesen a ráadásban! Vagy esetleg a Someone’s Gonna Have To Pay bluesa a ‘Sharks’ lemezről, melyre szintén remekül építhető egy adok-kapok a két gitár között.De ha oly kedves Michaelnek ez a riff, hogy nem tudta kihagyni, csak egyszerűen fel kellett volna cserélnie a Doctor Doctorral, és az örök sláger, meg a Too Hot To Handle együtt kitörölhetetlenül beleégett volna az agyunkba.
Mindegy, ne legyünk telhetetlenek, így is azt mondtam a turné kezdete előtt, ha meg meri lépni, hogy a turné címének megfelelően csak UFO-dalokat játszik, akkor év koncertje nálam, és bizony így lett! Nagyon várom az április 19-i fellépésről készült filmet.
Natural Thing / Only You Can Rock Me / Hot ‘n’ Ready / Doctor Doctor / Mother Mary / I’m A Loser / This Kid’s / Lights Out / Instrumentális egyveleg (Lipstick Traces – Between The Walls – Belladonna) / Love To Love / Let It Roll / Can You Roll Her / Shoot Shoot / Rock Bottom // Reasons Love / Too Hot To Handle
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: 2bconfirmed, CsiGabiGa, Szakáts Tibor
Videók: mike65sniper, iwasthere01, Tóth József
Legutóbbi hozzászólások