Úgy tűnik, a Deep Purple-nél az újrakezdés lemezei mindig nagyot ütnek. Megint letettek egy olyan anyagot az asztalra, amiről sokáig beszélni fog az utókor (mint Doktor Bubóról). Ahogy a tavalyi koncertről szóló beszámolóban fogalmaztam: Simon McBride szinte katalizátorként felpörgette az öregeket.
Arjen Lucassen és Simone Simons megtalálta a közös nevezőt, a ’Vermillion’ egy változatos és kellemes album lett, a dalok akár színpadon is megállhatják a helyüket.
Ez a Bon Jovi-lemez a pozitív csalódás kategóriájába sorolható, és azoknak szól, akik rajongók maradtak akkor is, amikor a mélyponton volt a banda.
Nem egy vidám lemez ez, nagyon sokat foglalkozik az elmúlással, viszont a Dire Straits-klasszikusok és az első Mark Knopfler-szólólemezek (‘Golden Heart’, ‘Sailing To Philadelphia’) hangulata újfent visszaköszön. Hagyjuk a blues és country felé kikacsintgatást, suszter maradjon a kaptafánál, Knopfler pedig a szomorkás rockdaloknál!
A Mandoki Soulmates nagyon erős lemezt tett le az asztalra. Leslie Mandoki társadalomkritikáit személyes élményekbe ágyazva fogalmazza meg, „lelki társai” bravúros szólói mellé sikerült olyan fülbemászó dallamokat alkotnia, melyeket bátran elővehet elkövetkező koncertjein „a jövőnk emlékezeteként”. A 2002-es ’Soulmates’-t azonban nem sikerült túlszárnyalnia, az nálam az etalon.
A negyedik élő Ayreon-műsort bemutató kiadvány felülmúlta a várakozásaimat. Látványos színpadi produkció és meghökkentő díszlet emelte magasabb szintre az önmagában is kiváló zenét, a kamerák tökéletesen visszaadták a koncert hangulatát.
Legutóbbi hozzászólások