Pretty Maids: Undress Your Madness / Serious Black: Suite 226

A magát Csinos Csajoknak (Pretty Maids) képzelő beteg kora 39 év, voltak jobb napjai a ’80-as években, majd 20 év „elzenélgetés” után 2010-ben újra hatalmas formába robbant. Javulásában nagy szerepet játszott kiváló ápolónk, Jacob Hansen, aki a 2010-es ‘Pandemonium’ óta gondjukat viseli. Míg korábban néha csak magában beszélt (értsd: nem figyelt rá senki), új, XXI. századi hangzására sokan felkapták a fejüket. Lendülete azóta is töretlen, és a legutóbbi beszélgetésünkön igen sok érdekeset mondott.

Itt van például a szerpentinről szóló elmélkedése, mely magában foglalja azt a dögös, a korábbiaknál sokkal dinamikusabb hangzást, ami 10 éve jellemzi, mégis megvan benne az a fajta játékosság, dallamosság, amiért a ’80-as években szerettük. Hasonlóképpen az Undress Your Madness című darabjában igen durva riffek vezetik be a mondanivalót, de amint énekelni kezd, felveszi az egészséges Pretty Maids-egyensúlyt. A Runaway Worldnek is ugyanez a receptje. Nem is kell neki felírni, tudja magától. Az If You Want Peace (Prepare For War) fenyegető képet rajzol a jövőről, és ennek megfelelően erőszakos a zenéje is. A Black Thunder is leginkább Soto új, erőszakos énjére emlékeztet.

Mindehhez elengedhetetlen az Allan Sørensen – Rene Shades ritmusszekció feszes játéka, melyre könnyedén építkezhet Ken Hammer stílusos gitárjátéka és Chris Laney színező billentyűvetései. És persze a meghatározó Ronnie Atkins-dallamok. Az egész ügyesen egyensúlyoz a hard rock és a heavy metal határán. A Slavedriver egy kicsit töményebb még a többinél is, talán egy kis Dream Theater-íz is van benne.

Hogy oldja a feszültséget, két erőszakosabb megnyilvánulás közé mindig beszorít egy-egy könnyedebb villanást, mely szinte visszahozza a ’80-as évek hangulatát. Ilyen például a Firesoul Fly, mely retró feelingjével, laza verzéjével, hatalmas refrénjével és gyönyörű dallamszólójával egy igazi gyöngyszem, ahogy a Ronnie rákos betegsége által kissé vészjósló színezetet kapott – egyébként szerelmes balladának indult – Will You Still Kiss Me (If I See You In Heaven) is. A Shadowlands már-már AOR-ba hajló dallamai és gitár-billentyű megoldásai, valamint az enyhén pszichedelikus ballada, a Strength Of A Rose is ebbe a sorba áll be.

Nem is értem, miért került ide a páciens, valami pillanatnyi elmezavar lehetett csupán, hiszen láthatóan jól van, a Ronnie Atkins – Ken Hammer szerzőpáros a kezdetektől együtt van, ismerik egymás minden rezdülését és ez meglátszik a produkción is. A többiek pedig szépen beilleszkedtek, Chris Laney hasznos segítője lett a gárdának billentyűs hangszereken, pár dalba (Undress Your Madness, Shadowlands) szerzőtársként is beszállt, mint annak idején Alan Owen, a ritmusfelelősök pedig a már említett módon teszik a dolgukat, hozzák a feszes alapokat, mely nélkül nem lenne ennyire erőteljes a Csinos Csajok megjelenése.

A másik páciens még csak 6 éves, de már sok megpróbáltatáson van túl. Kezdve azzal, hogy elvesztette egyik szülőjét (a zenekaralapító Roland Grapow-t), majd a helyébe lépő pótapát (Bob Katsionist) is. Talán ennek köszönhető a keményebb megszólalása, hogy a power metal műfajában utazik, és a disszociatív kórképe is, hogy többszörös személyiség jegyeket mutat. Ott van például Cipolla, a bűvész Thomas Mann ‘Mario és a varázsló’-jából. Mario (Lochert, basszusgitáros és társalapító) egyébként is meghatározó szerepet játszik a beteg életében, hiszen ő a megmaradt egyetlen szülő, ennek megfelelően gondoskodik gyermekéről, akkor is, ha az annyira szétesett, hogy kisbetűvel írja a nevét, mint nemecsek ernőét a gittegylet jegyzőkönyvébe (Urban breed). Cipolla személyisége pedig felvette a Mr. Nightmist művésznevet a ‘Magic’ albumra, és bár már a bolondokházában van, láthatóan nem tud elszakadni tőle. Most meg még azt is képzeli, hogy ő a hatalmas király, aki feudális kastélyában lakik, kurtizánok, jó ételek és borok veszik körül, és egy legyőzhetetlen hadsereg parancsnoka. Pedig az nem kastély, csak a „226-os lakosztály”.

Mario és Urban mellett a harmadik biztos pont a vizsgált személy életében Dominik Sebastian gitáros, aki eddig másodhegedűs volt, de előlépett „apává”, az új dalokban sokkal több szerep hárul rá, mint a ritmusozás és a hébe-hóba szólók. Ennek megfelelően be is veti magát, a ritmusok, riffek sokkal keményebbek, mint korábban voltak. A kemény riffek még keményebbnek hangzanak Ramy Ali őrülten energikus dobolása következtében. De valahogy a szólókra sokadik hallgatás után sem emlékszem (a Castiel kivételével), annyira jellegtelenek. Úgy érzem, Dominik nem tudott felnőni a vezető gitáros feladathoz.

A két előzetesen bemutatott dal annyira ugyanazokon a hangokon mozog, ugyanolyan sebességgel, mintha egy dal két tétele lenne. És egymás után is szerepelnek a lemez elején. Power metal, a tempó megvan, a kiállás is, de valahogy az igazán jó dallam hiányzik ahhoz, hogy átütő power metal himnusz váljon belőlük. Nem is értem, miért ezeket dobták be csalinak. (Bár, ha már választani kellene, a When The Stars Are Right jobb.) Én inkább a harmadiktól kezdem kedvelni a lemezt. Igazi metalos indítás vezeti be a Solitude Étude-öt, némi korai Kamelot hangulatot árasztva. A Fate Of All Humanity a dallamosabb oldala a betegnek, kicsit hasonlít a másik páciens, a Pretty Maids ’80-as évekbeli remekeire.

Innen kezdődik a „hagyományos” Serious Black stílus, vagy ahogy én szoktam hívni, a „Masterplan 2”. A Castielt egy balladisztikus szép dallamszóló vezeti fel (Lanvall után szabadon?), majd begyorsít és Urban breed a legnagyobb magasságokba emelkedik. Szó szerint. A Heaven Shall Burn is hozza a Masterplan feelinget, de a Way Back Home – a nyitó dallamszólójától kezdve a letaglózó refrénig – egyenesen a zseniális Masterplan-klasszikus, a Kind Hearted Light szintjére repít. Csak egy jó szóló hiányzik belőle, a billentyűnek átpasszolt szólórész meg – amit több dalban is elsütnek – a halálom a hangszert samplerrel helyettesítő élő produkcióknál, amikor a gitárosok unottan riffelgetnek a playbackről bejátszott szintetizátor alá. Márpedig a Serious Black is így nyomul mostanában. A We Still Stand Tallt már a HammerFall előtt bemutatták (egyetlen dalként az új lemezről), ez is hozza ezt a vonalat, de itt már a Masterplant Kamelot-jegyekkel vegyítik, hogy még izgalmasabb legyen.

És ha azt mondtam, a két nyitódal unalmas számomra, hát a két zárónóta még unalmasabb. Vannak csapatok, akiknek jól állnak a balladák, mint pl. a Scorpions vagy a fentebb tárgyalt Pretty Maids, másoknál meg csak erőlködés színezete van a dolognak. A Serious Black is ilyen. A Come Home semennyire nem tudott megfogni, a több mint nyolcperces címadó pedig azt mutatta meg remekül, mennyire nem áll jól a csapatnak a progresszívkodás. Keleties nyitás, de nem értem a koncepcióját, csak úgy ott van. Nem illeszkedik a zenébe úgy, mint a Myrathnál. Aztán ez a ritmusváltásokkal teli, progresszív muzsika, nos, ezt is sokan sokkal jobban csinálják. A dal közepén a lassú dallamszóló még a legjobb részek egyike, de a végére elfárad, mint Axel Rudi instrumentálisa a legutóbbi lemezén. Ha nem variálod az alaptémát, egy idő után unalmassá válik.

A tagok előélete (Urban breed – Bloodbound, Tad Morose, Mario Lochert – Visions Of Atlantis, Dominik Sebastian – Edenbridge, Ramy Ali – Freedom Call, nem is beszélve a korábbiakról: Bob Katsionis – Firewind és Roland Grapow – Helloween, Masterplan) alapján ez egy igazi szupergrup, de mint sok ilyen esetében, a részecskék összeolvasztása nem adja ki a várt eredményt. Nehéz így egyenletes teljesítményt nyújtani, hogy a zenét meghatározó vezető gitáros személye folyton változik. (Olyan, mint Mario korábbi bandájában, a Visions Of Atlantisben, ahol a dobos személye volt az egyetlen állandó.) Nem is sikerült hozni a korábbi színvonalat. Bár sokan a Grapow által „Masterplan 2”-ként indított első lemezre esküsznek, nekem jobban bejött a két Katsionis-lemez. Ez viszont amolyan „szódával elmegy” kategória, olyan útkeresésnek tűnik, de szerintem inkább kellene keresni megint egy karakteresebb gitárost Dominik mellé.

Összegzés:

A bolondok házában dolgozom. Igazgató főorvosként megállapítom, hogy a magát Csinos Csajoknak képzelő páciens mondandója – Shakespeare-rel szólva – „őrült beszéd: de van benne rendszer”. A másik beteg, aki magát a ’Harry Potter’ egyik szereplőjének gondolja (Serious Black), inkább csak kóvályog a folyósokon, mintha be lenne gyógyszerezve. Időnként vannak jó pillanatai, de összességében zavaros. Így azt mondom, az egyik távozhat (9 pont), a másiknak pedig reménykedünk a javulásában (7 pont).