Jön az ‘Avatar’ film folytatása, ideje volt, hogy a mi nemzeti avatárunk is aktivizálja magát. Ahogy az évértékelőmben is írtam, az új lemez nincs olyan jó, mint a debütalbumuk, de az irány nagyon is üdvözlendő. Ha a Sastestvérrel befejezik a lemezt, vagy pláne, ha a Hatvan gyertyát ide teszik a végére, sokkal elégedettebben nyomnám meg az újrajátszás gombot.
Udo Dirkschneider úgy viszi előre, lemezről lemezre zenekarát, az U.D.O.-t, akár John Kramer ötleteivel, csapdáival a ‘Fűrész’-filmeket. Csak míg azok színvonala erősen csökkent egy idő után, az U.D.O.-n nem érzem, hogy fogna az idő. És hiába dobja be akár címnek is, hogy ‘Game Over’, várjuk a következő folytatást, mint a moziban.
Ian Anderson vérbeli progresszív rockzenét írt az új Jethro Tull lemezre fantáziadús, kiváló hangszereléssel, olyan zenei témákkal, melyek gyökerei visszanyúlnak a hetvenes évtized első felébe. A gondolatgazdag szövegeken érdemes elmélkedni, hiszen komoly mondanivalóval fordulnak az ember felé. Anderson nem egy átlagos rocker, és ezt az új album ékesen bizonyítja.
Tony Martin a Black Sabbath tagjaként vált a rockzene egyik legnagyobb hangjává, 5 Sabbath-stúdióalbumot énekelt fel. Bár ilyen léptékű művet azóta se alkotott, mindig minőségi munkát engedett ki a kezei közül. A ‘Thorns’ esetében sincs másképp, amelyen abszolút a 21. század hangján szólal meg úgy, hogy nem téveszti szem elől azokat a zenei gyökereket, amelyek a világhírt hozták számára.
Egy szerethető dalcsokrot állított össze Pataky Attila és zenekara az utolsó, fizikai formában megjelenő nagylemezükre (remélem, nem igaz!), amelynek néhány dala kifejezetten remekül fog illeszkedni az EDDA művek koncertműsorába.
Neil Young olyan, mint akinek a hatvanas években megállt az idő, zenéje nem modern vagy trendi. Naivan keresi a jót, a szépet, megveti a közönyt, a középszerűséget, az erőszakot, a mammon vezérelte világot. Mindez benne van az új dalokban is, amelyek kihallatszanak a Pajtából.
Legutóbbi hozzászólások