Ronnie Atkins alaposan átvágott. Azt mondta, már csak egy dobása van, a ‘One Shot’, aztán most itt a következő. Nem annyira jó, mint az elődje, de nem annyira rossz, hogy ne hallgatnám szívesen. Még mondja valaki, hogy a rockzenének nincs éltető ereje!
Michael Romeo túl tudta szárnyalni a saját maga által felállított, magasra tett mércét. A ’War Of The Worlds, Pt. 2’ nemcsak a 2018-as első epizódon mutat túl, de be tudja foltozni azt a hatalmas űrt, amit a Symphony X hiánya okoz. Ehhez hozzájárul Dino Jelusick nagyszerű teljesítménye, aki egyediségét megőrizve kicsit Russell Allen cipőjébe tudott lépni.
Hosszú idő után szólalt meg a Marillion, és nem okozott csalódást. Talán nem erre a kegyetlen, kalkulált világra való ez a minden hangjában és szavában művészi progresszív rockzene, nem szórakoztat a szó szoros értelmében. Sokszor meg kell hallgatni, hogy az üzenet átjöjjön. Nekem célba ért.
A brit blues egyik alapítóatyja nem vonul vissza. Igaz, hogy mi, dekadens európai népség nem valószínű, hogy látni fogjuk koncerten, mert limitált számú fellépéseit már csak kaliforniai otthona közelében vállalja.
A Scorpions a lírai dalival juttatta el olyanokhoz is a keményebb műfajt, akik egyáltalán nem hallgatták ezt a stílust. Ezen a lemezen kevés ilyet hallunk, inkább egy szűkebb réteghez, a rockzenét fogyasztókhoz szólnak, a régi rajongókhoz, akiket biztos, hogy emlékeztet az album a zenekar hőskorára.
Fáj a szívem, mert a Flower Kings egy olyan lemezt rakott össze, ami kompozíciós szempontból kimagasló, de mindent összevetve mégis az az érzésem, hogy jócskán rövidíteni kellett volna a játékidőn. Bár ez az album nem lett olyan erős, mint az előző, de az új tagságnak köszönhetően a virágzás folytatódik.
Legutóbbi hozzászólások