Az első sor előtt álltam: Michael Schenker Fest – Roxy Club, Prága, 2018. 11. 14.

írta CsiGabiGa | 2018.11.19.

Ülő koncertet 2 nappal kezdés előtt áttenni más helyre mindig bonyodalmakkal jár. A prágai Kongresszusi Központba meghirdetett turnézáró előadást hétfőn tették át a Roxy Clubba, és ahogy számítani lehetett rá, a kisebb teremben nem tudtak annyi széket egymás mellé tenni, amennyi jegyet eladtak az első sorba. Én csak fél percig görcsöltem a helyemen ülőkkel és a láthatólag tehetetlen szervezőkkel, aztán odaálltam Michael Schenker lábai elé, és a fotósok gyűrűjében tomboltam a gitáros koncertjére. Senki sem mert hozzám szólni.

Tudom, nem korszerű Schenker muzsikája, nem is túl népszerű itt Európában, de akkor is egy gitárzseni, akinek a nevét jegyzik a gitárostőzsdén, olyan klasszikusokat adott a világnak, mint a Rock Bottom, a Lights Out vagy az Into The Arena és komoly tehetségek hivatkoznak rá. Arról nem beszélve, hogy a mai napig minden egyes Iron Maiden-koncert vele kezdődik. Pontosabban a Doctor Doctor című „ifjúkori zsengéjével”.

A 2004-es budapesti koncertje is azért maradt el, mert kb. 40 jegyet adtak el elővételben, abból is 12-t én vettem meg, meg a barátaim az én unszolásomra, szóval benne volt a pakliban, hogy nem telik meg a Kongresszusi Központ. A jó ülőhelyek értékesítéséhez ráadásul „fordított early bird” technikát alkalmaztak a csehek. Az 1590 koronás jegyárak később 1190, majd 990 koronára csökkentek, a hátsóbb sorokba pedig értelemszerűen olcsóbbak voltak, így a kis klubban jogosan reklamálhatott az, aki 1000 koronával többet fizetett a jegyért, mint a helyszínen árult 590-es belépő. Így hát a normál álló koncertekre és diszkókra használt küzdőteret telepakolták olcsó (és kényelmetlen) székekkel.

Én viszont Magyarország legnagyobb Schenker-rajongójaként már nyáron elkezdtem szervezni a kiutazást. A kezdeti 15-20 fő jelentkezőből végül öten maradtunk, bár kiderült, a többiek közül is sokan megnézték: ki Lengyelországban, ki Spanyolországban, ki velünk, Prágában. Sőt, itt Prágában további magyarokkal is találkoztunk, akik Tatabányáról jöttek el megnézni a gitárost. A „telekocsi” azért összejött, és szállást is egészen kellemes áron sikerült szereznem Prága belvárosában, az eredeti koncerthelyszíntől 850 méterre. Az áthelyezés okozta „kellemetlenség” is csak annyi volt, hogy villamosoznunk kellett pár percet.

Jól indult a buli, a százezer forinthoz közelítő „Meet & Greet”-re ugyan nem fizettünk be, de a pinceklubba való belépésünk után első dolgunk volt a WC-t megcélozni, ahol összefutottunk Michael Schenkerrel. A „Meet” összejött ingyér', a „Greet” ugyan elmaradt, érthető módon hugyozás után nem pacsiztunk le vele, meg a testőrei vissza is kísérték a backstage-be (nem tudom, mi történhetett ott, csőtörés, dugulás?). Közös fotó sem készült, mert a beállítottságunk nem olyan, hogy a WC-be csőre töltött fényképezőgéppel menjünk be, de az élmény megmarad. A turnépólók a vártnál (a honlapon látott áraknál) olcsóbbak voltak, úgyhogy gyorsan felhúztuk a másikra, amiben érkeztünk – nem mintha fáztunk volna benn (de hazafelé jól jött).

A bevezetőben említettem, hogy helyhiány volt az első sorban, illetve akkora keveredés volt, hogy kvázi mindenki oda ült az első soros jegyével, ahová akart, így mindenki Michael előtt tömörült, és csak a bal szélen maradt pár üres szék. Társaim láthatólag belenyugodtak ebbe, de én nem azért vettem meg nyár közepén, még emelt áron az első sor jobb szélére a jegyemet, hogy bal oldalról bámuljam Steve Mannt, meg az enyhén (szólva) túlsúlyos Chris Glent. Úgyhogy miután nem sikerült a szervezőkkel dűlőre jutnom, elfoglaltam helyem Michael mikrofonállványa előtt és egyedül mulattam, mint egy magyar úr – a csehek megrökönyödött tekintetei előtt.

Hangulati bevezetésként Michael maga énekelte (illetve a közönséggel együtt) a Scorpions klasszikusát, a Holidayt, egy szál gitárral kísérve önmagát. A többieknek egyelőre pihi. Ám a folytatásban, a Doctor Doctor alatt már mindenkire szükség volt, nemcsak a hangszeresekre, de mind a négy énekes is megszólalt a dalban. Erre már a barátaim sem tudtak ülve maradni, s látva, hogy nem zavartak el a szervezők, ők is csatlakoztak hozzám, s „a négy hülye magyar” ott headbangelt Michael Schenker lábai előtt, több pacsit bezsebelt Michaeltől és a dalnokoktól, miközben a csehek jó magaviselettel – akár a japánok – ülve nézték a koncertet.

Később azért néhányan felbátorodtak, de az őrülteknek kijáró kellő tiszteletet megadták: meg sem próbáltak kilökdösni minket a pole-pozíciónkból. Az üresen maradt székeinket ellenben Doogie White használta ki, hogy arra felállva énekelje a Lord Of The Lost And Lonelyt. Így ő pedig kedvenc feleségemtől került érintésnyire, aki szívesen megmogyorózta volna a feszes bőrgatyán keresztül. Képzeljetek el egy oktávugrást a refrénben, ha tényleg megcsinálja! 🙂

A korábbi amerikai programból egyébként fájón kimaradt néhány dal, mint a Save Yourself, vagy a Temple of Rocktól a Live And Let Live, amiről azt mondtam korábban, hogy a Save Yourself óta a legjobb Schenker-dal. De bekerültek cserébe újdonságként olyan nagy kedvenceim, mint a Searching For A Reason, ami az egyetlen Schenker-dal, amit a későbbiekben a Doctor Doctor akkordsorára írt, vagy az Only You Can Rock Me - Too Hot To Handle páros a UFO-klasszikusok közül.

A koncert nagy pillanatai voltak a Dancer öthúros szólója, amikor Michael húrszakadás után is folytatta a játékot, majd az ének alatt, 4/4-ednyi ütem alatt cserélt gitárt, valamint az instrumentális vízválasztók (az énekesek önálló műsorai közötti átmenetek), melyekben Chris Glen lézersugarakat kilövellő szemüvegével kápráztatta el (szó szerint) a közönséget.

Michael Schenker zseniálisan gitározott – megríkatta a Cry Babyt rendesen –, óriási formában volt, és jó kedvvel is játszott, ezt bizonyítja, hogy életem leghosszabb, húszperces Rock Bottomját hallottam ezen az estén. Gary Barden többször próbálta felállítani a közönséget, de csak néhány percre sikerült megmozgatni a cseheket, aztán vissza-visszaültek. Minket meg leültetni nem lehetett volna!

A négy énekes négy egyéni karakter volt, nemcsak hangilag, kinézetre is. Doogie White a bőrgatyás macsó, Gary Barden a bohém a rózsás ingével és kalapjával, Robin McAuley az indián hatalmas sörényével és kivarrt karjával, Graham Bonnet pedig – ahogy kedvenc feleségem mondta – mintha Vámosi János elszabadult volna Záray Márta mellől és betévedt volna egy rockkoncertre: sötét ing, sötét nyakkendő, sötét zakó, melyek közül utóbbit hol le-, hol felkapta koncert közben.

Steve Mann volt a szürke eminenciás, bár – ahogy szürke Gandalfból is fehér Gandalf lett – mondhatnám fehér eminenciásnak is hófehér haja miatt. Tette a dolgát, mint billentyűs-ritmusgitáros, csupán az új lemezes Heart And Soul nótában kapott szólólehetőséget ott, ahol eredetileg Kirk Hammett játszott.

A dobos az a Ted McKenna volt, aki egykor Rory Gallagher dobosa volt és nyáron a Gastroblues fesztiválon fel is lépett egykori zenésztársaival, a Band Of Friends tagjaként. Ő is „csupán” tette a dolgát, ami már önmagában sem kis teljesítmény egy 68 éves embertől egy két és fél órás koncerten, de a végén a nagy lezárásban egy rövidke, ám annál frappánsabb dobszólóval búcsúzott a közönségtől.

Holiday / Doctor Doctor / Vigilante Man / Lord Of The Lost And Lonely / Take Me To The Church / Before The Devil Knows You're Dead / Natural Thing / Captain Nemo / Dancer / Searching For A Reason / Desert Song / Night Moods / Assault Attack / Coast To Coast / Ready To Rock / Attack Of The Mad Axeman / Rock My Nights Away / Messin' Around / Armed And Ready / Warrior / Into The Arena / Bad Boys / Shoot Shoot / Heart And Soul / Only You Can Rock Me / Too Hot To Handle /// Rock Bottom / Lights Out

A setlist.fm-re valaki beírta, hogy játszottak még két extra ráadást, ha ez igaz, akkor harakirit követek el, hogy túl korán eljöttünk, de majdnem éjfélig ott voltunk és nem szokás fél óra után kijönni, úgyhogy kétségeim vannak az információ hitelessége felől. Mindenesetre másnap a Svejk sörözőben (U Kalicha) pihentük ki a koncert fáradalmait, sőt egy szomszédos kocsmában az önkiszolgáló csapolást is kipróbálhattuk. Negyedszer láttam Michael Schenkert élőben, de mind közül ez volt a legjobb koncertje. Ahogy egy barátom mondta: „Minden forintot megért!”

Számomra nem az Év Koncertje volt, de az évszázadé! Jó, tudom, elfogult vagyok, de az elfogulatlan néző sem találhatott hibát ebben a két és fél órában. Persze sírhatna a szám, hogy kimaradt ez, lehetett volna amaz, de az az igazság, hogy akkor sem lett volna több ez az előadás, mint ami: a közel 64 éves gitáros pályafutásának tökéletes összefoglalása. Bónuszként pedig láthattam négy legendás énekest egy színpadon: Robin McAuley-t 1986 (MSG), Graham Bonnetet 2008 (Taz Taylor Band), Gary Bardent 2009 (MSG) után másodszor, Doogie White-ot pedig – a Cornerstone és Yngwie Malmsteen 2005-ös bulijai után – harmadszor.

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Andy Allan Pour & Clint Eastwood