VHK

A legjobb pillanatban, egy négynapos alkotótábor után csíptük el a Vágtázó Halottkémek motorját, Grandpierre Atillát, valamint a zenekarhoz nem is olyan régen csatlakozott Szűcs Antal Mór gitárost. Az interjú során szóba került a VHK filozófiája, üzenete, de azt is elmesélte Atilla és Mór, hogy milyen élmény egy koncertjük, mely infók hasznosak lehetnek, ha még nem láttad őket élőben, ugyanis a zenekar hamarosan fellép az augusztus 19-én induló Fekete Zaj fesztiválon, ahol a második nap fő attrakciója lesznek.

Hard Rock Magazin: Hogyan éltétek meg az elmúlt időszakot? Tudtatok-e kreatív munkát végezni?

Szűcs Antal Mór: Az elmúlt időszakban „villámpostán” tartottuk a kapcsolatot, így nem állt le az információáramlás a zenekar tagjai között. De eszünkbe sem jutott házi stúdiózni és sávokat küldözgetni egymásnak, a VHK nem így működik. Megtaláltuk a kreatív lehetőségeket ebben az időszakban is, de mindannyian az életnek egy másik dimenziójában mélyedtünk el. Ami engem illet, főleg beszéd-, nyelvi (logopédiai) témájú szakirodalmi cikkeken dolgoztam. Amikor először találkoztunk, olyan erők mozdultak meg a próbateremben, amiken azt lehetett érezni, hogy az a megzabolázhatatlan energia csapódik le, ami az elmúlt időszakban halmozódott fel bennünk. Hozzá kell tenni azt is, hogy ebben az erőben benne van minden olyan szellemi tevékenység is, amit az elmúlt időszakban végeztünk, amíg úgymond be voltunk zárva a szobába.

HRM: Éppen egy négynapos alkotótáboron vagytok túl. Mik a benyomásaitok? Milyen érzés volt ennyi idő után újra együtt zenélni?

Sz.A.M.: Varázslatos! Ez volt a második alkotótábor, amit ezzel a felállással megszerveztünk. Összeköltöztünk négy napra és csak zenével, gondolatokkal, érzésekkel és az együtt zenéléssel foglalkoztunk, minden mást kizártunk. Egyrészt olyan zenei gondolatokat vettünk elő, amiket még az ‘Életzuhatag’ megjelenése előtt vagy a lemezbemutató turné során fogalmaztunk meg, másrészt új kitörő vágyakat, megelevenedő képeket és forrongó történeteket hoztunk egymásnak, amiket örömmel, teljes erőbedobással, önfeledten tudtunk „zenére fordítani”. Úgy érzem, hogy olyan lemez formálódik, ami méltó társa, sőt, folytatása lehet az ‘Életzuhatag’ című korongnak. S ha ez valóban bekövetkezik, akkor az ‘Éden’-ciklushoz hasonló „nagy fejezet” jelenhet meg a VHK történetében.

Grandpierre Atilla: Azért hoztuk létre az alkotótábort, hogy napokig szabadon zenéljünk, átadjuk magunkat a zene hívásának, a zene bűvkörének teljébe kerüljünk. Követni az élet akaratát, érezni, hogy mi kavarog belül, hogy jöjjön egy megtisztító vihar, hogy a belső világunk hatalmával varázsoljuk el, ami bejön a külvilágból, és úgy engedjük vissza, a hangok erejével, ahogy mi szeretnénk élni. Hogy megérezzük, ami nem a külvilágból jön, hanem a belsőből. Hogy feléledjen a belső világ. Olyan érzés volt, mintha az ég szakadt volna ránk. Mint egy álomban, amikor természetesnek tűnik számodra az a zene, amit hallasz, aztán felébredsz, és elkezdesz csodálkozni, hogy hogyan álmodhattál ilyen zenét. Három napig sülve-főve együtt, egymással és a zenével. Egy különbséggel: mindent felvettünk. Így aztán utólag jobban beleláthatunk abba, hogy mi történt.

Ez volt a második alkotótáborunk. Az elsőben született az ‘Életzuhatag’. Ha a ’80-as években jelenik meg, akkor legalább akkorát szólt volna, mint amekkorát szóltak a korai lemezeink. Az a feladat, hogy felülmúljuk magunkat. Erre az ilyen együttlétek a legjobbak. Mert nem is annyira arra figyelünk, mit játszunk, mint inkább arra, hogy minél teljesebben érezzük a zenét, és elkapjon a szele. Ilyenkor jönnek a meglepetések. Jöttek is. Például az egyik filmszerű zenében váratlanul kitört az üvöltés, és nemcsak belőlem, hallottam, hogy egy addig ismeretlen hang csatlakozik, őrjítő és inspiráló volt. Aztán a felvételről kiderült, hogy Mór volt az addig ismeretlen hang, aki üvöltött – a zenekarban most először.

Köszönjük

HRM: Szűcs Antal Mór szinte a semmiből került a zenekarba 2017-ben. Hogyan jött létre ez a kapcsolat? Miből gondoltad azt, hogy ő az a gitáros, aki méltón tudja helyettesíteni Molnár Lajos Lujót?

G.A.: Tóth Csenge, az akkori basszusgitárosunk javasolta. Csenge hat évvel azelőtt látta Mórt, ahogy valósággal megőrült a színpadon, és már akkor feltűnt Csengének, hogy tisztára VHK-san viselkedik és úgy is gitározik. Azt is tudta, hogy Mór jár a VHK-koncertekre, sőt ismerte is futólag. Persze, hogy Mórt javasolta! El is hívtuk néhány VHK-próbára, ahogy több más kiváló gitárost is, mindegyikkel külön-külön próbákon zenéltünk együtt. A zenéhez való hozzáállás és az őrületes, gyújtó hatású zenékhez és viselkedéshez való ösztönös érzék perdöntő volt. Nagyon magas volt a léc Lujó, Kisfidó és Czakó után. 2016 végén elindítottam egy megújulási folyamatot a VHK-ban, mindenkit megkérdeztem, hogy miért van a zenekarban, mi az, amit érdemes megőrizni, és mi az, ami hiányzik, ami jót tenne a zenekarnak. Úgy láttam, Mórral, és Földi Tomyval, akit Fritz jelölt ki az utódjául, Köles Vazullal, aki eléggé őrült ahhoz, hogy meghívjuk üstdobosnak annak ellenére, hogy még életében nem üstdobolt, sőt nem is dobolt, Király Zolival és persze Szónusszal megfogtuk az Isten lábát. Ez a csapat az a csapat, ami képes lehet a VHK ügyét még előbbre vinni. Mór aztán a próbákon, a koncerteken és a lemezen is fényesen bebizonyította, hogy méltó a Vágtázó Halottkémek gitárosi posztjára.

VHK

HRM: Gyakorlatilag az ismeretlenből kerültél be a VHK-ba. Milyen érzés egy ilyen nagy múltú, kultikus együttes tagjának lenni? Érzel-e felelősséget, hogy azt a zenei örökséget továbbvidd, amit Lujó hagyott rád?

Sz.A.M.: Két tiszavirág-életű underground zenekar után 2010-ben abbahagytam az aktív zenélést, ugyanis 2007-ben alapítottam egy zeneterápiás alapon nyugvó könnyűzenei zeneiskolát gyerekkori legjobb barátommal, Sánta Kristóffal (Csengét egyébként ő váltotta a basszusgitárosi poszton a VHK-ban), ez lett a Kollektív Alternatív Zeneműhely. Az elmúlt majd’ másfél évtizedben minden zenei kreativitásomat ebbe a projektbe vittem: a műhely gyermekeivel és tanáraival együtt zenéket, szövegeket írtunk, lemezeket és videókat készítettünk, koncerteket adtunk az ország különböző pontjain (pl. A38 Hajó, Budapest Jazz Club, Akvárium, Gödör Klub, Müpa, Barba Negra Klub stb.), s végső soron több száz fiatalt vezettünk be az aktív zenélés rejtelmeibe, szépségeibe. Megjegyzem, több új feltörekvő zenekar a mi tanítványaink legénységéből és leányságából verbuválódott. Nagyon büszke vagyok például a Swamp Creatures nevű zenekarra. Remek frontemberük, Galántai Zsolti anno nálunk, a Kollektív Alternatív Zeneműhelyben kezdett muzsikálni, most pedig a Fekete Zaj fesztiválon a VHK előtt fognak játszani. Ez nagy szó, s végtelen örömmel tölt el.

Tehát ami a zenei pezsgést illeti, a zeneműhely burkában éltem az elmúlt évtizedben, így szinte érthetetlen volt számomra Csenge telefonhívása, amelyben Lujó megüresedő pozíciójának betöltéséhez próbajátékra invitált. A történethez hozzátartozik, hogy számomra a Vágtázó Halottkémek kultikus zenekar. Akkor is az egyik legfontosabb zenekar volt az életemben, amikor még csak a hallgatói, befogadói oldalon voltam. Azért hangsúlyozom a befogadást, mert nemcsak zenéről van szó, hanem világlátásról, gondolkodásmódról, életfelfogásról. Komoly zenei múltról beszélünk, melyet nagyszerű, kiváló emberek hoztak létre évtizedek során. Molnár Lujó, Németh „Fritz” László, Sidoó „Fidó” Attila, Czakó Sándor azok a zenészek, akik gitárjátékuk segítségével nagymértékben meghatározták a VHK megszólalását az egyes évtizedes hosszúságú érákban. Ebben a zenekarban nem csupán zenei kódrendszerben kell gondolkodnunk. Nem kottából, skálákból, akkordmenetekből, hanem vágyakból, élményekből, álmokból, érzelmi túlfűtöttségből, a túlcsorduló életből születik a hang. Ez nem kis feladat. Éppen ezért végletekig elszántan, de remegő lábakkal fogadtam el a meghívást a próbagitározásra, s kitörő örömmel fogadtam Atilla [Grandpierre – a szerk.] hívását, amikor közölte, hogy szeretné, ha én lennék a Vágtázó Halottkémek új gitárosa. Mondanom sem kell, hogy ez életem egyik legnagyobb megtiszteltetése és öröme.

VHK

HRM: Molnár Lajos Lujó 1996-tól 2017-ig volt a zenekar tagja. Mi volt a távozásának az oka?

G.A.: Lujó nekünk azt mondta, nyilván leegyszerűsítve, hogy azért lép ki, mert úgy gondolja, hogy ő már elérte azt az életkort, amikor egy nagyszabású életműről kell gondoskodnia, egy önálló életműről. A VHK pedig egész embert kíván, úgyhogy kénytelen kilépni a zenekarból ahhoz, hogy a saját életművét le tudja tenni az asztalra.

HRM: Lujó Fritzzel nagyon jó barátságot ápolt, volt ennek valami köze a kilépéshez?

G.A.: Ő Fritz révén került be a zenekarba, együtt nőttek fel, a legjobb barátja volt. Fritz másik életformába távozása Lujót nagyon megviselte. Emberileg teljesen érthető, ha ez is a döntése hátterében állt.

HRM: Sajnos tragédiákkal is szembe kellett nézni a zenekarnak. 2012-ben Balatoni „Boli” Endre ételmérgezésben elhunyt Szumátra szigetén. 2016-ban pedig egy sajnálatos betegség okán Németh László „Fritz” hagyta el a földi lakhelyet. Ők ketten a VHK arculatához jelentősen hozzájárultak, mind az életfilozófiájukkal, mind a zenei tudásukkal. Mi inspirált, hogy nélkülük is folytasd? Honnan volt az az erő, ami azt mondatta veled, hogy itt nem érhet véget a VHK története?

G.A.: Minden bizonnyal így születtem, nekem ez az életem. A zene mindig nagyon különös, sőt mondhatom, rendkívüli szerepet játszik az életemben. Számtalan sok olyan élmény ért a zenétől, ami számomra is megdöbbentő. Ötéves koromban például annyira elvarázsolt a rádióból szóló zene, hogy úgy kellett visszarázni a testembe. Amikor elkap ez az érzés, a tudatomtól független, sokkal nagyobb erők törnek ki. Ilyenkor érzem, hogy igazán élek, hogy megsejtem azt a szédítő varázserőt, ami a tengert nyugtalanítja, ami a Mindenséget időtlen idők óta röpíti előre. A zene felvillanyoz, arra késztet, hogy minden pillanatban minden energiámat és minden képességemet mozgósítsam ahhoz, hogy ezt az érzést teljesebben felfedezhessem, hogy ezzel az érzéssel kapcsolatban maradhassak. Léteznek olyan zenék, amelyektől elképesztő energiákat kap az ember, felemelnek egy teljesebb, igazabb, varázslatos világba. Mindannyian ebből a világból jöttünk. Az ilyen zene élni tanít, célt és erőt ad az élethez. Olvastam Bauer Ervin ‘Elméleti biológia’ című könyvében, hogy az életnek éppen ez a lényege, s minden élőlény ezt teszi. Aki él, ahogy egy fűszál, vagy egy tigris, vagyis nem úgy, mint a mai elidegenedett ember, hanem teljesen, az minden energiájával azon van, hogy folyamatosan elérje azt az állapotot, amelyben jobban, sőt igazán jól érzi magát: cselekszik azért, hogy teljes lényével és elemi erővel érezhesse az élet nagyszerűségét. Az egész élővilág, a növényvilág, az állatvilág így fejlődött ki. Megértettem, hogy ez egy természettörvény, ami az egész Világegyetem akaratát képviseli. Minden érzés közül kitüntetett az az érzés, amely törvényerejű, hátborzongató, megtisztító és felemelő. Mert a törvényerejű érzés nem mulandó, mert a törvény, a Természet törvénye örök. Ebben az érzéstörvényben testesül meg a Világegyetem legfőbb akarata, a kozmikus, az isteni akarat, az élet igazsága, az örökké megújuló érzések törvényének teljes megfelelés érzése.

Az élni tudás a teljes élet vágyával kezdődik és a legnagyobb boldogsághoz vezet. Ebben minden élőlény személyesen érintett. Ott rejlik mindannyiunkban, de manapság rendszerint csak lappang az élet parazsa. De a teljes élet vágya azt mondja, hogy az élet lángjának az égig kell érnie. Tizenhat éves koromban már eldöntöttem, hogy zenekart fogok alapítani. 1975-ben meg is alakult a Vágtázó Halottkémek, azzal a céllal, hogy ez lesz a világ legvadabb, legjobb zenekara. Mert a teljes élet vágya arra irányul, hogy megérezzük az élet kozmikus erejét, és ezt az erőt a társadalmak sohasem tudják betörni, megszelídíteni, mert az élet természettörvénye áll mögötte. Nagyszerű égi adomány volt, hogy Lujóval, Fritzzel és Bolival zenélhettem. Mégsem függött a zenekar léte attól, hogy ők, és csakis ők lehetnek a zenekarban. Nem volt vitás, hogy ezt az ügyet folytatni kell. Lujó ezt ki is mondta, Fritz gondoskodott az utódjáról, és úgy érzem, Bolinak is ez az akarata.

Mi nem a nyugati világban szokásos, hanem egy másfajta zenei utat és zenei értékelést közvetítünk. A Világegyetem örök és lebírhatatlan életerejében ott rejlik a Mindenség őrjítő varázsa, és ez végtelenül fontos a számunkra. A földi élet, az álom, a zene, a szerelem – varázslat, egy teljesebb élet mágikus erői. Az az életünk értelme, hogy minél teljesebben megérezzük és a Földre varázsoljuk. Ez egy új világfelfogás, és egy olyan megközelítést ad a zenéhez, ami nemcsak a mi számunkra és a közönség számára érdekes, hanem a magyarság és az emberiség számára is. Az őserejű mágikus zene a teljes, kozmikus Élet zenéje, a természeti erőkben rejlő életakarat közvetlen megnyilvánulása, az életösztön kozmikussá, világösztönné válása. Ezért sem hagyhatjuk abba. Azt szeretném, hogy ezt minél többen megérezzék és megértsék. Ez olyan út, amin nem csak mi tudunk járni, hanem más zenekarok is. Ez átadható, s többé-kevésbé meg is tanulható az, ami ebből tanulható, de a többi is rendelkezésre áll, mert minden ember alapvetően élőlény. Minden ember érintett ebben az ügyben, amiről a VHK szól, az élet felfedezésében, az élet teljességének és megvalósulásának vágyában. Ez a zene ott él az emberiség kollektív tudatalattijában, és várja, hogy előhívja a kor, amelyben újra a felszínre kell kerülnie, a köztudatba, hogy a társadalomalkotó erőket felemelő erőkké tegye. Az élet mindenki számára fontos, hiszen az élet nélkül semminek sincs értéke számunkra. Mindennek az élet ad értéket. Ha felfedezzük az élet teljes, kozmikus, valóságalkotó értékét, minden értékesebb lesz számunkra. Más színben látjuk majd a világot. Ezért érdemes élni és érdemes zenélni. Azt szeretném, hogy aki zenélni akar, tudjon az Élet zenéjéről, erről a kozmikus és szilajul, zabolátlanul, a természeti erőkkel vágtázó, varázserejű zenélési útról, hogy a mai palettán az erőt sugárzó zenék palettáján ne csak a metál maradjon, legyen választható az Élet zenéje is. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a vágtázó zenei út, az Élet zenéje, az őserejű népzene bekerül a köztudatba. Ennek elősegítésére szeretnénk majd jövőre egy olyan VHK-tábort megszervezni, ahol az érdeklődőknek meg tudnánk mutatni a célhoz vezető utat. Szeretnénk mindent megtenni azért, hogy más zenekarok számára is érthetővé és elérhetővé tegyük azt a zenei utat, amit mi fölfedeztünk, amit mi járunk immáron negyvenötödik éve. Vannak átadható tapasztalataink. Itt van Mór és itt van Kristóf, akik a zeneteremtő erő közösségi átadásának gyakorlói, akiknek szintén megvannak a maguk zenei tapasztalatai, mert ők a Kollektív Zenei Műhely megalkotói, s így hozzá tudnak szólni más szempontból is, saját közösségi zeneműhelyük tapasztalatai alapján. Ez a zenélési út képes a mai civilizáció jövője számára új távlatokat felvetni, olyan új távlatokat, amely javítja a kapcsolatunkat az időtlen, örök törvényekkel, az élet törvényeivel, az életösztönünkben rejlő felemelő, közösségi erőkkel.

Amíg a XIX. és XX. század az anyagi fejlődésről szólt, addig a XXI. században már más irányba kell fordulni. Minden társadalom a Természetben él. A hosszú távon fenntartható fejlődéshez a Természetet, az életet és az embert sokkal jobban meg kell becsülni. A Természetet csak akkor lehet igazán megbecsülni, ha megértjük, hogy nem egy rakás élettelen és tehetetlen anyag, hanem a mi életünket magába foglaló, magasabb szinten szerveződő kozmikus élőlény. Minden élőlény érző lény. Tehát a Természetnek is vannak érzései. Ezek a természetes érzések. A Természetnek vannak természettörvényei. Ezek örök és legyőzhetetlen törvények. Tehát a Természetnek léteznek örök érvényű, törvényerejű érzései. Ezek az érzések a valóságban léteznek. Az ember képes más élőlények érzéseit átélni. Erre a zene a legalkalmasabb. Létezik tehát olyan zene, amellyel a Természet érzéseit, ezeket a valóságos és törvényerejű érzéseket át tudjuk élni. Az ilyen zene őserejű, folyton megújuló, és a magasabb létszinthez, az Élő Világegyetem életéhez kapukat nyitó. Ez pedig azt jelenti, hogy a zenét az eddigi zeneértelmezéshez képest alaposan fel kell értékelni. Kultúrák jönnek-mennek, felfogások, korszakok változnak, de az őserejű, az életünket felemelő zene előbb-utóbb újra bekerül a köztudatba, mert örök törvény sarkallja erre az emberiséget. Az anyagi jólét megőrzésével a lelki és szellemi, nemzeti és ökológiai jólét felé, a hosszú távon fenntartható fejlődés felé forduló XXI. század a lélek és az értelem természeti erőiről fog szólni. És abban a pillanatban, amikor a kozmikus élet bekerül a köztudatba, akkor ez a zenélési út is felértékelődik. Bartók Béla felértékelte az igazi népzenét, ami természeti erőből születik. Más megközelítésben, de hasonló indíttatásból mi is ezen dolgozunk. Nem mi vagyunk az elsők és nem is az utolsók. Ezért gondolom azt, hogy a VHK az előhírnöke az emberiség boldog jövőjének. A világ most, a XXI. században fordul ebbe az irányba.

HRM: A mai napig eseményszámba megy egy VHK-koncert. Miben látjátok a VHK erejét, hogy ennyi idő után is az érdeklődés középpontjában van a zenekar?

Sz.A.M.: A Vágtázó Halottkémek koncertje gyakorlatilag egy ősi szertartás. Valóban sok embert megmozgat a zenekar, Pesten csakúgy, mint vidéken, ám az igazán fontos szempont az élmény mélysége. A zene hatására olyan erők mozdulnak meg, amik teljesen új, vagy éppen rég elfeledett, sosem ismert, de mindig bennünk élő érzéseket keltenek életre. A hangok szubjektív terébe repülve megtisztul a lélek és olyan energiát nyerhetünk, amiből hetekig, hónapokig töltekezünk. Konzerválható ez az energia valamelyest hangfelvételen is, de soha nem fog felérni azzal a közösségi élménnyel, amit az élőzene jelent, s mivel a VHK az élet zenéje, így hatványozottan igaz rá: élőben kell látni, hallani, átélni.

G.A.: A Vágtázó Halottkémek ereje abból fakad, hogy él a minden emberben ott rejlő rendkívüli erővel: az életerővel. Ez az életerő pedig kimeríthetetlen. Ez egy őserő. Maga az életösztön, természetes nagyságában, és ez az erő az égig ér, összeköt bennünket minden élőlénnyel. Nem véletlen, hogy a VHK-t – amíg ezt számon tartották – mindig az év legjobb koncertzenekarai között tartották számon, akkor is, ha beskatulyázhatatlanságunk miatt nagyon kilógtunk a sorból. Aki meghallgatja az ‘Életzuhatag’ című legújabb lemezünket, meggyőződhet arról, hogy a VHK ma is olyan friss, váratlan és erős, mint a ’80-as években. Az, hogy a VHK tömegeket vonz, az a mai világban már egy másik kérdés, s ez annak is betudható, hogy a VHK egy nagy név. A ’80-as években minden második középiskolásnak a kedvenc zenekara volt, ma ez már messze elérhetetlen arány a legnépszerűbb zenekarok számára is. A ’90-es években az alternatív színtéren tízezrek számára mi voltunk a legnagyobb zenekar. Ráadásul van egy kitűnő menedzserünk Varga Balázs Zéró személyében, aki rengeteg energiát tesz bele, nem mindennapi odafigyeléssel és emberséggel. Ez is kell ahhoz, hogy a zenekar ilyen feltételek között tudjon játszani.

HRM: A VHK zenéjében van valami megfoghatatlan, ősi és misztikus erő. Mitől vagytok ti mások és egyedibbek, mint a legtöbb zenekar?

G.A.: Az ember természete szerint közösségi lény, és arra törekszik, hogy boldog és értelmes életet éljen. Az utóbbi évezredekben a nyugati civilizáció egyre inkább az egyéni érdekekre, az anyagi javakra, a hatalom növelésére, egyre kevesebb ember kezében összpontosulására irányul. Rossz úton jár, ahogy Shakespeare megfogalmazta: „kizökkent az idő”. A VHK azért is van, hogy visszazökkentse a világot. A zenének, ha a legmélyebb érzésekből születik, varázsereje van, átrepít bennünket az élet magasabb és nagyszerűbb szintjére. A zene igazából az élő világegyetemnek a lelki világában zajlik. És azért van a fizikai hangoknak érzelmi jelentése, és azért tud egész világokat megragadni. Ha azt mondom, hogy fisz ( f# ), 444 Hertz, 522 Hz, 622 Hz, ebben sehol semmi érzés. De ha a legmélyebb természetes érzésekből születő hangokat egymás után lejátszod, akkor be fogsz kerülni egy varázslatos ősi világba, és látni fogod, hogy mi történik ott. Ha valaki azt állítaná, hogy fizikai rezgések alapján ilyen hatást el lehet érni, nem lenne hihető. Hogy lehet ez? Csak úgy lehetséges, hogy a zenei hangok nem csak fizikai rezgések, mert az érzéseinkkel is kapcsolatban állnak, és az érzések világa „mindenhol ott van”, egy kozmikus érzésmező. Ez is mozgásba jön a zenéléstől, mert végső soron semmi sem önmagában létezik, mert minden egy, mert a Mindenség maga az egyetlen létező, az Egy. Valójában a zene több, mint egy puszta fizikai folyamat, ehelyett inkább egy teljesebb valóságnak a képviselője. Ha erőteljes életet akarunk élni, akkor a valósággal kell megbarátkoznunk. A valóság valójában egy óriási röpítő erő, maga a megtestesült, hihetetlenül izgalmas, végtelen jelentőségű Nagy Lehetőség. Ezért képes úgy hatni ránk a zene, hogy elragadja az embert. A VHK erre az erőre figyel. A kozmikus élet figyelembevétele a mi zenefelfogásunkban meghatározó szerepet játszik. Ez a legtöbb zenekarnak elkerüli a figyelmét. A mi zenefelfogásunkban ez irányadó és alapvető jelentőségű. Valószínű, hogy ez a döntő tényező, amitől a VHK más, egyedi, különleges és eredeti.

Dietmar Lupfer, az akkori menedzserünk, mikor meghallotta 1990-ben a ’Semmi kapuin dörömbölve’ lemeznek a felvételeit, teljesen ledöbbent, s azt mondta, hogy a VHK világhírű zenekar lesz, sok nagy zenekart ismer a rockzene történetében, de az, hogy valaki a harmadik nagylemezénél ennyi új és eredeti, nagy történelmi jelentőségű számot hoz ki, ez a legnagyobb ritkaság. Ez volt 1990-ben, s most 2020-at írunk. Azóta megjelent hét lemezünk. És a legutolsóról, az ’Életzuhatag’-ról azt írják, hogy vetekszik a harmadik lemezünkkel. Hogy van ez, hogy ennyi időn keresztül megmarad valakinek az az alkotóereje? Magyarországon is körülnézhetünk, de akár az angolszász zenekarok között is, nem túl gyakori. És ez nem a mi tehetségünktől van így, hanem attól, hogy egy nálunk nagyobb erőre, az Élő Világegyetem alkotóerejére figyelünk. Ez ennek a zenélési útnak a velejárója.

VHK

HRM: Mi a VHK filozófiája? Mit tud közvetíteni a mai generációnak?

G.A.: A VHK-tól az ember feltöltődik egy rendkívüli életerővel, egy szokatlanul erős életörömmel. Azok közül, akik először jönnek VHK-koncertre, sokan ledöbbennek, hogy ilyen van, ilyen létezik. Gyakran mondják, hogy ettől az addig felfogott világnál nagyobb világra nyíltak meg a kapuk bennük. Mitől lehet ez? Úgy gondolom, a zene képes arra, hogy az életet folyamatosan újrateremtő eleven varázserő hordozójává váljon, és ez az eleven varázserő maga a valóságot folyamatosan létrehozó kozmikus szervezőerő. És ha a zenében átéljük a kozmikus szervezőerőt, és megsejtjük azt, hogy mitől születik az élet, átélhetjük, hogy mi hajtja előre a növényvilág és az állatvilág kifejlődését, az élet időtlen törekvését a csillagokon és a bolygórendszereken keresztül a kiteljesedés felé. Mintha kinyílna a kozmikus életnek a kapuja, és az ember előtt megnyílna egy nagyobb világ. Ez egy időtlen és bűvös és mágikus élmény, amikor ráérzünk arra, hogy az a valóság az a legvalóságosabb az egész valóságban, ami ezt a valóságot folyamatosan teremti és újrateremti, és élteti időtlen idők óta. Ez a kozmikus életerő. És az egy csoda, hogy ezt az erőt mi személyesen képesek vagyunk átélni, hiszen az életösztönünk maga a kozmikus életerő, amely a szervezetünket, lelkünket és értelmünket élteti és folyamatosan teljesebb életre ösztönzi. Ez egy hihetetlen dolog, hogy a Mindenség titka ott él bennünk, és képesek vagyunk ezt átélni. Minden pillanatunkat ennek köszönhetjük, és minden pillanatban mi magunk is mindig újjászületünk. Csak nem figyelünk oda arra az elképesztő valóságra, ami velünk megtörténik. Az individualizmus azt sugallja, hogy csak a testünkre korlátozódik a létünk. De ez nem így van, mert ha csak arra korlátozódna, akkor csak anyagi rögök lennénk, érzésre és gondolkodásra képtelen testek. De valójában képesek vagyunk érezni és gondolkodni. És ott van az életösztön bennünk, ami arra ösztönöz, hogy az élet teljességét érezzük meg és fogjuk fel értelmünkkel is, hogy olyan érzés és gondolkodás legyen, ami az élet javára való. Ami az életet felemeli, ami gondoskodik arról, hogy a lényünk kiteljesüljön. Méltó legyen az életre, arra az ajándékra, amit minden élőlény megkapott. Ezért az életünk egy folyamatos felfedezés, egy hihetetlen örök csoda. Maga az örök titok, amitől a Mindenség létezik, és amitől lélegzik, és amitől létre tudta hozni az embert, és létre tudta hozni az emberi értelmet. Ez mind bennünk van, az életösztönünkben. Ha rájövünk arra, hogy mi érző és gondolkodó lények kapcsolatban vagyunk ezzel az életösztönnel, akkor az életösztönünket nem úgy fogjuk felfogni, ahogy a mai nyugati világban. Az élet kozmikus. Az élet szövetség a valósággal, maga a valóságot röpítő erő, ami arra ösztönöz bennünket, hogy minden pillanatban a legjobb énünk minden energiáját mozgósítsuk, éltessük a legjobb énünket, azért, hogy az életünk a lehető legjobb legyen. Ez valójában mindenkinek a legfontosabb és legszemélyesebb magánügye. Az életünk nem egy kis parányi szikra a testünk mélyén, hanem az emberiséget átható kozmikus láng, ami arra ösztönöz, hogy az ember megérezze és megértse a Világegyetemet, és ennek alapján éljen teljes emberi életet, minden földi életközösség javára. Azt hiszem, ennél nem is lehet fontosabb ügy. Ebben mindenki érdekelt, mindenki, aki él. És aki ember, az fokozottabban.

HRM: ‘Ősi Magyarország – A Kárpát-medence és a Selyemút népeinek felemelkedése’ címmel jelent meg utoljára könyved, melyben a valóságnak megfelelő képet alkotsz a magyarok őstörténetéről. A VHK által közvetített útban milyen szerepe van a magyarságnak? Szükségeltetik-e nemzeti önazonosság, hogy megértsük a VHK filozófiáját?

G.A.: A magyarságtudatot a mai nyugati világ nem nézi jó szemmel, nem is érti és nem is kíváncsi rá. Magyarnak lenni az emberiség számára érték. Legalább akkora érték, mint a család. Persze, hogy nem szeretném, hogy egyformák legyenek a családom tagjai! Épp ellenkezőleg! Azt szeretné minden egészséges lelkületű szülő, hogy minden gyermeke őrizze meg a saját egyéniségét. Nekünk is arra kell törekednünk, hogy felfedezzük a valóságos, a Természetben, a valóság kozmikus összefüggésrendszerében létező önazonosságunkat, és csak azt építsük be személyiségünkbe, ami összhangban áll eredeti önazonosságunkkal. A magyarságnak, mint önálló népnek ugyanezt kívánom, szerintem ugyanez a feladatunk.

VHK

Nemcsak a testünkre korlátozódó lények vagyunk, hanem közösségi lények is, érzésvilágunk és az életösztön révén össze vagyunk nőve a családunkkal. A testünk csak egyik szintje életünknek, persze ez a végrehajtó központ, az, ahol a cselekvéseinket tudjuk megvalósítani. A valóság összefüggésrendszerében, az élet, mint kozmikus alapvalóság szempontjából valódi életünk egyszerre zajlik az egyén, a család, a nemzet, az emberiség, a bioszféra és az Élő Világegyetem szintjén. Alapvetően az ember közösségi lény, sőt élőlény. Önazonosságunk nem merül ki az egyéni életünkben. Összetartozunk az emberiséggel, bolygónk életével, a kozmikus élettel. Az emberré válás idejében a koponyakultusz az emberi értelemnek szóló, egész lényünket elemi erővel átjáró tiszteletet fejezte ki, azt, hogy a Föld nevű bolygón az emberi értelem egy kozmikus fáklya a földön, amelyet meg kell becsülni. A koponya ennek a kozmikus fáklyának a szentélye. Égi erőként tiszteltük az emberi értelmet, mert a kozmosztól, az élő Világegyetemtől kapta az ember ezt a csodálatos ajándékot, az emberi értelmet. És mivel történetesen minden embernek van koponyája, sőt a Természettől kapott értelmi képessége is, emberi értelme, amely csakis a közösségben, a kultúrában bontakozhat ki, ezért személyesen érintettek vagyunk. A magyarság ugyanilyen természetadta érték. Magyarnak lenni azt jelenti, hogy nemzetünk tagjának születtünk, egy nemzeté, amely az emberiség családjának egyik fontos tagja, fontos arca. Családi légkörben töltjük az életidőnk javát, s ezek a legfontosabb, legközvetlenebb kapcsolataink. Tartozunk is felelősséggel, hogy megbecsüljük a szüleinket, testvéreinket és a gyermekeinket. Lelkileg és szellemileg értékeljük őket olyanoknak, amilyenek. Hogy a legjobbat lássuk belőlük. Ugyanez a feladat a magyarság számára is. A nemzet tagjának lenni – ez egy felemelő erő, a kozmikus összefüggésrendszerben egy magasabb szinten zajló élet. Egy olyan felemelő erő, ami az égi rendben létezik, aminek a következő lépcsője az emberiség és a földi élővilág. És a legmagasabb szintje az élő Világegyetem, a kozmikus élet. És ehhez az égi szentélyhez vezető szent lépcső egyik foka a magyarság, a kozmikus erők a mi egyéni mivoltunknál sokkal magasabb szinten álló megtestesülése. Ehhez fel kell nőni. Aki szeretne igazán élni, igazán boldognak lenni, igazán örülni, annak fontos, hogy megszabaduljon a saját lélekmegnyomorító és elidegenítő erőitől, hogy az élet teljességébe bele tudjon szagolni. Hogy még mielőtt a testét beteszik a sírba, azelőtt lássa és érezze, hogy mire való az egész élet, miért vagyunk itt a Földön, hogyan kerülhettünk ide. Hogyan lehetünk fontosak ennek a nagy egésznek, miközben a testünk ilyen kicsi. Ehhez látnunk kell azt, hogy a magyarság révén sokkal nagyobb és felemelőbb tettekre vagyunk képesek, mint ha csak a saját testünkhöz kötődő testi örömöket akarnánk kiélni. A magyarság révén hatalmas dolgokat tudunk mozdítani. Ha a sejtjeink csak úgy gondolkodtak volna, hogy a saját testi örömeiknek élnek, már nem létezne az ember. De ők azért szerveződtek, hogy az emberi cselekvés révén meghatványozzák a saját cselekvőképességüket. A magyarság ugyanígy meghatványozza az egyén cselekvőképességét, s így az egyéni élet értelme csak a közösségi értékrendben és összefüggésekben tud megvalósulni. Ha a magyarság életétől elvonatkoztatunk, akkor marad a magány, és egy magányos élet olyan, mint egy gilisztasors, annál is rosszabb, hiszen a giliszta hasznos állat, megvan a szerepe a földi élet körforgásában, van értelme és értéke az életének. De aki csak a saját egyéni érdekeinek és felszínes élvezeteknek él, azután nem marad semmi értékes. És ami eddig elkerülte a figyelmet: nem lehetünk lényünk mélyén boldogok, ha családunkat, nemzetünket, az emberiséget, a földi élővilágot és a Világegyetemet nem becsüljük meg kellőképpen, az ilyen életfelfogással saját magunkat csapjuk be. Az emberi életnek is van maradandó értelme és értéke, és ez az az érték, ami fennmarad földi életutunk után, olyan érték, amelyet tovább éltet az a közösség, amelynek részesei vagyunk. És ez a magyarság. Az életünk értelme attól függ, hogy tudunk-e valamit átadni a magyarságnak, az emberiségnek, a világnak. A magyarság életének az értelme pedig az, hogy tud-e valamit átadni az emberiségnek. Ezek összefüggnek egymással, és végső soron a kozmikus életben futnak össze. Ezekért az örök értékekért érdemes élni. És a VHK erről szól, hogy az életünket a bennünket önmagunktól is elidegenítő anyagelvűség helyett az élet örök törvényeiben éljük és váltsuk teljes értékét valóra. Ez az igazi boldog és értelmes élet, és ezt akarja az életösztönünk is. Ez az, ami arra ösztönöz, hogy magunkat is megvalósítsuk, hozzájáruljunk ahhoz, hogy a lehető legjobb legyen a magyarság és az emberiség élete.

 

Megosztás