Nem okozott meglepetést Rob Zombie új lemeze se pozitív, se negatív értelemben. Az előző két album stabil színvonalát ugyan hozza néhány kiemelkedően erős dallal, viszont hiányzik az a jófajta sokk, amit a régebbi anyagok okoztak.
Időben nagyon közel egymáshoz hagyta itt a látható világot Ken Hensley és Lee Kerslake, a Uriah Heep nagy felállásának két tagja, és időben nagyon közel egymáshoz jelentek meg új – és sajnos most már posztumusz – albumaik is. Úgy döntöttünk, hogy egy összevont kritikával emlékezünk a két rocklegendára, és ha már így alakult, még egy Uriah Heep-legenda, a néhai Trevor Bolder tavaly év végén megjelent lemezét is hozzácsaptuk.
A Mascot a tavalyi kiadatlan koncertfelvétel után tovább turkált a fiókban és talált pár kiadatlan Gary Moore-demót az ezredforduló tájáról. Némelyik igazi gyöngyszem, érthetetlen, miért nem került a gitáros életében lemezre, némelyik csak kísérletezgetés, okkal maradt le az albumokról, de 10 évvel Gary halála után már ezeket is úgy szívjuk magunkba, mint az utolsó csepp vizet a sivatagban.
Bár átalakult a tagság és már csak egy régi tag muzsikál a Cactus társulatában, ez a zenei elképzeléseket nem érintette. Most is ugyanazt a lehengerlő, kemény, karcos blues-rockot nyomják, mint ötven évvel ezelőtt. Nem haladtak a korral? Lehet, de pont ezért jó a produkció.
Két évtizednyi kihagyás után egy olyan stúdiólemezt tett le az asztalra a Liquid Tension Experiment, amely méltó folytatása a kilencvenes évek végén megkezdett útnak. Visszakanyarodtak az első lemez koncepciójához, de beépítették a 21. századi modern hangzást a muzsikájukba.
Ez a lemez eklatáns példája annak, hogy a rockzene koncertre való, élő műfaj, közönségnek játszva, és nem egy üres raktárban prüntyögve pótcselekedni. Ha egy kicsit aktualizálnák a repertoár egyes elemeit és több saját dalt játszanának – mert lenne mit –, a jelenleginél is hitelesebb produkciót hallhatnánk.
Legutóbbi hozzászólások