Több a dallamos szerzemény, a rockos futam, mégis a dalok gyökereiben ott a blues. Nagyszerű bizonyítvány, hogy a veterán muzsikus még mindig győzi invencióval. A megszólalás most is erőteljes, magával ragadja a hallgatót, és ez egy pillanatra sem lanyhul a lemez közel egy órája alatt.
Bár nagy neveket vonultat fel Ozzy Osbourne új albuma, mégis mintha ez a sok zenészlegenda közömbösítené egymást. Néhány remek pillanattól eltekintve – amelyeket főleg Eric Claptonnak és Jeff Becknek köszönhetünk – egy klisés album született, ami azért nem lett gyenge, ám a közreműködők névsorához viszonyítva elmarad az elvárhatótól.
A ’Deceivers’-re nézhetünk úgy, mint a ’Will To Power’ egyenes folytatására, ezek az új dalok hasonlóan kiválóra sikerültek. A zene most is inkább a dallamos power metal irányt tartja, így azok is bátran próbálkozhatnak vele, akik a death vonalért annyira nem rajonganak. Talán nem túlzást azt állítani, hogy a legjobb Arch Enemy-korongot kaptuk meg, amit Alissával készítettek Michael Amotték.
Ennek a lemeznek pusztán egy a baja, hogy másodikként, 41 évvel a ’Friday Night In San Francisco’ után jelent meg, éppen ezért nem hat annyira az újdonság erejével. Minőségben viszont semmivel sem marad el az elsőtől, ha ezt hallom kamaszkoromban, biztos, hogy ugyanúgy hanyatt vágom magam tőle.
Az elmúlt 13 évben Steven Wilson a Porcupine Tree nélkül próbált kiteljesedni. Alkotott kiváló albumokat és kevésbé jókat. Ez a Gavin Harrisonnal és Richard Barbierivel készített Porcupine Tree-lemez ráver minden egyes anyagára, amit 2009 után készített.
Ha nem is lesz olyan univerzális, ahogy a címe sugallja – ahogy nem lesz halhatatlan az előző ‘Immortal’ sem –, azért a 67 éves mestertől, Michael Schenkertől ez messze nem egy fércmű. Azon elgondolkodnék viszont a helyében, hogy a Vossival való barátság ér-e annyit, hogy ne keressen egy másik producert a lemezeihez.
Legutóbbi hozzászólások