Komolyan mondom, az ember már egy koncertlemeznek vagy DVD-nek is úgy örül ezekben az ínséges időkben, mint egy valódi fellépésnek. Kenny Wayne Shepherd elkészítette pályafutásának első koncertfilmjét, ám ez sem közvetlenül az ő és kiadója munkája, ugyanis ez a 2019-es fellépés a német Rockpalast koncertsorozatban pörgött le, így a szerkesztésben nem volt különösebben nehéz dolga az alkotóknak és a lemeztársaságnak.
2019-ben jelent meg Kenny legutóbb lemeze ’The Traveler’ címmel, a felvétel a lemezbemutató turné leverkuseni állomásán történt. Komolyan vette az új albumot, mert a koncerten öt nóta hangzik el róla. A lemez iniciáléjával indulnak, a Woman Like You-nál nem is lehetne jobb kezdés – egy ritmusos, fülbemászó southern rocksláger, csodálom, hogy nem vált népszerűvé, illetve nem is csodálom, ha az átlag zenei igényt számba veszem. Még három dalt elnyomnak az albumról, mire elkezdenek szánkázni a többi LP közt. A ‘How I Go’ Heat Of The Sun lassú blueskesergőjét több mint tíz percig nyomják, Kenny halk bluesjátéka lenyűgöző benne, a váltás a hangosabb játékra döbbenetes, ez a nóta az egyik csúcspontja a bulinak. Még két régebbi darabot hallunk: az egyik a Blue On Black, a ’Trouble Is’ albumról, ez is amolyan déli rockzene kategóriájába sorolható, egy kicsit misztikus, a gitárszóló itt nem annyira bluesos. Az 1995-ös ’Leadbetter Heights’ bemutatkozó lemezről származó Shame, Shame, Shame viszont igazi 12 ütemű blues, nemcsak a gitár, a billentyűs szóló is abszolút tradicionális nyomvonalon halad és ezt is elnyújtják csaknem kilenc percre.
Több feldolgozást is hallunk: a Buffalo Springfield Mr. Soul nótája szintén ’The Traveler’-ről származik, Neil Young írta még 1967-ben, illetve lelopta az egészet a Rolling Stones Get Nojáról. A Talk To Me Baby Elmore James szerzeménye, ezt Kenny Joe Bonamassával is előadta 2011-ben a ’Keep The Blues Alive’ hajós fesztiválon, most egyedül vállalta be. Szintén ’The Traveler’ egyik felvétele a Turn To Stone, Joe Walsh 1972-ben íródott dala, ezt jóval dinamikusabban adják elő, mint a stúdióban és a fúvósok is jobban érvényesülnek a koncerten. Slim Harpo klasszikus bluesa az I’m a King Bee, ezt a Stones is felvette bemutatkozó lemezére, Kennyék nem tradicionális bluesként kezelik, felgyorsítva abszolút rockosan nyomják, kiváló érzékkel nyúltak hozzá. A végére hagyták a legjelentősebb átiratot, Jimi Hendrix Voodoo Chile dalát. Köztudott, hogy Kenny legnagyobb idolja Stevie Ray Vaughan – zenekarának évek óta tagja Chris Layton dobos, aki SRV állandó társa volt (korábban Tommy Shannon basszusgitáros és Reese Wynans billentyűs is játszott vele). SRV szinte valamennyi koncertjén eljátszotta ezt a bravúrdarabot és Kenny érthetően sokkal inkább az ő modorában adja elő a dalt, mint Jimi stílusában. Ez a koncertfelvétel leghosszabb darabja, Kenny alaposan kivesézi, ahogy SRV is csinálta még életében a fellépéseken. Azonban nem volt szerencsés ebbe a dalba a fúvós szekciót is belevenni, nem értem, miért kellett soulos ízt hozzáadni. Ennek a dalnak pont a nyers erő, a wah-wah pedálos gyilkos gitárjáték a lényege, valahogy úgy, ahogy Kenny a második albumán, a ’Trouble Is’-en nyúzza stúdiókörülmények közt, ott megfogta a dal lényegét. Viszont nagy ötlet, hogy a végén beleszőtték Jimi Band Of Gypsys formációjának Power Of The Soul szerzeményét.
Csapatmunka ez a lemez, bár nem kétséges, ki a főszereplő, zenészei jelentős szerepet vállalnak a produkcióban. A Chris Layton – Scott Nelson ritmusszekció ugyan nem mondható virtuóznak, mégis sziklaszilárd, pontos játékuk meghatározó. Joe Sublett szaxofonos és Mark Pender trombitás – egy-két szólótól eltekintve – inkább csak színeznek, viszont Joe Krown ragyogó dolgokat hoz a billentyűn. A hangszer esetében a vastagabb hangzást hiányolom, mondjuk egy recsegő Hammond-orgonával, nem tudom, hogy a kis piros Nordból is kifacsarható-e hasonló megszólalás. Noah Hunt énekes a második album óta játszik együtt Kennyvel, most is testvériesen megosztoznak a mikrofonon, sőt, Noah esetenként ritmusgitározik is, ez azonban nem mindig hallható. Énekben viszont vitathatatlanul jobb gitárzseni cimborájánál, azonban amikor Kenny énekel és gitározik, Noah pedig két lépéssel hátrébb ritmusozik, olyankor teljesen feleslegesnek érzem a jelenlétét.
Kenny nemcsak játékában, megjelenésében is valamennyire hozza SRV figuráját. Ő is Fenderen nyomja a bluest fekete kalapban, amit a nagy idol is viselt a bulikon. Szerencsére a zsabós ingtől eltekintett, ami nem biztos, hogy előnyös viselet volt SRV esetében sem.
Összegzés:
Kenny Wayne Shepherd, Joe Bonamassához hasonlóan fúvósokkal erősítette meg zenéjét, így az ő produkciója is kapott némi soulos ízt, jól ellenpontozva kemény gitárjátékát, egyedül a Voodoo Chile-ban éreztem feleslegesnek jelenlétüket. Alázattal állt a zenéhez, volt, hogy az egyik billentyűszólónál hátravonult és leült a dobemelvényre, onnan figyelte Joe Krown játékát, máskor sem tolta magát feleslegesen előtérbe, szemben más pályatársaival. Játéka beérett és mára generációjában az egyik irányadó gitáros lett.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2020
Kiadó: Mascot Label Group
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Stílus: rhythm & blues
Zenészek:
Kenny Wayne Shepherd – gitár, ének
Scott Nelson – basszusgitár
Chris “Whipper” Layton – dob
Joe Krown – billentyűs hangszerek
Joe Sublett – szaxofon
Mark Pender – trombita
Noah Hunt – ének, ritmusgitár
Dalcímek:
- Woman Like You
- Soul
- Long Time Running
- I Want You
- Diamonds & Gold
- Talk To Me Baby
- Heat Of The Sun
- Down For Love
- Shame, Shame, Shame
- Turn To Stone
- Blue On Black
- I’m A King Bee
- Voodoo Child (Slight Return)
Legutóbbi hozzászólások