Most nem volt bennem kérdőjel, ott kell lennem ezen az Accept-koncerten. Nemcsak a megfiatalított zenekar miatt, de a vendégként fellépő Phil Campbell And The Bastard Sons formációért is. Phil Campbell produkciójáról a GNR-koncert előtt lemaradtam, csak az utolsó percekre értem be a nézőtérre. Most nem akartam elkövetni ezt a hibát.
Biztos voltam benne, hogy Phil zenekara nem fogja a közönséget Motörhead-dal nélkül hagyni, plusz az új saját szerzeményeik sem állnak távol ízlésvilágomtól. Eljött az idő, hogy – ha csak egy rövidített műsor erejéig is, de – végre megnézzem a banda műsorát.
Lemmy e világból történő távozása végleg pecsétet tett vágyamra, hogy egyszer a Motörheadet is fotózhassam. A két – szerencsére ma is aktív – zenésztárs koncertjei adta lehetőséget igyekszem kihasználni időről időre.
Phil zenekarának koncertje után számomra kiderült, a siker receptje egyszerű: Végy három zenész fiút (Todd Campbell – gitár, Dane Campbell – dob és Tyla Campbell – basszusgitár), akik szeretik a rock/metálzenét! Nevelj belőlük rockzenészt és adj hozzá egy remek énekest (Joel Peters)! Adagolj mellé néhány Motörhead-slágert és már kész is egy jó hangulatú old school rockbuli!
Ó, a fő alapanyag kimaradt: Phil Campbell gitáros, a maga több mint három évtizedes Motörhead-múltjával.
A 10 dalos műsoruk mosolyt csalt az arcomra, különösen a Killed By Death Motörhead-klasszikus. Ez a dal plusz érzelmi töltéssel bír esetemben. A Killed videóklipje volt az egyik első, amit VHS-re rögzítettem egy éjszakai külföldi rockzenei műsorból, majd rongyosra néztem… ma egy kattintással sokkal jobb minőségben visszanézhetők ezek az ikonikus klipek, mely talán ma is megalapozhatja pár fiatal kötődését a rockzenéhez.
A srácok igazán éltek a színpadon. Lazán mozogták be a deszkákat, kommunikáltak a közönséggel és egymással, a nemzetközi kézmozdulatok sorával. Egymás ugratása sem maradt el, főleg a bemutatkozás sikerült viccesen.
Phil a maga stílusában tolta a riffeket, tartotta egyben a színpadi produkciót, néha mintha egy mosoly átszaladt volna az arcán, de lehet, ezt csak én szerettem volna látni.
Műsoruk csúcspontja és egyben mélypontja is a záró Killed By Death volt. Meggyőződésem, hogy a közönség énekeltetése helyett a jelenlévők inkább még egy nóta előadását választották volna…
Véleményem szerint jó, hogy Phil által színpadon marad a legendás zenekar néhány ikonikus szerzeménye, melyet műsorra tűznek időről időre. Ki tudná nála méltóbban ápolni ezeket a R&R dalokat?
Nyilván ez a „kereszt” erősen rányomja a bélyegét a zenekarra, és a saját szerzeményeket háttérbe szorítják a legendás riffek. Ugyanakkor számos koncertlátogatót ez vihet be egy Phil Campbell And The Bastards Sons-koncertre.
We’re The Bastards / Freak Show / Going To Brazil / Schizophrenia / High Rule / Born To Raise Hell / Straight Up / Ace Of Spades / Strike The Match / Killed By Death
’Russian Roulette’, ezt volt életem első hivatalos külföldi műsoros kazettája. Mármint nem az enyém, csak amit a kezembe nyomtak a suliban, lehetőséget adva ezzel a másolásra. Bízom benne, megbocsátanak ezért, mert elég sok lemezt vettem tőlük azóta. Akkor nem volt egyszerű beszerezni ezeket a zenéket, figyelembe véve azt is, hogy általános iskoláról beszélünk.
B@nyek, de régen volt… igaz ez a koncert képeit nézve különösen. A mai Accept egy másik zenekar, egy másik világ, mégis a régi gyökerekből táplálkozva életben van! És ennek elmondhatatlanul örülök!
Mark Tornillo énekessel új lendületet kapott a banda 2009-ben. Az első három lemez az új korszakból kedvencemmé vált. Az, hogy egy idestova 5 évtizednyi alkotással rendelkező rockzenekar egykori eredeti tagokkal így meg tud újulni, hatalmas teljesítmény. Egy ilyen visszatérés az, ami kitörölhetetlenné tesz egy zenekart a rocktörténelemben. Plusz hab a tortán, hogy mellette UDO saját zenekarával sem tétlenkedik és rendszeresen hazánkba is ellátogat.
’Blood Of The Nation’ lemezük 2010-es megjelenése után igyekeztem minden fellépésükre eljutni, fotóztam a Wigwam/Club 202 – PeCsa – BNV Expo-koncertjeiket. Régi alapigazság, hogy a változás, ami biztos. Ez igaz az Acceptre is, mégis, amikor Peter Baltes is elhagyta Wolf Hoffmannt, alábbhagyott a lelkesedésem. Nem tudom, miért ragaszkodom ahhoz, hogy a régi tagokkal kell működnie egy több évtizedes együttesnek. Csak érzelmi okokkal tudom megindokolni magamnak, miért tartom fontosnak, hogy minél több eredeti tag maradjon egy legendás zenekarban. Persze az is lehet, csak a változástól félek én is.
A Peter kiválása után megjelenő lemezeket egyre sablonosabbnak éreztem. Az új felállást nem láttam eddig, pedig az idei speciális koncertet a Rockmaratonon szívesen megnéztem volna Joel Hoekstra (Whitesnake) vendéggitárossal. Az, hogy idén másodszorra is eljöttek, egyértelmű jel volt, hogy ismét eljött az idő egy Accept-koncerte. Lássuk, hogy szól a három gitár élőben!
Tartva a szigorú menetrendet, megdörrent a The Reckoning az új lemezről. Egy pillanat elég volt, hogy elszálljon minden ellenérzésem, ismét csak az Accept zenéjére koncertáltam.
Előttem a mosolygó három gitáros, Philip Shouse, Uwe Lulis és Wolf Hoffmann, Mark elszánt arccal énekel, Martin Motnik basszusgitáros sem marad el a többiektől a pózolásban, kommunikációban.
Wolf, Philip és Martin oly mértékben szolgáltatnak fotótémát, hogy valósággal elnyomják Mark színpadi jelenlétét. Ezen felül Uwe, aki sokkal visszahúzódóbb volt a múltban, szintén beállt a sorba és ugyan ritkábban, és társakhoz képest visszafogottabban, de szintén kivette a részét a színpadi munkából, sőt, szólóinál teljes mértékig előretolva, a színpad közepén láthattuk. Ez nagy változás az előző évekhez képest.
Amiben bíztam, az be is jött. A három nagyszerű gitáros élőben fantasztikusan szólt. A régi dalok egyszerű riffjeit is olyan formára hozták, ami új élményfaktort adott az olyan régi daloknak is, mint a Princess Of The Dawn, Metal Heart vagy Balls To The Wall.
A dobok mögött Christopher Williams, akit szintén nem kell félteni a szerepléstől. Amennyire lehet, ő sem bújt el a bőrök mögé.
Martinnak egyébként szülinapja volt ezen az estén. Negatívumként éltem meg, hogy nem sikerült egy hangos „happy birtday to you”-t elénekelnie a közönségnek, de nem is nagyon erőltette a zenekar. A taps és később a torta (a social media felületén megörökítve) megvolt. Biztos vagyok benne, nem érezte rosszul magát nálunk.
Mark hozta a betonstabil, kiváló énekteljesítményt. Úgy éreztem, a gitárosok dominanciája miatt szinte már természetesnek vesszük megbízható hangját, pedig végigénekelni ezeket a dalokat nem kis teljesítmény. Jó volt ismét hallani. Ő nem változott semmit, amióta először volt alkalmam látni.
A műsoron nem változtattak sokat az előző országokhoz képest. A legtöbb dalt (4) az új lemezről kaptuk. A Southside Of Hell helyett berakták a Frankensteint, amit remek döntésnek tartok.
A színpadkép letisztult, a világítás kicsit visszafogottabb, némi füst és hatalmas molinó az új lemez borítójával. Itt a főszerepben a zene volt.
Azért a szokásos Accept-zászló előkerült, csak hogy ne törjék meg a régi szokást. A felfújható cápa a Fast As A Shark alatt viszont újdonság volt, az egyik néző le is csapott rá ahelyett, hogy továbbütötte volna.
Koncert közben több helyről is figyeltem a műsort. Úgy vélem, a helyszín adottságait figyelembe véve a hangosítás hozta a megfelelő minőséget. A gitárok domináltak, mégis kiegyenlített hangzást kaptunk.
A „mörcs”-pult kínálata szintén figyelmet érdemlő volt. Minkét együttes hozott magával turnépólókat, CD- és vinyllemezeket, melyeket aláírva árultak. Míg a pólók 14 000 Ft-ért mentek, addig a pulóverek 20 000 feletti áron kerültek ki a pultra. Az Accept CD 12 000 Ft-os és a bakelit 20 000 feletti ára kicsit meglepett, de máshol csak VIP-jegyekért kapsz aláírást. A Bastards Sons árai barátságosabbak voltak és az ő pólóik grafikája is jobban bejött nekem. Fentieken kívül volt csuklószorító, sapka vagy kulcstartó is. Soha rosszabb kínálatot!
Egy dologra térek még ki. A közönség szépen megtöltötte a sátrat, de aminek külön örültem, hogy nemcsak középkorú rajongók váltottak jegyet, hanem fiatal és nyugdíjas korú rockzenekedvelők is. Az utóbbi külön öröm volt számomra. Mindig jól esik látni, hogy ők is el-eljönnek a régi nagy kedvencekre akkor is, ha tudják, nem biztos, hogy végig tudják állni ezt a hosszú műsort, így mobilszék vagy sámli segítségével készültek néhányan. Tisztelet nekik!
Hiányérzet nélkül, megelégedéssel sétáltam ki a koncert után a sátorból. Két kiváló zenekar, remek programmal, éneklésben jól teljesítő közönséggel. Erre a bulira is szívesen fogok emlékezni.
The Reckoning / Humanoid / Restless And Wild / London Leatherboys / Straight Up Jack / Midnight Mover / Breaker / Dying Breed / Demon’s Night – Starlight – Losers And Winners – Flash Rockin’ Man egyveleg / Frankenstein / Shadow Soldiers / Princess Of The Dawn / Metal Heart / Teutonic Terror / Pandemic // Fast As A Shark / Balls To The Wall / I’m A Rebel
Fotók és szöveg: Török Tamás (TT)
Köszönet a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások