Roger Waters-koncertre elmenni nem ígér felhőtlen szórakozást, dráma ez a javából, de egyszer legalább mindenképpp látni kell, akárcsak ‘Az ember tragédiájá’-t. Pedig nem szeretem a drámákat, van elég az életben, színházba is csak vígjátékokra váltok jegyet. De az MVM Dome-ban olyan csodát láttam, amit nem felejtek el, míg élek. Érkezéskor a már az Iron Maiden-koncertnél is látott dráma fogadott: az MVM parkolójába bejutás csak órák kérdése, még jó, hogy távolabb álltam le, vállalva a 10 perces sétát. Szopatás balról, tisztelegj! Az Üllőiről a parkolóba, balra kanyarodó sávot lezárták a rendőrök, jobbról meg – gondolom – az M5-ig állt az a sor, amelyet csak lépésben tudtak beengedni.
Magába az objektumba a beengedés viszonylag rugalmas volt, a szokásos motozás közben nem mertem elsütni a poénomat (hiába tapogatsz, csak kulcs, pénztárca és telefon van a zsebemben, a bombát a fogamba építették be), mégiscsak egy politikai aktivista koncertjére mentem egy háborús helyzetben. Pár figyelmetlen, rossz sorba álló vendéget duplázásra kényszerítettek – vagyis át kellett állniuk egy másik sorba –, mert bent már nem kódoroghatott az ember akárhova, mint a Papp László Arénában, itt kijelölt útvonalak voltak a küzdőtérre, illetve az ülő szektorokba, nem csoda, hatalmas ez a csarnok, 20 ezer ember befogadására alkalmas, és ennek nagy része meg is volt. Persze az alsó széksorok be voltak tolva, mint az Aréna félháznál, a küzdőtér egyharmadát pedig elfoglalta a színpad, ez azért levett ebből a számból pár ezret.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Az előadóterembe belépve egy hatalmas, kereszt alakú monolit fogadott (esküszöm, nem jutott jobb hasonlat eszembe, mint a ‘2001: Űrodüsszeia’ megfoghatatlan monstruma). Döbbenetes volt a látvány! Pedig még semmit sem láttam. Öregfiúk meccsre számítottam, ehhez képest sok volt a fiatal, de magyar szót alig hallottam. A kiírt 8 órás kezdési időpontban megjelent egy felirat, hogy kezdés pontosan 15 perc múlva, majd visszaszámlálás gyanánt 5 percenként megismétlődött. Negyed kilenckor némi megkönnyebbült mosolyt csalt az arcokra a provokatív felirat, hogy mindenki kapcsolja ki a telefonját (senki sem tette) és aki szereti a Pink Floyd zenéjét, de nem kultiválja Waters politizálását, az takarodjon ki a büfébe (persze ennek sem tett eleget senki).
Kicsit csalódottan toporogtam a bevezető Comfortably Numb alatt, mely nem a PF-változat volt, hanem a Waters által készített lockdown-verzió, de nem ez volt a bajom, hanem hogy a színpad felém eső szegletén egyedül Gus Seyffert basszusgitáros ácsorgott, miközben a többi zenészt még csak a monumentális kivetítőn sem láttam, helyette a hozzá készített disztópiás videóklip „szórakoztatott”.
A dal végén aztán „felment a függöny”, azaz lassan – tényleg mint egy monolit – felemelkedett a hatalmas szerkezet és megjelent alatta Waters és zenekara. Na, innentől kezdve viszont nem lehetett panaszom! Sem a zenére, sem a hangzásra, de főleg a látványra nem. Szinte alig tudtunk koncentrálni a zenészekre, annyira eltörpültek a monumentális kivetítőhöz képest, amihez foghatót még életemben nem láttam, és sanszos, hogy koncerten többé nem is fogok. Azon pedig megállás nélkül futottak a képsorok, hol a politikai tartalmú klipek, hol az élőképek a koncertről, mely a viccesen Waters „első búcsúturnéjának” nevezett ‘This Is Not A Drill’ turné része volt. A főhős a Pink Floyd-os bevezetőben csak énekelt, később basszusgitárt, máskor akusztikus gitárt ragadott, időnként pedig leült a zongorához is. A fix színpadon a doboson kívül szinte mindenki forgott Watersszel együtt, aki számonként átment egyik oldalról a másikra, hogy ne legyen olyan, aki végig csak a seggét látja.
Miután az alaphangulat már megvolt, jöhetett pár dal a szólólemezeiről. A ‘Radio K.A.O.S.’-ról a The Powers That Be alatt a ‘The Wall’-hoz hasonló animációs klip képei váltakoztak a rendőri brutalitásról szóló videókkal, az ‘Amused To Death’-ről elővett The Bravery Of Being Out Of Range-et viszont Ronald Reagan 1983-as beszéde vezette fel, a dal közben azonban megjelentek a későbbi elnökök is, George Bushtól kezdve Donald Trumpon át Joe Bidenig, miközben felsorolták az amerikai háborúk áldozatainak számát. Szóval volt itt politika bőven, de örültem, hogy Waters a zenére koncentrált és csak a kivetítőt használta politikai üzenetei közvetítésére.
A pandémiás évek alatt írt The Bar című dalt felvezetve köszöntötte közönségét a művész, és itt tartotta első hosszabb beszédét is – olyan hosszút, hogy egy idő után a zongoraszékre ülve folytatta –, a közeliken látszott egy üveg mezcal a zongora tetején, de a multiinstrumentalista énekes csak az evianos üveget emelgette gyakran a koncert folyamán. Nem egy vidám koncert volt, az biztos, ha nem a rendőri brutalitás vagy a háborús áldozatok voltak az óriás képernyőn, akkor tüntetések, menekülttáborok, Waters egy pillanatra sem engedte, hogy önfeledten szórakozzunk, miközben a világ – szerinte – a végpusztulás felé tart. A zenéje viszont minden fájdalmas képsorért kárpótolt.
Egy ‘Wish You Were Here’-blokk következett – érdekes volt, hogy a Pink Floyd dalait lemezenként egy-egy blokkban mutatta be –, a Have A Cigar alatt volt zenekarának korabeli fotóit és videóit vágták be, míg a címadó dal alatt Syd Barrettről sztorizgatott a kivetítő, az ő emlékére szólt a „Bárcsak itt lennél”. Azért az gyönyörű, amikor közel 20 ezer ember énekli együtt, hogy „How I wish, how I wish you were here”! A többi klasszikusnál sem volt másképp, de ennél az akusztikus számnál még jobban kihallatszott.
A Shine On You Crazy Diamond zenéje közben folytatódott a digitális sztorizgatás – jó, hogy ezeket nem szóban mesélte el Waters, hanem inkább leírta, így nem vette el a műsoridő felét egy prózai one man show –, aztán az Orwell ihlette ‘Animals’ albumot képviselő egyetlen dalban megérkezett a repülő birka, miközben az énekes közönségénekeltetés helyett közönségbégetést próbált összehozni, megjegyzem, nem sok sikerrel.
A húszperces szünet nagyjából arra volt jó, hogy egy rövid sétával megmozgassam elgémberedett lábaimat, és megtekintsem a merch-stand kínálatát, a büfék és vécék előtt olyan hatalmas sor állt, hogy abba inkább be sem álltam. A második rész elején visszatértünk a ‘The Wall’-hoz, az In The Fleshben és a Run Like Hellben a náci karszalagos bőrkabátban jelent meg Waters, miközben a mozifilmben látható menetelő ácskalapácsok töltötték be a képernyőt, majd megjelent Trump és ezúttal Putyin is a háborúellenes klipben, de a közönség – köztük én magam is – inkább a közvetlenül a fejünk fölött elrepülő malacot fotózta/videózta.
Ismét egy kis kitérő a szólópályafutásra, a legutóbbi ‘Is This The Life We Really Want?’ lemez Wish You Were Here-szerű dalában, a Déjà Vuben Waters újra akusztikus gitárt ragadott és a Shine On You Crazy Diamond után a szaxofon is visszatért egy remek alakítással. A címadó dalban pedig a pénzhajhászást és a státuszszimbólumokat ostorozta a pénzkötegeket, drága órákat, bankkártyákat, márkás cipőket felvonultató kisfilm.
A második rész zárásaként elnyomták az ötvenéves ‘The Dark Side Of The Moon’ teljes B oldalát (bakelitrajongók értik, és a PF-rajongók azt hiszem, zömmel találkoztak még bakelitlemezzel) a Money-tól kezdve az Eclipse-ig. Az eredetileg David Gilmour énekelte dalokat (Money, Us And Them) Jonathan Wilson gitáros tolmácsolta, miközben a háborúk borzalmai – az aktuális ukrán háborúéi is – jelentek meg a monstrumon. Szaxiszóló, gitárszóló, ikergitárszóló, volt itt minden, végre a zenészekre is tudtunk figyelni.
A Brain Damage alatt hatalmas lézerháromszögek lepték el a színpadot a ‘Dark Side’ prizmáját jelképezve, miközben lassan gyűltek az óriás monitoron a portréfotók a világ szegényeiről, a folyamat még az Any Colour You Like alatt indult és az Eclipse alatt teljesedett ki, majd ment át a szívverést szimbolizáló, szivárványszínű színuszgörbévé.
A ráadás előtt jött a második „hegyi beszéd”, a várható emberi holokausztról, egy esetleges nukleáris III. világháborúról szólt, felvezetve a ‘The Final Cut’ záró nótáját, a Two Suns In The Sunsetet, melynek témája már 1983-ban is ez volt. Ennek megfelelően a ‘Terminator 2’ mindent elsöprő atomvillanására emlékeztetett a hozzá készített klip is.
Visszaülve a zongorához, újabb hosszú monológba kezdett, a The Bar egy személyesebb verzióját adta elő, előtte azonban felbontották a zongora tetején álló mezcalt, hogy a közönség egészségére koccinthassanak vele. A zongorakísérettel előadott dalban csak a két vokalista hölgy segítette, majd a végén szépen lassan beszálltak a hangszert körbeálló többiek, előbb csak egy lágy orgona és egy tangóharmonika, majd egy kis klarinét, végül Joey Waronker nyakba akasztható dobja is megszólalt, és a dal észrevétlenül átment Outside The Wallba.
A zenekar zenélve körbesétált a színpadon, hogy minden irányba elköszönjenek, miközben a kivetítőn megjelent a stáblista, mint egy film végén, bemutatva egyenként a közreműködő zenészeket, akik a backstage-ben fejezték be a dalt, ám a kamera segítségével ezt is láthattuk a képernyőn.
Álljon tehát itt, az írásom végén is azok névsora, akik nélkül nem lett volna teljes ez a felejthetetlen koncert: Amanda Belair – vokál, Shanay Johnson – vokál, Jon Carin – billentyűs hangszerek, gitár, Gus Seyffert – gitár, basszusgitár, tangóharmonika, Seamus Blake – szaxofon, klarinét, Dave Kilminster – gitár, Robert Walter – billentyűs hangszerek, Jonathan Wilson – gitár, ének, Joey Waronker – dob.
Comfortably Numb 2022 / The Happiest Days Of Our Lives / Another Brick In The Wall, Part 2-3 / The Powers That Be / The Bravery Of Being Out Of Range / The Bar / Have A Cigar / Wish You Were Here / Shine On You Crazy Diamond / Sheep // In The Flesh / Run Like Hell / Déjà Vu / Is This The Life We Really Want? / Money / Us And Them / Any Colour You Like / Brain Damage / Eclipse /// Two Suns In The Sunset / The Bar (Reprise) / Outside The Wall
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT, CsiGabiGa
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások