Ray Alder neve nem ismeretlen a szakmában, és az idők folyamán szorosan összeforrt a minőséggel. Ha meghalljuk ezt a nevet, egyből biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk csalódni abban, amit hallunk. Személy szerint nekem az egyik kedvenc dalnokom, így nehezemre is esik elfogultság nélkül véleményt formálni róla. Pályafutás alatt még nem tudott hibázni, mind a Fates Warning, az Engine, a Redemption, az A-Z albumok, valamint a 2019-ben ’What The Water Wants’ címmel megjelent első szólólemeze is kimagasló muzsikát tartalmaz. A frissen megjelent, szimplán ’II’ címet viselő korong pedig folytatja ezt a minőségi zenei sorozatot.

Az első szólóanyaghoz hasonlóan újra Fates Warning-beli társával, Mike Abdow-val és Tony Hernando (Lords Of Black) gitárossal dolgozott a dalokon. Ray szerint az első közös lemez annyira jól sikerült, hogy kár lett volna megbontani az egységet. Megismételni viszont nem akarták a korábbi dolgaikat, így amíg elsőre egy könnyedebb és dallamosabb anyagot raktak össze, most épp az ellenkezőjét szerették volna megcsinálni. A ’II’ már első hallásra is sokkal modernebb felfogásban készült. A dalok sokkal hosszabbak és sötétebbek és nehezebben befogadhatóak. Ebből a szempontból talán közelebb került most az újabb kori Fates Warning zenei világához. Sokkal több harmóniával és réteggel dolgoznak, ezáltal rendkívül szerteágazóak a dalok. Szinte minden dal más hangulati ívet jár be, de a korong mégis egységes. A dalokat Ray fátyolos és bánattal teli hangja egy láthatatlan kohézióként köti össze, éppen ezért nem esik szét a stílusokból adódó eltérések miatt sem.

A nyitó This Hollow Shell zeneisége még nem hoz semmi meglepetést, mert tipikus Warning, azonban az ezt követő My Oblivion már merészebb kalandozásba kezd a pincébe hangolt szigorú riffjeivel. Persze a refrénnél ez a dal is kinyílik és elhozza a fényt. A Hands Of Time pedig folytatja ezt a súlyosabb, nehezebben ható vonalat, valamivel egyszerűbb szerkezettel operál, de a refrén ezt a dalt is megkoronázza. Kiemelném még a  Keep Wandering című nótát, ez az egyetlen lassú dal, amely az ’Inside Out’ album Monumentjének melankolikus hangulatát idézi fel számomra. A lemez csúcspontja azonban a záró Changes. Zeneileg a legjobban összerakott tétel, nem mellesleg a lemez legjobb szólójával. Véleményem szerint ezek a progosabb felfogásban készült dalok állnak a legjobban Raynek, ebben a zenei környezetben tud kiteljesedni igazán, itt tudja a legtöbb érzelmet kifejezni a hangjával.

Összegzés:

A ’II’ zenei anyaga más, mint elődjéé, sokkal súlyosabb és sokkal jobban befelé forduló, sötétebb hangulatú dalcsokor, amelyre ráerősít a főhős fátyolos, néhol fájdalmasan szomorú hangja, szerencsére azért a legtöbb esetben körbeöleli a remény. Nem egy súlyosan depresszív anyag, de mind a zenében, mind a szövegekben tükröződik az emberiség jelenének minden komorsága. Amiben viszont nagyon is hasonlít az elődjére, azok a remek dalok és refrének, amelyek miatt újra és újra elindítom.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2023
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív metál
Származás: USA

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, vinyl

Zenészek:

Ray Alder – ének
Mike Abdow – gitár, basszusgitár
Tony Hernando – gitár, basszusgitár
Craig Anderson – dobok

Dalcímek:

01. This Hollow Shell
02. My Oblivion
03. Hands Of Time
04. Waiting For Some Sun
05. Silence The Enemy
06. Keep Wandering
07. Those Words I Bled
08. Passengers
09. Changes