Máig nem értem, hogy akik a korai Nightwisht szerették, azok miért nem tombolnak ezrével a Visions Of Atlantisnak a Tarja-Hietala-érát megidéző koncertjein (csak hallgasd meg az új lemez címadóját, nem ugrik be a Wish I Had An Angel?), miközben Tuomas filmzeneszerzői ambícióitól tízezrek ájuldoznak a stadionokban. Ugyanígy értetlenül állok azok előtt, akik a Bon Jovi 21. századi teljesítményétől finoman szólva sincsenek elájulva, nem beszélve a főhős hangszálproblémáiról, melyek teljesen agyonvágják az élő koncertek varázsát, mégis ott tombolnak az arénákban a koncertjeiken, hogy aztán elmondhassák, milyen sz.r volt élőben a banda. És itt van ez a fiatal, tehetséges germán zenekar, olyan számokkal, hogy Jon maga alá privatizálna a gyönyörtől, ha valaha még egy ilyen számot tudna írni, és párszáz fős közönség előtt teszik ki a lelküket. Valami ilyesmi járhatott az énekes, Hannes Braun agyában is, amikor 4 évvel ezelőtt, a sikertelenségtől elkeseredve fel akarta oszlatni a Kissin’ Dynamite-ot, de aztán jött egy új kiadó, az osztrák Napalm Records (ha már a Visions Of Atlantis szóba került, a dobosuk a kiadó tulajdonosa), és új életet vert a srácokba. Erről szólt az előző album, a ‘Not The End Of The Road’ címadó dala. A sztorit egyébként maga az énekes mesélte el a koncert közben.
De előttük két, itthon ismeretlen, ám roppant üdítő bandát fogtunk ki, érdemes volt korán érkezni. A hesseni Airstrike második lemeze most szeptemberben jelent meg, és testvériesen elosztották a műsort a két anyag között: 3-3 szám képviselte a ‘Red Born Reborn’ című debütalbumukat és az idei ‘S*x Sells’ címűt.
A Tequila dallamára szambáztak be a színpadra a zenészek, és vágtak bele új albumuk egyik számába, a Soul Rightba. A perui frontember, Julio Noriega bongyor hajával és napszemüvegével tiszta Demjén Rózsi volt az első számban, énekstílusában viszont benne volt Steven Tyler és Robert Plant, mozgásában meg Jim Morrison és Axl Rose.
Másfél mondatnyi magyar tudásával, és persze átütő egyéniségével percek alatt megvette kilóra a hazai közönséget. „Szeretlek titeket! – köszönt be. – Mindjárt megb.szlak with rock ‘n’ roll!”
Michi Loewe gitáros, ahogy kiállt Les Pauljával szólózni, időnként Slasht juttatta eszembe, a kiscsávósan hátrafordított siltes sapkája is ezt az érzetet erősítette.
Alapvetően olyan hangulata volt a koncertjüknek, mintha a Guns N’ Rosest látnám, még a sikereik előtt, siheder korukban, itt-ott némi bizonytalansággal, a színpadi rutin hiányával.
Vonatkozik ez a Flo Finger basszusgitáros és Johannes Glitsch dobos alkotta ritmussszekcióra is, általában azt mondanám, jó, amit csinál a 3 német zenész, de az énekes kiemelkedő teljesítménye vitte el a hátán a produkciót, nélküle középszerű lett volna a végeredmény.
A perui srác viszont bedobta magát rendesen, már a harmadik dalban, a Promised Landben jól megénekeltette a közönséget. Ez egyébként az idei lemezük nyitódala, és egyben egyik legjobbja is.
Még szembetűnőbb volt a Steve Tyler-hasonlóság, amikor leült a színpadra tolt zongorához, hogy játékával kísérve elénekelje a Beyond The Wayt.
Az első lemezt nyitó One In A Million Led Zeppelin hatásai mellett még egy kis Free hangulatot is árasztott All Right Now-ra emlékeztetető refrénjével. Az új lemezt záró Motor Ride pedig a koncertjüket is zárta egyben, az AC/DC korai Bon Scott-éráját megidéző rock and rollban ismét szerepet kapott a közönség.
Jó buli volt, kár, hogy csak 30 percig tartott, kedvet kaptam hozzá, hogy Spotifyon is meghallgassam eddigi életművüket.
Soul Right / Rollin’ / Promised Land / Beyond The Way / One In A Million / Motor Ride
A Massive Wagons a Cheap Trick „Hello there, ladies and gentlemen”-jével köszöntötte a nagyérdeműt, erre bevonulva rögtön belevágtak a Missing On TV-be.
Azon meg se lepődtem, hogy alapvetően AC/DC-riffekre épült a dal, tudván, hogy egy Airbourne-koncerten határozták el, hogy zenekart alapítanak. Azon annál inkább, hogy olyan négyszólamú vokálokat hoztak élőben, amilyeneket utoljára a Sweettől hallottam.
Barry Mills énekes fazonra elsőre Chris Bowest juttatta eszembe az Alestorm éléről, kábé olyan őrült is volt, hatalmas terpeszugrásokat produkált, és egyik kezével a fejét ütve bíztatott tapsra, mivel a másik kacsóját elfoglalta a mikrofon.
A másik alapító, Adam Thistlethwaite gitáros Flying V gitárján nyomta a szólók többségét, sokat mozgott a színpadon, de közel sem annyit, mint a frontember.
A zenekar legújabb tagja, a másodgitáros Stevie Holl volt talán a legbuzgóbb a vokálozásban, a mindig megbízható Malcolm Youngot idézte, bár ő azért – Malcolmmal ellentétben – kapott egy-két szólólehetőséget.
A vokál negyedik tagja a szakállas basszer, Adam Bouskill, ő állt leghátrébb a színpadon – az oldalra kitett dobszerkó is előrébb volt, mint ő –, ennek megfelelően nem is vitte túlzásba a mozgást.
A dobos, Alex Thistlethwaite a gitáros testvére, precízen tette a dolgát, de őszintén szólva, nem nagy mutatvány ledobolni a faék egyszerűségű Phil Rudd-témákat.
Persze néha megleptek egy-egy váratlan húzással, a punkos hatású Generation Prime például már a dobos pulzusát is megemelte. Az Airstrike dobszerkóját úgy Massive Wagon-osították, hogy egy logós kendőt vagy zászlót tettek a lábdobra, ami rendesen lebegett az ütések keltette légmozgástól.
A Please Stay Calmban is eltértek az AC/DC-sablontól, helyette mintha a Def Leppard Hysteriájának riffjét vették volna kölcsön. De jó volt! Az utolsó két, 2020-as és 2022-es albumról játszottak, illetve a novemberben megjelenő harmadikról, pedig a banda 2009 óta létezik, és ez a mostani lesz a 7. nagylemezük.
Kicsit eklektikus volt a muzsikájuk, de az előadásuk sokkal profibb, összeszedettebb, mint az első bandáé, látszik, hogy jóval több év van mögöttük. Ez is kellemes 45 perc volt, nem volt elfecsérelt idő.
Missing On TV / A.S.S.H.O.L.E. / Generation Prime / Fun While It Lasted / Fuck The Haters / The Good Die Young / Please Stay Calm / House Of Noise / Bangin’ In Your Stereo / In It Together
Aztán jött a Kissin’ Dynamite, és eddigi legnagyobb show-jukat mutatták be, de valóban olyat, amilyet egyébként csak hatalmas arénákban szokás csinálni: felfújt dinamitrúd-díszletek, szerpentinágyúk, óriás lufik, égő ledekkel a belsejükben és – mint a Rammstein-koncerten – crowdsurfing gumicsónakon.
Nyitásnak mindjárt az új lemez címadója, a Back With A Bang, ami tényleg egy nagy durranás, szerintem a lemez legjobb nótája, ahogy az előzőé is a címadó volt.
Szerpentinágyúval nyomatékosították a címet, beindult az eddig sötétlő ledfal is, a nóta végén pedig nagy lezárás, a 3 gitáros és az énekes összeállásával.
Komolyan vették, hogy lemezbemutató koncert, ahogy az előző turnén, úgy itt is 7 új nótát tettek a repertoárba (az a mi pechünk, hogy a tavalyi budapesti fellépést a Dynaztyval co-headline szervezték, így a 7-ből 3-at lehúztak nálunk).
A lendület egy pillanatra sem csökkent, jött a DNA a leggyengébbnek tartott ‘Megalomania’ albumról, lehet, hogy a lemez összességében nem sikerült, de ez a nóta masszívan beékelődött a setlistbe.
A No One Dies A Virgin pedig az előző turné nyitódala volt, hogyne lenne bombasztikus akkor is, ha harmadiknak nyomják el, a refrénben pedig ott az örök igazság („No one dies a virgin, in the very end, life fucks us all.”), hát persze, hogy teli tüdőből ordítottuk velük.
Hannes meg is hatódott a hatalmas, feléjük áradó szeretettől, el is mondta, hogy hazai pályán, Németországban ugyan több ember előtt játszottak, de a nagyobb embertömegnek nem volt akkora a lelkesedése, mint a magyar rajongóknak. Pláne egy keddi naphoz képest!
Testvére, Ande Braun pedig egyedi módon tapsoltatta meg a közönséget: „Emeljétek fel a bal kezeteket, ez a papa, most a jobb kezet, ez a mama, és mit csinál papa és mama, mikor jól érzik magukat? Összeteszik, amijük van.”
Slágerekben nem szenved hiányt a fiatal banda, máris folytatták az I’ve Got The Fire-ral, melynek billentyű intrója után mindig azt énekelném első gondolatként, hogy „Your love is like bad medicine”. Igen, vannak apró nyúlások, de olyan ügyesen fordítják a maguk képére a Bon Jovitól tanultakat, hogy nem lehet haragudni rájuk.
Jim Müller dallamos, mégis brillírozó szólókat nyom a dalokba, méltó utódja Richie Samborának. Steffen Haile basszer meg örökmozgó, mint mindig, szóló közben még össze is fejelt a gitárossal.
A My Monsterrel folytatódott az új lemez bemutatója, előtte a videóklip intrója, hangjáték formájában, kép nélkül. Így, ha lehet, még félelmetesebb.
Egy trónterem képe jelent meg a ledfalon, sejthető volt, mi következik, ilyenkor szokott Hannes vörös palástban, jogarral a színpadra lépni, mint Freddie Mercury, hogy elénekelje az I Will Be Kinget. Freddie koronája elgurulhatott valahol útközben, de a többi kellék megvolt, ahogy a nagy tombolás is a banda talán legnagyobb slágerére (bár ezt Hannes cáfolta, de ezt majd később), a végén pedig vastapsot is kaptak a produkcióért.
Ennyi ugrálás után ránk fért a pihenés, amit a Heart Of Stone hozott el, egy újabb betolt zongora, ezen gyertyák is voltak, Hannes pedig leült elé és a telefonos lámpák fényében előadta az ‘Ecstasy’ balladáját. Ande akusztikus, Jim elektromos gitáron kísérte, kicsit el is érzékenyültem, pedig azt szoktam mondani, Scorpionson kívül más ne játsszon balladát koncerten.
Az új lemez csajos dalaival vettük fel újra a ritmust, jött a Queen Of The Night és a The Devil Is A Woman, meglepetésre a zongora is maradt, az előbbi intróját ezúttal nem samplerről nyomták be, Hannes élőben tolta el.
A The Devil Is A Woman alatt újabb szerpentinágyú dörrent el Hannes kezében, de ezúttal mintha egy póló is kiröppent volna belőle a nézők közé.
Az Only The Dead alatt beindult a jump ezerrel, még a magamfajta vén rocker is ott hullámzott a tömeggel, ezzel és a címadó dallal majdnem megvolt a tavalyi 4 a ‘Not The End Of The Road’-ról.
Jött egy újabb lazítás, a Six Feet Under, és itt tudtuk meg Hannestól, hogy ez volt az a dal, ami legelső rádióslágerükként elindította őket felfelé a szamárlétrán. Pedig a kiadó azt mondta, ez a dal sz.r, és majdnem lemaradt a lemezről. Kicsit olyan volt a sztori, mint a Mr. Big esete a To Be With You-val. De a dal tényleg zseniális, a háttérben ment a klipje is, mi meg boldogan lengettünk jobbra és balra, Hannes vezényletére.
És a legjobb még hátravolt: és ez nemcsak a The Best Is Yet To Come-ra értendő, mely alatt a ledekkel megpakolt óriáslufik adtak plusz feladatot a közönségnek, de jött a Not The End Of The Road is, amely tényleg az egyik legsikerültebb dala a zenekarnak. Ez zárta a 70 perces főműsoridőt, és ha itt van vége, én akkor is maximálisan elégedett lettem volna, de jött a háromszámos ráadás, mellyel 95 percre tolták ki az előadás hosszát.
Az új lemezt záró balladát, a Not A Wise Mant nem éreztem olyan erősnek, hogy betegyék a műsorba – főleg úgy, hogy közben a Sex Is War kimaradt –, de ez a tábortűzi verzió, melyre csak a basszusgitáros tért vissza eredeti hangszerével, igen jól sikerült, a többszólamú vokál is nagyon jól kijött és még a közönség is ölelkezős-éneklős hangulatba került, mint egy igazi tábortűznél.
Ande és Jim természetesen akusztikus gitáron nyomta, Hannes kezében tamburin („Hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me” – jutott eszembe), a legújabb tag, a tavalyi koncerten bemutatkozott Sebastian Berg dobos ezúttal egy cajónon csücsülve kísérte a produkciót.
A You’re Not Alone nem tartozik a kedvenc számaim közé, de a zenekarnak láthatóan igen, ki nem hagynák, sőt, ráadásba tették, és hogy tovább fokozzák a hangulatot, Hannes egy gumicsónakon crowdsurfingezett körbe a tömeg feje felett.
Befejezésnek az új lemez első kislemezslágerét tartogatták, melyet éppen most jelöltek Grammy-díjra ‘A legjobb rockelőadás’ kategóriában. Szurkolunk nekik! A dal végén ismét megvolt a Scorpions ihlette háromszög, amikor az énekes a két gitáros combjára áll, majd a levezetésként berakott Autograph-nóta alatt (Turn Up The Radio) dedikálták a végig az első sorokban lengetett Kissin’ Dynamite rajongói klubzászlót.
Nagyon jó koncert volt, és örülök, hogy a gyenge elővételi adatok után azért, ha szellősen is, de megtelt a Barba Negra Blue nézőtere, olyan jól sikerült betöltenünk a rendelkezésre álló teret, hogy a zenekar közösségi oldalán egyenesen budapesti telt házról beszélt. Szemre tényleg olyan volt.
Back With A Bang / DNA / No One Dies A Virgin / I’ve Got The Fire / My Monster / I Will Be King / Heart Of Stone / Queen Of The Night / The Devil Is A Woman / Only The Dead / Six Feet Under / The Best Is Yet To Come / Not The End Of The Road // Not A Wise Man / You’re Not Alone / Raise Your Glass
A Kissin’ Dynamite a viszonylag kisszámú közönség előtt is tízezres arénákhoz méltó produkciót nyújtott, de érdemes volt korán érkezni, mert az Airstrike és a Massive Wagons előadása is – elsősorban frontembereiknek köszönhetően – emlékezetes maradt.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások