„Míg élek, játszom, amíg játszom, élek”: Hobo, Jazztelen – Barba Negra, 2023. 09. 22.

Időben érkeztem. Ugyan már a színpadra sétáltak a zenészek, de az első hangról se maradtam le. Sőt, még meg is tudtam állni egy pillanatra, hogy megnézzem, hogy fest az est főszereplője, az újrakiadott album vinyl formátumban. Voltak előttem páran, így inkább a fotósárok felé siettem. Majd később megoldom a vásárlást. Hiba volt, de erről később.

Jazztelen logó a színpad óriáskivetítőjén, mérsékelt világítás. Itt sem a látvány fog dominálni, ebben biztos voltam. Nem halottam róluk, de az első taktusoktól éreztem, profi zenészek, jó kis bluesos cuccal.

Átjárta a színpadot a zene élvezete, vidámság, jókedv, ami minden fent lévő zenészről sütött. A hangszerek mesteri kezelése olyan önbizalmat ad nekik, hogy van idejük élvezni a zenét, amit játszanak.

Power blues rocknak keresztelték a stílust, amit játszanak, de én „vidám bluesra” kereszteltem magamnak koncert közben. Ez a két szó egymásnak teljes ellentéte, mégis megmaradt végig ez a szóösszetétel a fejemben.

Egyszerűen jó volt látni, ahogy a fellépést mosolyogva dobolja végig Kottler Ákos, látni a Bűdi testvérek (László, gitáros és Szilárd, basszusgitáros) összhangját, akiket Kovács Erik szintetizátorjátéka tett teljessé.

A nagylemezek (2 már megjelent + 1 épp útban) jelzik, hogy nem telt hiába az elmúlt 10 év a Jazztelen alapítása óta.

Bűdi Szilárd az este folyamán tovább növelte respektjét nálam. Tehetséggel megáldott ő is, gyanítom, bármi kerül a kezébe, azon zenél, és nem is akárhogy. Ugyan ezen az estén „csak” basszusgitáron, gitáron, szájharmonikán játszott, miközben nem mellesleg énekelt, de erős a gyanúm, hogy egyéb hangszeres ismeretekkel is rendelkezik.

Ahogy fotóztam, éreztem, valami nem stimmel… Gondoltam, az zavar, hogy eddig gitáron láttam játszani Hobo zenekarával, de nem, ez nem zavarna ennyire. Hát eltelt pár kép mire rájöttem…

Szilárd balkezes. Viszont egy „normál” (bár nekem is lógna egy ilyen „normál” hangszer a falamon) Fender Precision basszusgitáron játszik, ami jobbkezes. Ő a húrokat sem szerelte át, így neki a felső húr nem a legmélyebb E (sztenderd 4 húros hangolásban), hanem a legmagasabb G… Ő így játszik. Számomra ez elképesztő.

A kapott időben remek hangulatot varázsoltak a gyülekező közönség körében, szerintem még összefutok velük egyéb koncerteken is.

Hagyjuk már / Ki voltál / Tűzzel játszol / Vasárnap / Piros bluesgitár / Hú, ez / Itthon otthon / Rocksztárok bűne / Szerelemmaraton / Kezeket fel

Hobo nem sokáig váratta közönségét. Sok lemezbemutató koncerten voltam már, de erre, amíg józan eszem meglesz, emlékezni fogok. Nem szuper látványelemek vagy teljesen új élményt adó, újdonsült dalok miatt, hanem mert ezen a speciális estén egy csaknem 43 évet csúszott lemezbemutatót kaptunk. 1981-ben Szomjas György egy frissen megalakult rockzenekarról forgatott, ’Kopaszkutya’ című filmjének egyik főszerepét Hobo játszotta, de a filmhez készült lemezt betiltották. Az csak 1993-ban jelenhetett meg először, viszont a dalokat életben tartotta a folyamatos koncertezés, a közönség szeretete.

Azt nem gondolom, hogy bárkiben felmerült volna, hogy megkoptak az album dalai. Azt sem írnám, hogy ezen az estén újraéledtek. Ezen az estén éltek, hiába telt el 43 év. Kell ennél jobb bizonyíték, micsoda értéket alkottak 1980-ban? Ennek a bemutatónak az igazi specialitása az volt, hogy minden dalt teli torokból énekelt a tisztelt egybegyűlt közönség. Volt ideje rögzülnie minden dalnak, az biztos.

A koncertkezdés meglepett: iszonyat feszültség volt a színpadon. Az okát – hiába álltam közel a színpadhoz – nem tudtam meg. Ezen nem javított a kezdeti kissé kásás hangzás, valamint Bill nevének bekiabálása sem. Hobo kommunikatív, ha eljut hozzá a közönség hangja, reagál rá. Így volt ez most is. „Bill nem hajlandó velünk zenélni”– volt a színpadról a válasz, de nem akart szűnni a “billegetés”, amit Hobo végül megunt, és így zárt le: „Menj a pokolba!”

Kis idő múlva, miután Hobo visszatért a színpadra, megindokolta, miért nincs ott Bill. Elmondta, hogy 1985-ben kilépett a HBB-ből és sikeres szólókarriert tudhat magáénak, majd megkért minden jelenlévőt, hogy az ünnepi Bill-koncertre is menjen el. Többet erről szó nem esett. Kis bosszankodás bennem is volt, mert nem értem, miért kell ezt bárkinek is csinálnia? Időt, energiát, pénzt fektet abba, hogy elmenjen egy koncertre, azért, hogy okozzon pár feszült másodpercet annak a művésznek, akiért odament? Ezt nem lehet az alkoholfogyasztás eltúlzott mértékével magyarázni.

Szerencsére ezután gyorsan kezdett lazulni a hangulat, és ahogy kerültek sorra a dalok, úgy jöttek elő a sztorik (LMBTQ utalás – ma már akár lány a lányra mászik; a „nem vagyok paraszt” sor indoklása a kor cenzúrájának, tetoválások elterjedése az utóbbi évtizedben, a Helga című film szerepe a múltban és hosszan sorolhatnám még), és ismét – mint az ünnepi koncerten tavaly februárban – egy zenétől felszabadult, megfiatalodott művész zenélt a színpadon, feledtetve azt, amiben élünk.

Nem mindennapi élmény volt Gál Istvánt és Pálmai Zoltánt együtt látni, ahogy az egymás mellett felállított két dobon játszottak hol felváltva, időnként pedig együtt. Ez minden koncerten, ahol megvalósul, különleges hangzást, egyedi élményt ad.

Kiss Zoltán gitárjátékát már többször volt szerencsém megfigyelni. Lehet, csak a számomra tökéletesre sikerült dallista miatt, de most még szenvedélyesebb volt, mint máskor.

Az ezen az estén különösen „izmos” ritmusszekciót György Attila basszusgitárjátéka tette teljessé és tökéletessé. Mindig meglepetés számomra, hogy ő egy modern hangzásvilágú hangszerrel milyen tökéletesen simul bele a tradicionális blues világába.

Nemes Zoltán a billentyűk mögött alkotott. Oldalról nézve feltűnt, hogy a játék élményétől felhevülve időnként az egész hangszert megmozgatta.

Bűdi Szilárd kiváló énekteljesítménye, gitárjátéka és szájharmonikázása csak magasztalható. Nem egyszerű a feladat, amit kapott, de tökéletesen megoldotta. És míg a Jazztelenben a basszusgitár volt a fő hangszere, Hobónál már gitáron játszott. És azon is a mély húrok voltak alul.

Imádtam, hogy időként be-becsúszott pár kisebb hiba (Szilárd másik szájharmonikát vett elő, majd cserélnie kellett, Hobo hirtelen megállásai és újrakezdése), ettől élő a zene és blues a blues.

Itt nem kell tippelgetnem, mi megy élőben és mi az, amit bejátszanak felvételről. Itt nem voltak samplerek, kiegészítő effektek, csak a tiszta, hangszeres zene.

Kiváló formában láthattuk Hobót. Humora, elvei, zenéje a régi. Öröm volt minden perc, amivel megajándékozta a közönséget.

A You Gotta Move-nál hátrafelé vettem az irányt, kíváncsi voltam, milyen a hangulat, milyen a hangzás a fotósárkon kívül. Tudtam, hogy sokan vannak, hiszen az előadóművész számtalanszor megköszönte, hogy ennyien eljöttünk, de hogy ez a tömeg messze kinyúlik a sátortető mögé, azt nem tudtam. És micsoda buli volt a sátron kívül!

A kellemes idő, a zene, a kiváló italok, és hogy kicsit szellősebben voltak az emberek, igazi bulihangulatot eredményezett tánccal, hangos énekléssel. Mintha egy leválasztott házibuli lett volna a koncerten belül. Mire kivergődtem hátra, már feladtam, hogy átmásszak több száz emberen egy hanghordozóért. Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis minden jelentős lemezbolt forgalmazza, így nem aggódtam.

Miután az utolsó két dalnál hátul kitáncolták magukat a „fiatalok” a Johnny B. Goode és Kopaszkutya zenéjére, a ráadásban régi képek kerültek a kivetítőre. Megemlékezésként a három elment zenésztársra – Kőrös József, Póka Egon, Szénich János – a Halál apa blueszal tisztelegtek Hobóék. A záródal a Középeurópai Hobo Blues II volt, majd búcsúként Hobo így köszönt el: „Míg élek, játszom, amíg játszom, élek.” A nézők szeretetét és a lehetőséget, hogy ez megadatott neki, még egyszer megköszönte.

Méltó lemezbemutató, emlékezetes este volt, melyen a több ezres közönség volt a hab. Szeretném hinni, hogy még sokszor fogom hallani ezeket a dalokat, vagy legalább egy részüket a közeljövőben. Kétórás koncert a 79 éves alkotótól olyan teljesítmény, amit tisztelni és értékelni kell! Kívánom Hobónak, hogy minden színpadon töltött percben úgy fiatalodjon vissza, ahogy az utóbbi években azt láttuk.

Kopaszkutya / Feketebárány blues / Leples bitang / Gazember / Rolling Stones blues / Kis vörös kakas / Moszkva tér blues / Kőbánya blues / Illatos dal / Hosszúlábú asszony / Középeurópai Hobo Blues I / Enyém, tiéd, miénk / Ki vagyok én? / Tetovált lány / Farock / Belladonna / Bunkó vagyok / Tobacco Road / Hey Joe / Jaj, de jó a habos sütemény / Torta / You Gotta Move / Johnny B. Goode / Kopaszkutya // Halál apa blues / Középeurópai Hobo Blues II

Szöveg és fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a koncertszervezo.hu-nak!