Neal Morse: Sola Gratia

Neal Morse ihletforrása kimeríthetetlennek látszik, idén is leszállított egy nagylemezt. Noha ez az album nem tervezett volt, csak a világban kialakult helyzet hozta úgy, hogy elkészüljön, és hogy Neal neve alatt jöjjön ki. Bár saját bevallása szerint az írást még idén januárban kezdte el, amikor is hajnali ébredései után érkeztek új zenei gondolatai. Az ötletekből aztán persze szépen lassan összeállt a lemez, de egy fontos adalékot mégis Neal felesége, Cherie adott ehhez a történethez. Ezt így mesélte el: „A címválasztás egy egyszerű félreértésen alapult én és a feleségem között. Cherie-vel arról beszélgettünk, hogy a 2020-as MorseFest! jó alkalom lett volna bemutatni ezt az anyagot. Erre azt mondta, hogy szerinte is jó lenne, ha ezt a szólóalbumot megcsinálnám. Bár én azt hittem, hogy azt mondta: »Sola album«. Aztán persze megnéztem, hogyan tudnám beépíteni ezeket az ötleteket a kereszténység üldözésének idejéből, és persze a ’Sola Scriptura’ témáival is kerestem a kapcsolatot.”

A ’Sola Scriptura’ és a ’Sola Gratia’ zenei anyaga szorosan kapcsolódik egymáshoz, akár azt is mondhatnám, hogy a 2007-es album folytatásával van dolgunk. A tartalmi rész viszont nem kapcsolódik össze ilyen szorosan. Neal zseniális módon készítette el az összefésülést az új anyag és a régi témák között, a ’Sola Gratia’ egészén át vezetett motívumokat a korábbi művéből. Már rögtön az indulásnál feleleveníthetjük emlékeinket, hiszen egy ismerős dallammal találkozunk, de most tizenkét húros akusztikus gitárral kísérve. A szöveg szerint Luther korából időben visszautazunk a kereszténység korai időszakába, ahol volt egy ember, aki különleges, egyedi utat járt be. Itt a tarzuszi Saulra utal, aki a megtérése és átalakulása után Szent Pál apostol néven vált ismerté. Ez alkalommal az egyedüli zeneszerző Neal, és társai közül is csak Mike Portnoy és Randy George játéka hallható az egész lemezen, illetve feltűnik még Gideon Klein, aki a vonós hangszereket szólaltatta meg. Ők a saját sávjaikat otthoni stúdióikban rögzítették. A The Neal Morse Band másik két tagja, Eric Gillette és Bill Hubauer nem vett részt az alkotásban. A kiadványhoz adott sajtóanyag szerint nem is szerepelnek a lemezen, de korábban Neal azt mondta, hogy egy picit azért besegítettek egy-egy dologban. Ericről kiderítettük, hogy a lemez elején, az Overture – In The Name Of The Lord párosban, majd a lemez végén a The Glory Of The Lordban szerepel vendégként. Bill a zongorasáv rögzítésében segédkezett. A lemez nagy részén az ő játéka hallható, illetve a Warmer Than The Sunshine-ban ő szólózik.

Visszakanyarodva a zenéhez, a rövid akusztikus bevezető után egy szokásosnak mondható nyitánnyal indul az album, a ’Sola Scriptura’-íz persze ott van, de azért tiszta és világos, hogy egy új anyaggal van dolgunk. Már itt megjelenik az In The Name Of The Lord témája. Nagyon tetszett, hogy a vonós hangszerek ilyen jól hallhatóan előre lettek tolva. Az instrumentális rész persze a Spock’s Beard időket is visszaidézi. A bő ötperces felvezető után érkezünk meg ahhoz a tételhez, amit először ismerhettünk meg a promóció során.

A keményebb vonalú dalból azért kiderült számomra, hogy egy teljesen új gondolkodásmódot alkalmazott Neal. A progresszív rock vonal a ’?’, vagy épp a ’Testimony 2’ hangzását idézi, de a kórus megjelenése egyértelmű újítás. Eddig ezt csak a gigantikus rock operájában, a ’Jesus Christ – The Exorcist’-ben hallhattuk. A történet elmeséléséhez szükség volt erre az elemre, hogy a tömeg hangja is megjelenhessen. A hangszerek hangszínéből is kihallható, hogy a gitárokat most csak Neal kezeli, jellegzetes fenderes hangzású játéka egyébként jól szól. Eric csak egy slidegyűrűs szólót játszik benne díszítésként. Neal a zenei alapokat is jól forgatja, a történet alakulásához mérten visz minket a keményebb rockos vagy épp a lágyabb, kicsit popos irányba. Ehhez tökéletesen kapcsolódik a Building A Wall, amely az isteni egység felé irányít minket lélekben.

A Sola Intermezzo egy kétperces kis szösszenet, amely egy tökéletesen megkomponált instrumentális átkötés a történet második felére. A folytatás legszebb pillanatait számomra az Overflow hozta el. A korábbi témák ismételt felvonultatása kezdődik, de némi csavarral persze. A Never Change lassú és mélabús érzete mellett azért meglepetést is tudott okozni, ugyanis Neal egy Eric Gillette játékát idéző tempójú és karakterű szólót tűz ide. Régi partnere, Randy George szerint Steve Hackett ezzel a szólóval kapcsolatban mondta neki, hogy Neal egy igazán jó gitáros. Kell-e ennél jobb megerősítés?

A drámai tetőfok a Seemingly Sincere-hez kapcsolódik, Szent István vértanú története mellett egy instrumentális billentyű-dob párbajt is sikerült ide illeszteni. Hogy feltétlenül kell-e ehhez a majdnem tízperces időkeret? Szerintem nem. Ezt a dalt meg kellett volna vágni, és a szöveges részhez igazítani! Ez volt az egyetlen pont, amikor önismétlőnek éreztem az anyagot… A The Light On The Road To Damascus persze rögtön helyére billentette bennem a dolgot, mert a mű nyitótémái újból visszaköszönnek, de ezúttal új hangszerelésben, vonós hangszereken és szitáron szólalt meg a ’Sola Gratia’-motívum. A záró 10 perchez érve egy fájó dolog tudatosodott bennem: a katarzis elmaradt… Aztán a sokadik hallgatás után esett le, hogy most nem a varázslatos The Neal Morse Banddel van dolgom, hanem Neal Morse szólómunkájával. Kicsit más szemüvegen át nézve sikerült az egészet pozitív színben látnom. Ehhez hozzájárult Eric Gillette isteni gitárszólója a The Glory Of The Lordban és az is, hogy a Now I Can See tételben újra feltűnt a Heaven In My Heart motívuma.

Hogy lesz-e folytatása Szent Pál történetének? Nem mernék fogadást kötni rá, de a mű legvége lezáratlan, és egyébként is korábban azt mondta Neal: „A tény, hogy az a személy, aki kezdetben üldözte a kereszténységet, később azzá vált, aki az Újszövetség nagy részét megírta, igazán bőséges sztori. Annyi minden van benne… akár sorozat is lehet belőle.” Hátha lesz a jövőben újra egy tiszta oldal Neal életének könyvében egy újabb fejezethez, amelyben a „pálfordulás” utáni időkről esik majd szó.

Összegzés:

Egy szerethető, különleges mű lett a ’Sola Gratia’, amelyet úgy fogunk emlegetni, mint Neal Morse karanténlemezét, a leállás idején készült alkotását. Fáj a szívem, hogy ez most nem lett olyan, mint azok a művek, amiket előzőleg a The Neal Morse Band tett le az asztalra. Teljesen más az irány és a megvalósulás is, de a fő probléma az, hogy a katartikus élmény elmaradt. A pár nap múlva esedékes MorseFest!-előadáson, élőben szerintem meglesz benne az a plusz, amit most hiányolok. Hogy látni fogja-e ezt a nagyvilág? Sajnos most nem készül felvétel a fesztiválról.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív rock
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

Neal Morse – ének, gitár és billentyűs hangszerek
Mike Portnoy – dob
Randy George – basszusgitár
Gideon Klein – vonós hangszerek

Eric Gillette – gitár (2, 3, 13.)
Bill Hubauer – zongora

Dalcímek:

1. Preface
2. Overture
3. In The Name Of The Lord
4. Ballyhoo (The Chosen Ones)
5. March Of The Pharisees
6. Building A Wall
7. Sola Intermezzo
8. Overflow
9. Warmer Than The Sunshine
10. Never Change
11. Seemingly Sincere
12. The Light On The Road To Damascus
13. The Glory Of The Lord
14. Now I Can See / The Great Commission