Az elmúlt öt esztendőben négy alkalommal láttam Bruce Dickinsont a színpadon, ebből csak egyszer a Iron Maiden énekeseként. 2019-ben a Kongresszusi Központban tartott dumapartit az életrajzi könyve megjelenése alkalmából, majd 2021-ben a járványidőszak végén ő is részt vett Győrben a Jon Lord emlékére rendezett szimfonikus rockhangversenyen. 2022-ben a Maiden a Fradi-pályán játszott a ’Senjutsu’ album turnéja idején, most pedig új szólóalbumát mutatta be a magyar közönségnek a Barba Negra Vörös Színpadán. (Bigfoot)
A főattrakció előtt az a divideD lépett fel, amelynek énekese, Jósa Tamás korábban a Chemical Wedding nevű zenekarban éppen Bruce Dickinson munkássága előtt tisztelgett, később pedig az Iron Maidnem nevű Iron Maiden tribute banda frontembere lett.
Már a kapunál okoztak meglepetést, második lemezüket, a ‘Behind Your Neon Eyes’-t osztogatta pár önkéntes a tömegben. Még az utcáról hallottam a ‘Twilight Zone’ főcímdalát a kocsirengetegben lavírozva – melyek közt bőven voltak cseh, ukrán, német rendszámok is –, majd belecsaptak a húrokba, aztán leállás. Mi volt ez, soundcheck? Nem, később kiderült, ‘Rise Of The Machines’ – ahogy Belmont (Jósa művészneve) fogalmazott stílusosan későbbi posztjában.
A technika ördöge bekeményített velük szemben, ami azért elég nagy baj egy indusztriális elemekkel tűzdelt dallamos rockzenében – arenacore, ahogy ők hívják -, sampler sampler hátán, és ha a gép beint, akkor az embernek kell megmutatni, hogy nélküle is boldogul. Úgy érzem, nekik sikerült.
Egész jól is szóltak, talán nem véletlenül, maga Cserfalvi “Töfi” Zoltán keverte őket, aki egyrészt kiváló hangmérnök, másrészt az Iron Maidnem kapcsán is jó ismerőse a srácoknak.
A zenéhez jól passzol az a disztópikus ‘Mad Max’-feeling, melyre a gitáros, Szabó Dani (psyKlone) fekete maszkja is ráerősített, bár pár pillanatra Mos Eisley is elősejlett a hangok mögül.
Ekkora tömeg előtt szerintem még nem léptek fel – Dickinson ráadása alatt kimentem a szabadba, hát, ott is megtelt rendesen, voltak vagy 4500-5000-en –, szóval a megtiszteltetésen felül, hogy egy ekkora ikon előtt játszhatnak, ez is erőt adott nekik.
Mindenki sokat mozgott, talán Gellér Tomi gitárost kivéve, akit a vokálozás sokszor mikrofonállványához ragasztott. És persze a dobos, Vaczó Gábor sem rohangált fejvesztetten, bár a sampler okozta leállások miatt néha a földhöz b.szta volna a dobverőjét.
A [Futurenation] Def Leppard ihlette dallamai alatt az jutott eszembe, minden tiszteletem Rick Allené, de így kéne szólnia egy DL-nótának.
Purnhauser Pál (Sol) is egy egyedi fazon ebben a mátrixos szerelésben, játéka biztos alapja a zenének, és persze ő se megy a szomszédba egy kis show-ért.
Az Ends Of Earthben egy kis hörgést is kaptunk, szerencsére nem vitték túlzásba az ilyen dalokat, a záró Wormhole-t meg mintha maga Dickinson ihlette volna. Szép befejezés, csak túl korai. Mindössze fél órát játszottak, elhallgattam volna még ezt a zenét egy darabig, főleg úgy, hogy – mint kiderült – Bruce messze nem használta ki a csendrendelet által 10 órai záráshoz kötött műsoridőt. (CsiGabiGa)
Roll Out / Meteorite / [Futurenation] / Ends Of Earth /Beam Me Up / Wormhole
Bár Bruce Dickinson számára a Maiden az elsődleges elfoglaltság, a világ talán legnagyobb hatású metálbandája mellett rengeteg másra is talál időt, energiát: könyvet ír, vég nélkül pofázik a színpadon, remek szólókarriert fut be, más előadók koncertjein is feltűnik, sört forgalmaz, repülőgépet vezet. Önjáró pali, pedig a Maidenben uralkodó fegyelem Steve Harris révén szinte példa nélküli a rockszakmában. Bruce megteheti, hogy kikacsintson, neki a Maiden nem elég, hogy megvalósítsa önmagát. Steve pedig – aki hasonlóan erőteljes személyiség – tudomásul veszi mindezt. Sok választása nincs, tegyük hozzá. Egyes hírek szerint viszonyuk hűvös, de van miért tolerálni egymást.
Új szólóalbumot készített majdnem húsz év elteltével, a ’The Mandrake Project’ előtt 2005-ben vehettünk utoljára kézbe Bruce Dickinson-lemezt, a ’Tyranny Of Souls’-t, ám arra már nem volt ideje, hogy turnéra vigye az anyagot. Egyáltalán, Bruce Maidenbe visszatérte óta másodszor turnézott önállóan: először 2002-ben, amikor a banda kimerítő ’Brave New World’ koncertjei után pár európai fesztiválon lépett fel szólóban. Szóval mindenképpen unikumnak számít ez a jelenlegi sorozat. Tudatos előadó, egy hang Maident sem játszott és közönsége vette a lapot, szóval azok látogattak el Csepelre, akik tudták, mire számítsanak, az egész estén kívánságokat bömbölő “Divat-Kenek” és “Divat-Barbie-k” hála istennek, távol maradtak. Senki sem várta a Maident, ehelyett kórusban énekelték a Chemical Weddinget vagy a Tears Of The Dragont.
Megtelt tehát a Barba Negra nagyobbik sátra, ami körülbelül ötezer ember jelent, de nem tapasztaltunk nyomorgást, lökdösődést, kényelmesen álltuk végig a bulit. Nem egy vidám hangulatú fellépést láttunk, a vizuális körítés inkább emlékeztetett egy Mad Max-filmre, de ez a huszonegyedik században nagyon életszerűnek tűnik. Na és remekül passzolt a csepeli környékhez, ahol a Barba Negra elhelyezkedik.
Száz perc disztópikus élmény, ám ez manapság igen valóságszagú, ha körbenézünk nem éppen békés planétánkon. De az új album címe sem sok derűre ad okot: a „mandrake” magyar jelentése nadragulya, ez pedig egy igencsak mérgező növény, amit a középkorban ajzószerként is használtak. Mindezt a koncertet kisérő vizuális körítés is igyekezett alátámasztani.
A rockzene egy kozmopolita műfaj, ami a kezdetektől kőbevésett és ezt a színpadon levő hat zenész tökéletesen reprezentálta. Hiszen Bruce angol, Tanya O’Callaghan basszusgitáros ír, Chris Declercq gitáros svájci, a másik gitáros, Philip Naslund svéd, Dave Moreno dobos mexikói gyökerekkel rendelkező amerikai és a billentyűs játékos, Mistheria Olaszországból jött. Utóbbi kettő már a ’Tyranny Of Souls’ albumon is együtt játszott a frontemberrel. Az új album egyik alkotója, Roy Z gitáros-producer nem vesz részt az anyag élő promótálásában.
A koncert borongós hangulatától függetlenül előadó és közönsége szemmel láthatólag örült egymásnak. Már az elején hatalmas ovációval üdvözölték a frontembert és csapatát, amit a színpadon levők is erős lelkesedéssel viszonoztak. Bruce Dickinson valóban a világ egyik legnagyobb erejű metálelőadója, nem csak hangban, kiállásban is. Bár zseniális zenészekkel vette kőrbe magát, biztos vagyok benne, nem csak én voltam az, aki, nem tudta a szemét levenni róla.
Bejött és betöltötte az étert, nem volt alternatíva. Hozzá hasonló karizmával talán csak Rob Halford rendelkezik a műfajban, bár ő más típus, nem olyan izgága, mint Bruce. Kiválóan énekelt, bár megjegyezte, a torka nem száz százalékban funkcionál, de végig kell játszani a bulit. És nekünk, magyaroknak mázlink volt, mert a hétfői bukaresti bulit az előbb említett indok miatt lemondta.
A repertoár nagyjából átölelte szólópályafutását. Azért nagyjából, mert a hét eddigi önálló albumából kettő, a ’Tattoed Millionaire’ és ’Skunkworks’ egyetlen tétellel sem képviseltette magát az estén, ellenben a ’Chemical Wedding’-ről négy dal is elhangzott. A legendás címadó mellett a a Jerusalem is terítékre került, ami egy William Blake-költemény, ehhez kanyarintott zenét Dickinson. Különben egy népszerű hazafias dal Angliában eredetileg klasszikus dallamra énekelve, utóbbi verziót játssza az Emerson, Lake & Palmer a ’Brain Salad Surgery’ albumán.
Van humora a fickónak, és képes magából hülyét csinálni a plénum előtt. Egyszer Mistheria billentyűs a szólója közben felfelé nyújtotta karját, ezt próbálta Bruce elérni, ám nem éppen szálfa termete miatt ezen próbálkozása nem járt sikerrel. Máskor egy plüssállattal szívatta a svéd gitárost, Philipet.
És a zenekar… elhangzott egy instrumentális dal, Edgar Winter Frankenstein témája 1972-ből, ebben valamennyi muzsikus kitett magáért. Bruce háttérbe vonult, kiraktak számára egy kisebb ütős szettet, azon dolgozott a dalban, kár, hogy sokat nem hallottunk belőle.
Aztán feltűnt egy teremin is (Jimmy Page is alkalmazta a Led Zeppelin koncertjein), ennek antennája előtt az énekes bőszen legyezett, az instrumentum pedig földöntúli hangokat produkált. Ez a hangszeres rész amúgy nekem a buli egyik csúcsa volt, de ha egy kicsit gonoszkodni akarok, ezt azért iktatták be, hogy a főhös kicsit pihentesse hangját a fellépés alatt, aminek megszólalását sajnos ezúttal sem sikerült maradéktalanul összehozni.
Nem először vettem részt koncerten a Barba Negrában, eddig nem találkoztam itt jó megszólalással, és mások elmondása alapján ezzel az állásponttal nem vagyok egyedül. Bár nem szólt olyan rettenetesen, mint Glenn Hughes egy hónappal ezelőtt, a hangminőség sok kívánnivalót hagyott maga után. Kár, mert a színpadon remek zenei produkció zajlott.
Ha valaki 66 évesen ilyen innovatív, energikus és jókedvű, még sok patront el fog durrantani. Nagyon sokszor láttam Bruce Dickinsont élőben, ám karizmájától nem tudok egyszerűen szabadulni. „Scream for me Budapest!” – most sem hagyta ki az elmaradhatatlan mondatot, amivel évtizedek óta tüzeli hallgatóságát. Ha valamit alkot – mindegy, hogy szólóban vagy a Maidenel, zenével vagy anélkül –, utána mindig azt várom, mivel fog legközelebb előállni. Az elmúlt negyvenpár évben nem nagyon csalódtam. (Bigfoot)
Accident Of Birth / Abduction / Laughing In The Hiding Bush / Afterglow Of Ragnarok / Chemical Wedding / Jerusalem /Resurrection Men / Rain On The Graves / Frankenstein / The Alchemist / Tears Of The Dragon / Darkside Of Aquarius // Navigate The Seas Of The Sun / The Tower
Szerző: Bigfoot, CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!
Legutóbbi hozzászólások