A nemzetközi produkciók újbóli elmaradása után jó volt egy nemzetközi szintű előadást látni magyar zenészektől. Huszonöt éves jubileumát ünnepelte a Cry Free, a magyar Deep Purple tribute band, és olyan hangulatot csináltak az Arena Plaza kertjében, hogy még a hatvanas életkorú nézők is újra huszonötnek érezhették magukat.

Érkezésemkor néhány potyázó már jó előre elhelyezkedett az Arena Plaza előtti füves területen, ők tudják. A zenét hallgatni jó ugyan idekintről, de az élmény nagyobbik részéről lemaradnak, mert a hangulat bizony bennragadt az Arena Garden területén, abból egy csepp sem szivárgott ki a kerítésen túlra.

A most nyár elején nyitott új szórakozóhelyen nem éjfélkor, fél kilenc után kicsivel indult útjára a gyönyör! „Are you ready to rock?” – kiáltotta Scholtz Atka a közönségbe, és persze, hogy hatalmas össznépi „Jee!” volt rá a válasz, így hát rögtön belecsaptak a sűrűjébe, a Speed King szélsebességgel söpört végig a nézőkön, hogy a Stormbringer és a Perfect Strangers középtempójába belehullámozzon a nagyérdemű, és végül a Mistreated lassú bluesában pihenjen meg. Sajnos a koncertek egyik fő gyermekbetegsége itt is felütötte fejét, együtt nagyon jól szólt a banda, de a szólóknál eleinte a billentyű, a gitár viszont elég sokáig halkabb volt a kelleténél, így sokszor csak gondolatban tettük hozzá a kézmozdulatokhoz a hangokat.

Pedig Soós Norbert billentyűs apait-anyait beleadott, még döntögette is Jon Lord-osan a Hammondot, és Bognár Csabi is ügyesen forgatta Ritchie Blackmore módjára a vajszínű Fender Stratocastert, de a Speed King dallamszólójában is túlharsogta Atka, ahogy vele énekelte a fő motívumot. Ám amikor a Mistreated elején slide gyűrűt húzott az ujjára, akkor már minden hangot tisztán hallottunk. Atka pedig a nóta végén Glenn Hughes-os sikolyokkal és a tipikus David Coverdale-es „Baby, baby baby”-vel zárta a dalt. Nemrég volt nálunk Deep Purple Top 10, ahol Atka is elmondta a véleményét, listájában a hőskorszak lemezein kívül egyedül a visszatérő album, a ‘Perfect Strangers’ szerepelt, és ez látszott a műsoron is.

A bemelegítő négyes után a zenekarvezető, aki egyedüliként élte meg a zenekar mind a 25 évét, köszöntötte a közönséget – többeket név szerint is – és a csapatot segítő személyzetet, majd bulizásra szólította a népet: Lazy és Space Truckin’ volt az aláfestő zene. Előbbi instrumentális részében hátrament a kongáihoz – nem először és nem is utoljára a koncerten –, majd az ének után előkapta szájharmonikáját, hogy teljes legyen az élvezet. Sőt, még Kaminszki Szergej is megvillantott egy rövidebb dobszólót a nóta végén.

Eztán következett néhány sztenderd, melyeket ugyanakkor ügyesen felcímkéztek a Cry Free koprodukciós munkáival, a Husht Nick Simper és a Nasty Habits tiszteletére játszották el, akiknek szintén énekese Scholtz Attila, a No One Came-et az Ian Paice-szel közös győri fellépésre gondolva mutatták be, ugyanígy a Child In Time-ot Jon Lord és a közös Müpa-fellépés emlékének ajánlották. Glenn Hughesszal nem játszottak együtt (tiltotta a szerződése), de egy színpadon álltak a Rockmúzeum kiállításmegnyitóján, így a Burn érte szólt. Az igazi meglepetés, a két kakukktojás viszont a másik nagy Hammond-varázsló, a tavaly elhunyt Ken Hensley emlékére előadott Easy Livin’ (Uriah Heep) és a Bobby Rondinellivel közös fellépés mementójának szánt Long Live Rock And Roll (Rainbow) volt.

Persze nemcsak ennyi volt a meglepetés, sorra érkeztek a vendégek, Bognár Csabit a Cry Free két korábbi gitárosa, az immár héthúroson nyomuló Fülöp Tibi, és a balkezes Lee Olivér helyettesítette, előbbi a No One Came-ben, utóbbi a Child In Time-ban és a Burnben. Egyébként véleményem szerint Oli elvitte „a koncert legnagyobb átélésű szólója” címet a Child In Time-ban nyújtott teljesítményével.

A Burn után Csabi visszatért, de hogy ne legyen egyszerű az élet, a Várkonyi Imre basszer és Kaminszki Szergej dobos alkotta ritmusszekció ment le, hogy átadja helyét Atka Dinamit-béli zenésztársainak, Zselencz László „Zsöci”-nek és Németh Gábornak, akik pályájuk hajnalán szintén a Deep Purple dalait játszva tanulták a szakmát. Nekik nem nagyon kellett gondolkodniuk a hangjegyeken és ütemeken, a Smoke On The Watert és a Black Nightot akár álmukból felébresztve is eljátszanák.

A „Dinamit-blokk” végén Csabi és Tibi együtt jöttek vissza, hogy a Highway Star dallamszólóját ikergitár felállásban adják elő, majd a ráadásban csatlakozott hozzájuk – a szája sarkában lógó cigivel – Oli is, és egy igazi G3 hangulatú, egymásnak felelgetős szólózás vette kezdetét a Strange Kind Of Womanben. Fenomenális élmény volt!

A kétórás programot végigbuliztuk, végigugráltuk, végigénekeltük, ahogy az elején mondtam, lélekben megfiatalodva távoztunk. Scholtz Atka pedig olyan énekteljesítményt nyújtott a koncerten, amilyet sem Ian Gillan, sem David Coverdale nem tud már vagy negyven éve. Le a kalappal! És reméljük, a kevésbé kerek évfordulókon majd előkerülnek újra a tematikus előadásokon a ritkábban játszott dalok is, mert ez a műsor nagyjából az a besztof volt, amivel az eredeti Deep Purple is haknizik jóval régebben, mint ahogy a Cry Free megalakult.

Speed King / Stormbringer / Perfect Strangers / Mistreated / Lazy / Space Truckin’ / Hush (Nick Simper) / Easy Livin’ (Ken Hensley) / Long Live Rock And Roll (Bobby Rondinelli) / No One Came Fülöp Tibivel (Ian Paice) /  Child In Time Lee Olivérrel (Jon Lord) / Burn Lee Olivérrel (Glenn Hughes) / Black Night Zsöcivel és Németh Gáborral / Smoke On The Water Zsöcivel és Németh Gáborral / Highway Star Bognár Csabival és Fülöp Tibivel /// Strange Kind Of Woman Bognár Csabival, Fülöp Tibivel és Lee Olivérrel (G3)

Szöveg: CsiGabiGa
Fotók: Lengyel Andrea és Széles Natália