Amennyire féltem tőle, annyira meg tudtam szeretni a ’The Heartless Portrait’ dalait. Ez a dalcsokor is egy mély érzelmekkel teli hullámvasút, amely, ha nem is éri el a ’The Atlantic’ színvonalát, talán csak néhány hajszálnyival marad el tőle. A holnapi koncert előtt kötelező a meghallgatása!
Több a dallamos szerzemény, a rockos futam, mégis a dalok gyökereiben ott a blues. Nagyszerű bizonyítvány, hogy a veterán muzsikus még mindig győzi invencióval. A megszólalás most is erőteljes, magával ragadja a hallgatót, és ez egy pillanatra sem lanyhul a lemez közel egy órája alatt.
Bár nagy neveket vonultat fel Ozzy Osbourne új albuma, mégis mintha ez a sok zenészlegenda közömbösítené egymást. Néhány remek pillanattól eltekintve – amelyeket főleg Eric Claptonnak és Jeff Becknek köszönhetünk – egy klisés album született, ami azért nem lett gyenge, ám a közreműködők névsorához viszonyítva elmarad az elvárhatótól.
Idén 60 éve, hogy megalakult az Omega, ennek alkalmából a GrundRecords feljavított hangminőségben ismét megjelenteti a zenekar életművét CD-n, kiegészítve olyan darabokkal, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek a nagyérdemű számára. Az újrakiadás első két darabja mindenképp csemege, különösen az együttes keményvonalas rajongóinak.
A ’Deceivers’-re nézhetünk úgy, mint a ’Will To Power’ egyenes folytatására, ezek az új dalok hasonlóan kiválóra sikerültek. A zene most is inkább a dallamos power metal irányt tartja, így azok is bátran próbálkozhatnak vele, akik a death vonalért annyira nem rajonganak. Talán nem túlzást azt állítani, hogy a legjobb Arch Enemy-korongot kaptuk meg, amit Alissával készítettek Michael Amotték.
Ha újító szándékkal történt ez a váltás, akkor szerintem félresikerült. Elveszett egy kiváló blues-rock trió, lett helyette egy rádióbarát irányt preferáló formáció, mely sokkal inkább az amerikai hallgatóságnak kedvez. Élőben azért mindenképp jobb ez az alakulat, de akkor is hiányzik Lance Lopez, nem is kicsit.
Legutóbbi hozzászólások