Ennek a lemeznek pusztán egy a baja, hogy másodikként, 41 évvel a ’Friday Night In San Francisco’ után jelent meg, éppen ezért nem hat annyira az újdonság erejével. Minőségben viszont semmivel sem marad el az elsőtől, ha ezt hallom kamaszkoromban, biztos, hogy ugyanúgy hanyatt vágom magam tőle.
Az elmúlt 13 évben Steven Wilson a Porcupine Tree nélkül próbált kiteljesedni. Alkotott kiváló albumokat és kevésbé jókat. Ez a Gavin Harrisonnal és Richard Barbierivel készített Porcupine Tree-lemez ráver minden egyes anyagára, amit 2009 után készített.
Ha nem is lesz olyan univerzális, ahogy a címe sugallja – ahogy nem lesz halhatatlan az előző ‘Immortal’ sem –, azért a 67 éves mestertől, Michael Schenkertől ez messze nem egy fércmű. Azon elgondolkodnék viszont a helyében, hogy a Vossival való barátság ér-e annyit, hogy ne keressen egy másik producert a lemezeihez.
A ’Beautiful Shade Of Grey’ James LaBrie szólómunkásságának kiemelkedő lemeze lett, jó dalokat hallhatunk rajta, olyanokat, amelyekben az énekes egy olyan, érzékeny oldalát mutathatja meg, amire első számú csapatában talán sosem lenne lehetősége. D’Virgilio, Morse & Jennings ’Troika’ című anyaga után ismét egy akusztikus lemez tudott olyan izgalomba hozni, amelyre már rég nem volt példa. Kár lenne, ha nem lenne folytatása a dolognak!
Hét évvel ezelőtt elbúcsúzott a Colosseum. Az ennek dacára – és az alapító Jon Hiseman nélkül – bekövetkezett folytatás miatt kétségek támadtak, különösen a “búcsúalbum” színvonala után, de láss csodát! Bár ez a Colosseum zeneileg másról szól, mint öt évtizeddel ezelőtt, érdemes ötven percet szakítani erre a tíz dalra.
Leslie Westhez méltó emlékalbumot kalapáltak össze kollégái, tisztelői. Nem akarták túlgondolni a dalokat, úgy látták jónak, hogy a bennük rejlő őserőt továbbviszik és úgy tálalják a közönségnek. Kevésbé nyomták rá saját stílusuk bélyegét a dalokra, inkább ők alkalmazkodtak a néhai muzsikus zenéjéhez. Valahol ebben is rejlik az album ereje és egysége.
Legutóbbi hozzászólások