Tony Martin a Black Sabbath tagjaként vált a rockzene egyik legnagyobb hangjává, 5 Sabbath-stúdióalbumot énekelt fel. Bár ilyen léptékű művet azóta se alkotott, mindig minőségi munkát engedett ki a kezei közül. A ‘Thorns’ esetében sincs másképp, amelyen abszolút a 21. század hangján szólal meg úgy, hogy nem téveszti szem elől azokat a zenei gyökereket, amelyek a világhírt hozták számára.
Egy szerethető dalcsokrot állított össze Pataky Attila és zenekara az utolsó, fizikai formában megjelenő nagylemezükre (remélem, nem igaz!), amelynek néhány dala kifejezetten remekül fog illeszkedni az EDDA művek koncertműsorába.
Neil Young olyan, mint akinek a hatvanas években megállt az idő, zenéje nem modern vagy trendi. Naivan keresi a jót, a szépet, megveti a közönyt, a középszerűséget, az erőszakot, a mammon vezérelte világot. Mindez benne van az új dalokban is, amelyek kihallatszanak a Pajtából.
Kiválóan vizsgázott a Gov’t Mule most, hogy csak a bluesra fókuszált. Ragaszkodtak a műfaj hagyományaihoz, mégis belevitték a hosszú hangszeres improvizációkat, melyek nélkül nehéz elképzelni zenéjüket. Jól beillesztették a lemez műsorába a régi bluesszerzeményeket is. Bár Warren Haynes a zenekar hajtómotorja, a többi muzsikus is kiváló munkát végzett.
Számomra meglepetés volt ez a lemez, nem ilyesmit vártam tőle elsőre, de jó dolog, hogy megmutathatta, hogy ezek a finomabb dolgok is benne vannak a kezében.
A helyükön kell kezelni a feldolgozásalbumokat, nem is érdemes összehasonlítani a saját szerzeményű összeállításokkal. Hallatszik, hogy nagyon élvezik az öregek ezt a zenei időutazást, Paice is azt mondta az albumról, hogy egy jó kis házibulizene, és ez így is van. Hangulat, könnyedség, virtuozitás – több nem is kell egy jó tribute lemez esetén, még akkor sem, ha most nem minden dalt sikerült megfelelően átöltöztetni.
Legutóbbi hozzászólások