Dino Jelusick neve akkor tűnt fel nálam, amikor láttam, hogy számomra tök ismeretlenül beválogatták a Trans-Siberian Orchestra turnécsapatába, ahova azért nem nyeretlen kétéveseket vesznek be. Tele van az utazó cirkusz gigantikus torkokkal, és ide kapott bebocsátást az ifjú. Mivel sajnos az a turné messze van, maradtak a YouTube-os felvételek a koncertekről. Aztán olvastam, hogy a Whitesnake csapatába is bevették, amolyan vokalistaként, bár szerintem… De ezt hagyjuk. És fél füllel hallottam, hogy van egy önálló projektje, ami bontogatja szárnyait és nálunk is bontogatni szeretne, így pár hónap után egy újabb TSO-tag tette tiszteletét nálunk. De a horvát énekes előtt egy kis amerikai íz következett egy hazai felállástól.
Ha az Asphalt Horsemen nem Magyarországon zenélne, hanem Amerikában, tutira nagyobb névnek örvendene. Ez a southern vonal nagyon nem az én világom, ehhez képest pár hete is kaptam egy adagot belőle és az is tetszett. Nem is maga a zene, hanem azt gondolom vagy érzem, hogy nagyon jó, amit csinálnak, abban a stílusban, csak az nem az én stílusom. De Lőrincz Karcsit bárhol szívesen megnézem, mert nálam a magyar rock (nem metál) énekesek közt ott van az elitben.
Ehhez a fajta zenéhez a hangja jó és nem mellesleg el is tudja énekelni. Ha nem tudnám, kikről van szó, simán beveszem, hogy külföldi a csapat. Szóval a négyes melegített be és baromi jól szóltak. Talán ezért (is) tetszett, amit láttam. Az új tag, Paseczki Roland balkezes játékos remekül illett a csapatba, stílusa és mozgása néhol engem Zakk Wylde-ra emlékeztetett, ami nem baj, sőt.
A dalok számomra ismeretlenek voltak, így azt nem tudom, hogy mennyire tökéletesen hozták a srácok a lemezre vett muzsikát, de a közönség láthatóan élvezte, amit látott és hallott. Igaz, nem voltunk sokan, és később sem rúgtuk szét a ház oldalát, de aki látta Karcsiékat, az jól szórakozott.
Pici technikai malőr becsúszott, de a frontember nem akadt fenn azon, hogy nem tud azzal a gitárral játszani, amivel kellene, előkapott egy másikat és már folytatódott is a műsor tovább. Amúgy remekül vezényelte le a koncertet, többször is megemlékezve a tavaly elhunyt alapító tagról, Matyasovszki Gézáról.
Vadiúj dalt is bemutattak nekünk a várhatóan még idén megjelenő albumról, így akik szeretik ezt a fajta amerikai ízt, hallgassanak és nézzenek Asphalt Horsement, megéri!
Amerikai íz után egy kicsit amerikásan próbált kezdeni a várva várt produkció. Ismerőseim ódákat zengtek a fiatal srácról, így eljött az idő, hogy élőben lássam, ki fogja esetleg átvenni a korosabb, nagy európai énekesektől a staféfabotot. Az amerikásnak tűnő kezdést arra értettem, hogy egy függönyt engedtek a színpadra, ahol az átszerelés alatt a Jelusick logó virított – ilyen látványos dolgokat könnyen elleshetett a TSO-turnékon –, majd kezdésként jött a visszaszámlálás a függönyön, de oldalról azért látszott, ahogy az énekes apukája – aki egyébként a csapat menedzsere – egy laptopot kötött össze egy projektorral, majd a visszaszámlálás után gyorsan elcsomagolt. Az elosztót a színpad közepén hagyta, ezt a srácok rugdosták vissza a színpad hátuljába a koncert alatt.
Szóval berúgták a srácok az ajtót, csak az énekes nem volt sehol. Sőt, az első néhány szó alatt sem láttam Dinót, kérdeztem is magamtól, milyen trükk lesz még itt a függöny után. Aztán semmi, csak még az öltözőben kezdett el énekelni, úgy sétált fel a színpadra.
Amíg nem volt színpadon, addig is volt látnivaló, Ivan Keller gitáros úgy nézett ki, mintha valami 80-as, 90-es évek világából származó amerikai gityós lett volna. Játéka is valahonnan onnan eredeztethető, persze nagyon mai ízekkel és tudással, nem egy fakezű srácról van szó, baromi jókat játszott. Csak egy kis színpadi lazaság még elkélne, talán el kellene hinnie, hogy jó, amit csinál, hogy elengedje magát.
Külön látványelem a csapatban Luka Brodarić basszusgitáros. Igazi energiabomba, ő már inkább a mai zenészstílusból való, ezerrel pörgött, pózolt, ugrált, és közben berohangászta az egész színpadot. Nagyon bírom az olyan basszereket, akik jó értelemben véve picit – vagy inkább nagyon – őrültek, most újabb taggal bővült ez a kis csapatom.
Szóval közben megérkezett a főhős és basszus, lepetéztem. Ennek a gyereknek mi kincs van a torkában, az valami elképesztő! És mindez párosul egy nagyon szerény attitűddel és alázattal, nem mellesleg végtelenül szimpatikus figura is. Szólólemezének egyik tételével, a Reign Of Vulturesszel nyitottak, aminek a billentyűs részei megleptek. Dino eltűnt a szemem elől, és azt hittem, kiment oldalra, a színpad szélére. Cirka három számnak kellett lemennie, mire megláttam, hogy a jobb hátsó sarokban a sötétség teljes rejtekében egy szinti van beállítva, és azon játszik az énekes.
Azt elleshette volna az amerikai turnén, hogy látszódj, egy lámpát simán kaphatott volna, így ízes játékát nagyrészt csak hallottuk, látni nem nagyon sikerült. És ha már az apró dolgokat említettem, amik miatt féltem a csapatot, az például elég amatőr dolog, hogy a koncert vége felé eljátszott két ballada előtt Dino szerelte szét a fő mikrofonállványát, hogy a mikrofontartó részt hátravigye a billentyűhöz, és ott összeszerelt egy állványt magának, hogy mindkét keze szabad legyen a játékhoz.
Szólólemeze mellett jó pár feldolgozást nyomtak, mindjárt harmadikként egy meglepetés érkezett: Roxette – The Look. Oké, bírtam akkoriban is a dalt, de ez a fajta újraértelmezés adott még egy jókora löketet az amúgy is nagy slágernek. Ahol az eredetiben duettet énekelt a már elhunyt Marie Fredriksson és Per Gessle, itt a duett részbe a dobos Mario Lepoglavec szállt be. Játéka mellett a hangja is kiváló, érzésem szerint sok énekesre köröket verne a mai mezőnyben. És nemcsak a vokálokban segített Dinónak, külön részeket is énekelt, illetve ahogy az este folyamán mindhárom zenész, ő is kapott egy kis reflektorfényt, szóló formájában.
Amikor is a többiek levonultak a színpad melletti öltözőbe, de az énekes nem egyszer csinálta azt meg az este alatt, hogy konkrétan az öltözőben énekelt. Csak a hangját hallottuk, de a színpad közelében sem volt, nem mindennapi jelenet az ilyen. A műsor gerincét természetesen az első önálló album alkotta, de visszanyúlt korábbi projektjeihez.
Engem két dal vett meg kilóra, az egyik a What I Want, a másik egy Michael Romeo-szerzemény, a Divide & Conquer, melyet már lemezre is Dino énekelt. Ha az előzenekarra azt írtam, hogy nagyon jól szóltak, akkor ez rájuk hatványozottan igaz volt, tűélesen jött minden az arcunkba, csak egy kicsivel több fényt elviseltem volna. A látványra ráerősített még a néha beizzított füstgép is. Ahogy közeledtünk a vége felé, egyre többet tekingettem körbe, ugyanis többen is Vörös Attila vendégjátékára vártunk. Ha lehet azt mondani, a legeslegutolsó pillanatban érkezett meg, már a Fly High Again nótát játszották, amikor egy gitárral a kezében elviharzott mellettem.
A dalt picit meghosszabbította a horvát legénység, hogy Attila valamennyire össze tudja rakni magát. Koncert után beszélgettünk és mesélte, hogy éppen az Amalgama zenekarral lenyomott turné utolsó állomásán, Jakartában játszottak. Az utazással nem stimmelt minden, és a késések miatt csak úgy ért oda az utolsó dalra, hogy a csomagjait a reptéren hagyva, a taxiban húrozta fel a gitárját. Dino konferálása alapján egy közel 17 órás utazás után, egy kis jetlaggel lépett színpadra Attila, Lőrincz Karcsi technikusi segítségével.
És két Pantera-dalt zúztak el közösen, nem éreztem, hogy nem összeszokott csapatról van szó. Annyi történt csak, hogy mivel futtában kábeleztek be mindent, a basszusgitáros és Attila rohangálásának köszönhetően kábeleik összegabalyodtak. De Dino megoldotta a gordiuszi csomót és nem lett nagyobb galiba. Hogy mit nem tud Jelusick elénekelni, az nem derült ki ezen az estén, jól állt neki a picit lassabb, érzelemgazdagabb dal éppúgy, mint a pörgősebb tételek, és nem okoztak gondot az igazi zúzós Pantera-feldolgozások sem.
Közel 2 órányi zene után vonultak le végleg és pár perc elteltével már fotózkodtak és dedikáltak a közönség legnagyobb örömére. És persze jókat lehetett velük beszélgetni. Sok-sok évvel ezelőtt érkezett Jorn Lande, aki rengeteg helyre adta a hangját, aztán volt Mats Levén-, Ronnie Romero- vagy Rick Altzi-korszak, amikor sokan keresték kegyeiket és dolgoztak velük, de az igazán nagy bandák kimaradtak. Most úgy látszik, Jelusick-éra következik, csak remélem, nem aprózza el és forgácsolja szét a tehetségét. Mert zseniálisan jó énekes és egy nagyon szerethető srác.
Reign Of Vultures / Acid Rain / The Look / Fade Away / Healer / Died / The Great Divide / What I Want / Back On My Feet / Groove Central / Follow The Blind Man / Divide & Conquer / Animal Inside / Fly High Again // I’m Broken / 5 Minutes Alone
Az Asphalt Horsemen minőségben nagyon jól hozta az amerikai ízt, amit ha egy betévedő néző látott volna, simán rámondhatta volna, hogy ezek bizony amerikaiak. A Jelusick pedig nemcsak az énekes miatt alkotott maradandót, az egész csapat nagyon jó benyomást tett rám. Ez a formáció bárhol képes emlékezeteset alakítani, már csak az a kérdés, hogy Horvátországban van-e akkora háttér és egy esetleges potenciális támogató, aki melléjük áll és megtolja a szekerüket. Jó lenne, ha a jövőben Dino nagyobb színpadokon mutathatná meg a világnak, hogy jó dalszerző ugyan, de annál is jobb énekes.
Szöveg: Savafan
Fotók: Török Hajni
Köszönet a LOTS Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások