Az egyes dalokban fel-feltűnő önismétlő témák ellenére a ’Ballistic, Sadistic’ az utóbbi évek egyik legjobb Annihilator-lemeze. Jeff Waters nem keresett új ösvényeket, magabiztosan halad a kitaposott úton tovább, de ezúttal valóban kitett magáért és egy nagyon erős dalcsokorral ajándékozta meg híveit.
E havi jelszavunk: nem igazán… Mert van itt punk rock, ami már nem igazán punk rock, bluesgitáros, aki nem igazán fekete. Bezzeg a hangja! Magyar blues rock, amely még nem igazán ismert, egy fris csapat, ami nem igazán Disturbed, és valami, ami nem is igazán zene.
Ozzy hosszú évek óta az amerikai piac elvárásai alapján készíti albumait, ám most azt érzem, részben szakított ezzel a szemlélettel, dacára, hogy az újvilági rock-szcéna legjobbjaival vette körbe magát. Én Elton Johnt és Post Malone-t kihagytam volna, igaz, az ő jelenlétükkel másfajta közönség felé is lehet nyitni.
Őszintén bevallom, hogy nem tudok mit csinálni, egyszerűen nem találok hibát a lemezen. Totálisan rákattantam az egész anyagra, sőt! Úgy is mondhatnám, hogy teljesen magával ragadott ez a tizenhat dal, akárcsak a The South annak idején, és ez mindent elmond. Tehát részemről megy rá a tíz pont.
Kátai Tamás vendégei segítségével töretlenül halad előre, most egy dallamosabb, játékosabb és felszabadultabb irányba fordult, aminek az eredménye nem kevésbé zseniális, mint ami eddig is jellemezte művészetét.
Kell ahhoz egyfajta pofátlan magabiztosság, hogy két középszerű farkas – maga köré gyűjtve alfahímek tömegét – büszkén kiáltsa, mint az elefánt mellett baktató kisegér: „Hallod, hogy dübörgünk?”
Legutóbbi hozzászólások