fbpx

Rick Wakeman - The Red Planet

Majd két évtizednek kellett eltelnie, hogy Rick Wakeman szólóban újra a progresszív rock felé forduljon. Mint minden – ebben a stílusban tevékenykedő – tisztességes muzsikus, koncepciót alkotott elképzeléseihez. Olyan témát választott, ami nem idegen a műfajtól: a progresszív rockerek számos lemezzel az űrben kalandoznak, így Wakeman is hasonló utat választott, ellátogatott a Naprendszer Vörös Bolygójára.

Az ötvenöt percnyi anyagba nyolc dalt komponált a billentyűs varázsló, nem mondok azzal meglepőt, hogy kilencvenöt százalékban az ő hangszerére épül a lemez. Az egyes tételek a Mars földrajzi tájaira kalauzolják el a zenehallgatót, közben hamisítatlan wakemani zene szól – nem aláfestésként, hiszen ezen a kiránduláson ez a legfontosabb komponens. Monumentális, klasszikus zenére jellemző nagy ívű tételek, játékos, a Yesre emlékeztető billentyűs fantáziák, dzsesszes improvizációk, és beleférnek az igazi rockos megoldások is, főleg akkor, amikor a gitár is kap némi szerepet, de ez elég ritka.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Instrumentális anyagot hallunk, és bár kollégáim is, én is többször leírtuk ezen az oldalon, nem lehet elégszer mondani, hogy nem egyszerű dolog hangszeres zenét komponálni, mert szavak nélkül kell az üzenetet prezentálni, és ez nem mindenkinek megy. Nos, Rick Wakeman nem ez a kategória, az elmúlt öt évtizedben számtalan alkalommal bizonyította, hogy billentyűs arzenáljával is célt tud érni.

Landolunk űrszekerünkkel a háború istenéről elnevezett bolygó felszínén, sétálunk, utazunk a vörös porban, síkságokon suhanva, hegyekre fel – például a Naprendszer eddig ismert legmagasabb pontjára, az Olympus Monsra –, völgyekbe le. Ellátogatunk a Déli-sarkra is, hogy megnézzük, mennyi jég van a hósapkán. Süt a marsi nap, időnként viharok szakítják meg a vörös idillt, majd visszaszállunk űrhajónkba, a magasból nézzük ezt a halott, ám mégis csodálatos vörös világot. Wakeman, ahogy a Yesben is megszoktuk, temérdek hangszínben szólaltatja meg billentyűs parkját. A Hammond-orgonát kevesebbszer halljuk, egy-egy jó riffet időnként elenged rajta. Viszont a Moog annál gyakrabban szólal meg és hallunk olyat is, ahol saját magával párbajozik a zongorán és a Moogon, még egy klasszikus alapú zongorafutam is felcsendül.  Az utolsó szerzeményben pedig egyértelműen felismerhető Gustav Holst ’Planets’ darabjának a Marsról szóló tételének inspirációja.

Páratlan érzékkel váltogatja a zenei műfajokat egy darabon belül is. Amikor egy dalt már elkönyveltünk klasszikus gyökerű felvételnek, biztos, hogy ránk köszön egy dzsesszfutam, vagy ha az utóbbi domináns, a következő másodpercben rockos pillanatok következnek, mindez belefolyik valami templomi orgonamuzsikába. Talán a lemez instrumentális mivolta miatt, de sokszor úgy érzem, filmzenei betétekként is megállnák egyes darabok a helyüket, például egy fordulatos marsi sci-fi történet zenei kalauzaként. Néha bevillan egy-egy gitárszóló, egy helyen az akusztikus gitár akkordozik, kicsi szóló is befigyel, szintetizátor aláfestéssel, ám ezeknek nincs akkora jelentőségük.

Egyedül az zavar a produkcióban, hogy ha már nem kapott a másik három hangszer nagyobb szerepet, színesebben is aláfesthették volna Wakeman variációit. Nem várom, hogy a Yes szintjén szólaljon meg a gitár, a dob vagy a basszus, de több változatosságot, invenciót is belevihettek volna a dalokba a szimpla kíséretnél. Azért is furcsa, mert kiváló zenészeket gyűjtött maga köré Wakeman: Dave Colquhoun gitárossal már évek óta együtt játszanak, ő a Procol Harumban vagy Ozzy Osbourne-nal is zenélt. Lee Pomeroy basszusgitáros részt vett az Anderson-Rabin-Wakeman trió fél évszázados jubileumi Yes-turnéjában, Ash Soan pedig egy jónevű sessiondobos, Glenn Hughes, Billy Idol vagy Robbie Williams társa is volt.

Összegzés:

Rick Wakeman stílusban hasonlót produkált, mint az 1973-ban megjelent második, ma már klasszikus szólóalbumán, a ’The Six Wives Of Henry VIII’-en. Nagyon sok lehetőség van ezekben az új kompozíciókban, nem lepődnék meg, ha legendás műveihez (1974: ’Journey To The Centre Of The Earth’, 1975: ’The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table’) hasonlóan ezt a lemezt is újraértelmezné pár év múlva, és hozzáadna kimaradt részeket, új témákat.

 

Pontszám: 8

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megjelenés: 2020
Kiadó: R&D Media
Honlap: www.rwcc.com/
Stílus: instrumentális progresszív rock
Származás: Nagy Britannia

Zenészek:

Rick Wakeman – billentyűsök
Dave Colquhoun – gitár
Lee Pomeroy – basszusgitár
Ash Soan – dob

Dalcímek:

  1. Ascraeus Mons
  2. Tharsis Tholus
  3. Arsia Mons
  4. Olympus Mons
  5. The North Plain
  6. Pavonis Mons
  7. South Pole
  8. Valles Marineris
Megosztás