2-3 évente eljön közénk a Lordi, hogy egy színpadi gegekkel felturbósított rockzenei előadást prezentáljon. Most egy aránylag jól sikerült „sima” lemez megjelenése után érkeztek és magukkal hozták a szinte egyik turnéból a másikba csöppenő, üstökösként szárnyaló All For Metal csapatát.
Az olasz-német All For Metal rövid pályafutása alatt elég nagy ismertségre tett szert. Ez részben köszönhető a látványos és sokszereplős élő produkciójuknak, és persze a könnyen megjegyezhető és énekelhető daloknak. Több ismerősöm sem volt képben a bandát illetően a koncert előtt, de szinte mindenki úgy távozott, hogy nagy meglepetés és pozitív csalódás volt a koncertjük. Szóval itt voltak, és a bevonuláskor máris egy meglepetés ért minket, ugyanis Ursula Zanichelli helyett Tim Kanoa Hansen, az Induction nemrég hazánkban járt gitárosa érkezett. A koncert után sikerült beszélgetnem vele egy keveset, és mondta, hogy van egy fiatal generáció a német metálszcénában, akik nem ellenfélként tekintenek egymásra, hanem baráti a viszonyuk és ahol tudnak, segítenek a másiknak. Anno Antonio Calanna énekes is beszállt segíteni az Induction-turnén, most Tim adta vissza a kölcsönt.
A csapat többi tagja itt volt és megint egy meggyőző produkciót nyújtottak. Örülök, hogy a tavalyi Analog-buli után egy nagyobb helyen mutathatták meg, hogy a méretesebb színpaddal sincs gondjuk, merthogy a nagy érdeklődésre való tekintettel a turné budapesti állomása a kék sátorból a pirosba került át.
Nem éreztem azt, hogy Tim idegenül mozgott volna a színpadon, a közös pózokba és együtt zenélésekbe is bevették. Ráadásul már láthattuk-hallhattuk, hogy nem egy fakezű srácról van szó, aki hibátlanul megoldotta a feladatot. Nemcsak Jasmin Pabst gitáros leányzó nyomta a szólókat, Tim is ugyanúgy kivette belőle a részét.
A nagyobb helynek köszönhetően a világító szemű koponyával érkező és néha azzal közlekedő Florian Toma basszusgitáros is jobban megmutathatta, mennyire energikus és jó értelemben véve őrült fazon.
Leif Jensen dobossal kiegészülve megadták az alapot, hogy a többiek éljenek.
Természetesen a két táncoslányt most is magukkal hozták, ezzel is emelve a show fényét, ők most is odatették magukat. Most is volt „vetkőztetés”, amikor is két zenekaros pólót húztak le egymásról és dobtak a közönség közé.
A Hear The Drum alatt behoztak nekik egy dobot, amin ők is az ütemet adták a dobossal szinkronban. De mindez igazából csak körítés volt a két énekes produkciójához, Antonio Calanna most is végig lemezminőségben tolta, a sikolyok mind rendben, de ha kellett – ahogy a Legends Never Die alatt –. a líraibb tónus is a helyén volt.
Tim „Tetzel” Schmidt pedig már a megjelenésével is vonzza a tekinteteket, a hangja mennydörgő, de a tagok felemelésében is jeleskedett megint.
Ha negatívumot szeretnék említeni (nem akartam), akkor a műsort említeném. Oké, hogy egy egylemezes bandáról beszélünk, de az előző budapesti fellépéshez képest annyit változtattak, hogy a Run kikerült, és pont a helyére bekerült az új dal, ami az idén megjelenő friss album címadó tétele. De még a számok sorrendje is tök ugyanaz volt. Erre a jövőben figyelniük kellene, mert most még csak ismerkednek velük, de hamarosan már visszajáró rajongóik lesznek, és mindig nem lehet ugyanazt lenyomni a torkukon.
Sajnos kimaradt a feldolgozásuk, ami szerintem egy szórakoztató faktor lett volna az estén. A főzenekar levonulása után kijöttek a közönséggel fotózkodni, és a rájuk váró sor egyre nagyobb. Érezhetően több All For Metal-rajongó ment ki a sátorból, mint amennyi bejött! Szépen lépkednek felfelé azon a bizonyos létrán, a Wind Rose után egy nagyobb banda előtt turnéznak, az idei év és az új lemez nagy változást hozhat az életükben. Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy jönnek ők még hozzánk! Szórakoztatóak, látványosak és nekem az ilyen tetszik.
All For Metal / Fury Of The Gods / Raise Your Hammer / Born In Valhalla / Mountain Of Power / Hear The Drum / Legends Never Die / Gods Of Metal / Goddes Of War
Nem is tudom, hány Lordi-koncertet láttam már és nemcsak a várható látvány miatt, hanem mert jól szórakozom a show-jaikon és van pár zseniális nótájuk. Ez a turné két album köré összpontosult, a tavalyi lemezt bemutató körről beszélünk, és idén 20 éves a ’The Monsterican Dream’, amit elég alaposan megünnepeltek.
Szóval sok Lordit láttam, de ennyire „új” programra nem emlékszem tőlük. Ami engem illet, az új lemez ugyan nem rossz, de kevesebb rajta az egyből ütő tétel. A 20 évvel ezelőtti albumról viszont olyan kuriózumokat vettek elő, amiket évek óta nem, volt olyan tétel, amit utoljára talán az akkori bemutató turnén játszottak utoljára. Szóval a maga nemében kuriózum volt ez az este. Bár a színpadi látványelemek nagy része ismerős volt, csak korábban másik dalban vették elő az adott performanszt.
Mondjuk az erről a lemezről játszott Blood Red Sandman és a hozzá tartozó Mikulás-sapka és a szatyorból szórt konfetti ezer éve biztos pontja a Lordi-show-knak. De a Shotgun Divorce alatt használt fegyver új kellék volt, ahogyan a Wake The Snake végén Mr. Lordi kezében „ficánkoló” műkígyó is.
Régóta tudjuk, hogy egy Lordi-koncert állandó eleme a hangszeres szóló. Ezt néha megfűszerezik valami látvánnyal – ilyen volt most is –, másrészt Mr. Lordi ilyenkor öltözik át. Amúgy a színpadkép nevezhető lassan hagyományosnak, a színpad közepére felállított átjárón érkezik és távozik a főhős. Mellette két oldalt Mana, a dobos és Hella, a billentyűs hölgy.
Akik közül Mana szólója tetszett, pár hete a Battle Beast is Csillagok háborúja-dalt említett meg, most Mana dobszólója is a The Imperial March tételére kezdődött. A végére egy kis poént is bevetett, a rendes dobverőket lecserélte két foszforeszkálóra és a fénykard hangjára suhintott kettőt.
Kone gitárszólójában is az volt jópofa, hogy a szóló vége felé egy szerkezettel megemelték, úgy nézett ki, mintha a cipőjébe beépített mini rakéták tették volna ezt.
Hella szólója alatt pedig bebizonyosodott, hogy fej nélkül ő sem tud billentyűn játszani. Amúgy az ő szólója sem hozott tűzbe, amolyan időhúzó szándéknak tűnt.
Picit olyan érzésem volt koncert közben, mintha két részre tagolták volna a műsort és a hozzájuk kapcsolódó effekteket. Félúton épp azon morfondíroztam, hogy ennyire sallangmentes Lordi-koncertet nem láttam még, ami amúgy nem volt baj, így a zenére tudtam figyelni, mert attól, hogy nem a megszokott műsort adták, még a dalok és a hangulat is jó volt.
Mivel nem tudjuk, csak sejtjük, hogy kik vannak a maszkok alatt, úgy gondolom, a fiatalok energiája átragadt a főhősre és ezáltal az egész koncert zenei része még energikusabbá vált. Kone és a basszusgitáros Hiisi folyamatos mozgásban volt, ez ugye Mr. Lordinál nehezebben kivitelezhető, mivel mostanra már közel 30-40 centis lábakon áll. Apropó, Mr. Lordi egész sok és jópofa átkötő szöveget hozott most is, nekem a kedvencem az volt, amikor egymás után sorolta a következő magyar szavakat: segg, fasz, mell, stb. Majd mondta, hogy a szervezőnek a következő szavakat írta fel, hogy fordítsák le neki: rózsa, virágok, szerelem meg ilyesmik, de szerinte nem biztos, hogy jól fordítottak.
Szóval az első részben jobban tudtunk fókuszálni a dalokra és kiderült, hogy az új dalok mellett a 20 éves tételek is egészen megállják a helyüket mai hangszerelésben. Én bevallom, csak évekkel később vettem fel a zenekarral kapcsolatosan a fonalat, így ezeknél a daloknál csak néha indult be a mozgásom, de a hébe-hóba beiktatott kötelező koncertnótákat már a csapattal együtt énekeltem.
Míg a koncert első felében a zenére fókuszáltam, addig a másodikra már összegyűjtötték az összes effektet és poént, volt amikor egy dalba többet is belezsúfoltak. Így az elmúlt években használt látványelemeket nagy dózisban kaptuk, a hentesmaszkot, a hatalmas fűrészgépet, a CO-pisztolyt és persze a denevérszárnyakat.
Amit évek óta a Devil Is A Loserben vetnek be, most egy kis gikszer csúszott a gépezetbe, ugyanis csak a szárnyak egyik fele emelkedett fel. Pedig az énekes mögött a technikus láthatóan próbálta mozgásra bírni a szerkezetet, de nem sikerült.
Ezzel a dallal a ráadásra maradt három igazi koncertfavorit, három igazi nagyágyú. Ezek alatt már igazi bulihangulat uralkodott a sátorban, amit a közönség olyan fél házasra megtöltött, tehát teljesen érthető döntés volt a nagyobb helyre költözés.
Akár az előzenekar frissességének vagy a jól sikerült új albumnak köszönhető, de tény, hogy rég volt ekkora sikere itthon a Lordinak. Én is voltam már olyan koncertjükön, ahol azt éreztem, hogy túlzásba vitték a látványt, volt, ahol a műsor összeállítása volt lelombozó, most viszont valahogy mindenre figyeltek, mindenből megfelelő mennyiséget adtak.
Ezért volt nagyon élvezetes az este, és újfent kiderült, hogy a Lordi nem csak maszkokba bújt zenészek, akik parasztvakítással apellálnak élőben, hanem igenis jó dalokat szerezni és előadni képes bandáról beszélünk, akik tele vannak nagyon nagy nótákkal.
Unliving Picture Show / Lucyfer Prime Evil / My Heaven Is Your Hell / Blood Red Sandman / In The Castle Of Dracoolove / Scarecrow / Thing In The Cage / The Children Of The Night / Who’s Your Daddy? / Wake The Snake / Kalmageddon / Shotgun Divorce / Inhumanoid // Dead Again Jayne / Devil Is A Loser / Would You Love A Monsterman? / Hard Rock Hallelujah
Az All For Metal bebizonyította, hogy ismert panelekből is lehet élvezetes produkciót nyújtani és újabb lépést tettek a naggyá válás rögös útján. Nagyon várom az érkező albumot és kíváncsi leszek, merre haladnak tovább. Várjuk vissza őket! A Lordi – talán a különleges programjának köszönhetően – most egy igen jó arcát mutatta meg, és a műsor első fele bebizonyította, hogy ha nincsenek nagy színpadi poénok, a dalok és a zenekar akkor is tudnak emlékezeteset alkotni.
Szöveg: Savafan
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások