Mosolyogva értekezni a világvégéről: Laurie Anderson – Magyar Zene Háza, 2023. 06. 13.

Nem mondok újdonságot azzal, hogy Laurie Andersonnál öntörvényűbb előadót nehéz találni, besorolni képtelenség bárhová is. Bár kiváló zenészekkel karöltve lépett színpadra – a New York-i Sexmob dzsesszformációval, akik elsőrangú produkciót tettek le az asztalra –, ők csak részei voltak a művésznő performanszának. Csak a hátteret szolgáltatták prózai és énekes kompozícióihoz, amely a világ árnyékos oldaláról szólt, legyen az kényszerleszállás, klímakatasztrófa, a mindent elborító technikai terror megkérdőjelezése vagy a 2016-os amerikai elnökválasztás eredménye.

A koncert előtt nem tartott sajtóbeszélgetést és interjút sem adott senkinek, ám az eseménynek helyt adó Magyar Zene Házával kivételt tett, és 13 percben elmondta, hogy meglátása szerint milyen életet kellene élnünk itt a Földön, és mit tehetünk meg mi magunk ennek érdekében. Beszélt arról, hogy számára mi az alkotás értelme, és mi az a három fő szabály, amelyeket férjével, Lou Reeddel közösen alkottak meg az élhető élet reményében. Elárulta azt is, hogy jelenleg éppen min dolgozik, illetve hogy mit gondol a mesterséges intelligenciáról és a zene jövőjéről. Ráadásként az is kiderült, hogy aktuálisnak érzi-e a 40 évvel ezelőtt született dalait, és ha igen, miért. [Rendelkezésre áll bekapcsolható magyar nyelvű felirat.]

Amikor kollégámmal beléptünk – mindketten életünkben először – a Magyar Zene Háza koncerttermébe, a digitális szürke háttér graffittikkel már előre jelezte, hogy nem éppen vidám percek várnak ránk. Nos, ez beigazolódott, mégsem mondanám nyomasztónak a fellépést, hiszen Laurie Anderson könnyedén, nem kevés szarkasztikus humorral fűszerezve, mosolyogva adta elő nézeteit a választott témákról. Ugyanakkor nosztalgikus estet is hallottunk, hiszen a műsor javarészt az 1982-ben kiadott első albuma, a ’Big Science’ darabjait tartalmazta.

Tág ez az univerzum, amit Laurie Anderson kínál, a határok kitolva, és mi földi halandók nagyon kicsinek és törékenynek érezzük magunkat ebben a turbulenciában, nem tudjuk, hová visz a sodrás minket, egyik pillanatban egy zuhanó gép fedélzetén vagyunk, a másikban régi emlékek között bolyongunk. A technika segítségével hangja több tónusban is megszólalt, talán ez reprezentálta, hogy időnként többszereplős volt a történet.

Egyszer csak elhangzott az, ami számomra az egész este kulcsmondata volt: „Ha úgy gondolod, hogy a technológia orvosolja a problémáidat, akkor nem érted sem a technológiát, sem a saját problémáidat.” Sokan furcsállnák ezt a kijelentést egy olyan előadáson, ahol a technológia kulcsszerepet játszik, de Laurie Anderson nem ellene beszélt, sőt, inkább mellette. Nem helyénvaló ez a minden pillanatban jelenlevő gépesítés, amihez hozzárendeljük mindennapi életünket, meg kellene tanulnunk azt használni, mert ettől a céltól igencsak messze vagyunk. Ne mi legyünk a technikáért, hanem fordítva! Persze a végletekig nem komorodott el a helyzet, hiszen a The Lake-ben, mely a legutóbb megjelent 2010-es ’Homeland’ lemezéről való, kimászott a sötétségből és már látta a mindenhonnan előbújó napfényt. Hiszen ahogy ő maga is mondta: „A világ egy különös, egyben csodálatos hely.” Felkínálta a közönségének a szemüvegét, hogy azon keresztül szemléljük. És már megint igaza volt!

Lou Reed is előkerült a koncert vége felé, köztudott, hogy egy párt alkottak Andersonnal egészen Reed haláláig. Három szabály volt közös életükben: 1. Ne félj semmitől! 2. Szerezz be egy bullshit-detektort! 3. Légy gyengéd! Azt gondolom, mindhárom szabály érvényesült a koncerten is, hiszen egy konvenciókat ledöntő, őszintén kitárulkozó, nyugodtan kommunikáló művész csodás műsorát élvezhettük. Elhangzott még a Lou Reed-Metallica kollaboráció közösen felvett, sok vitát kiváltó ’Lulu’ albumáról a Junior Dad egy rövidebb változata, sőt, a buli végére egy kis tajcsi-bemutató is került, aminek Reed mestere volt.

A zeneválasztásban is áttörtek minden korlátot, hiszen volt, hogy a Philip Glass-féle monotónia zakatolt, máskor dzsesszes futamokat hallottunk, bizony rockos riffek is dübörögtek, és egyszer még James Brown szelleme is feltűnt, amikor belekaptak Get On The Good Foot című dalába. Na, itt jön be, hogy a Sexmob micsoda nagyszerű zenészekből áll, hiszen bármilyen stílus idéztek meg, teljesen profi módon szólt. No és nem árt az sem, ha valaki több lábon áll, már ami a hangszertudást illeti, hiszen Doug Wieselman ráunva szaxofonjára, felvette a gitárt és azon is teljesen egyéni hangon tudott megszólalni.

Azért nem csak magvas gondolatokat, olcsóbb fogásokat is felkínált nekünk Laurie Anderson. Elmesélte például, hogy amikor Yoko Onót megkérdezték a 2016-os amerikai elnökválasztás eredményéről, reakciója egy háromperces sikoly volt. Anderson csak annyit kért tőlünk, hogy mi is adjuk ki magunkból a feszültséget ily módon. Valahol ez is része volt a műsorának, hiszen mondandóját csak úgy lehetett igazán befogadni, hogy nyugodtan, minden előítélet nélkül hallgatjuk azt végig. És rá tudtunk hangolódni zegzugos gondolataira.

Ha hallgatnánk Laurie Andersonra, jobb világban élnénk. Ez a törékeny, mégis energiával teli idősödő nő ugyan riasztó képet festett világunkról, ugyanakkor megmutatta, hogy ott a fény az alagút végén. Tényleg hallgatni kellene rá!

Szöveg: Bigfoot
Fotók: Magyar Zene Háza/Mohai Balázs
Köszönet a lehetőségért a Magyar Zene Házának!