Sorban jelennek meg a Grateful Dead klasszikus albumai újrapolírozva, ezúttal az első és a harmadik lemez ráncfelvarrása történt meg. Az újrakevert változatok nemcsak CD-n, hanem LP-n is kiadásra kerültek a Rhino Entertainment által, ám ezúttal csak az eredeti albumok dalai kerültek fel a kiadványokra, bónusz koncertfelvételekkel most nem tupírozták fel a hanganyagot.

A Grateful Dead első albuma tipikusnak mondható. Korrekt lemez, nem különösebben kiemelkedő, és még nem alakult ki a későbbi jól ismert hangzás, stílus. Sok feldolgozást vettek fel, itt még nem úgy halljuk azokat a gondosan kidolgozott gitár-akkordfüzéreket vagy a többszólamú vokált, ami jellemzője lett a Dead hangzásának. Bár több régi countrydalt is átdolgoztak, a zenei stílus és a hangzás beleillik a hatvanas évek közepének bluesos, beates irányvonalába.

Akárcsak a többi kortársuk kezdetben, ők is elővettek jól ismert dalokat. Ilyen a Good Morning Little Schoolgirl a harmonikás Sonny Boy Williamsontól, vagy a Morning Dew Bonnie Dobsontól – mindegyik szerzeménynek sokféle verziója született különböző előadóktól. Az előbbi a lemez egyik leghosszabb dala, majdnem hatperces, és a második felét megbolondítják egy jó kis gitár-szájharmonika jammel. Az éneket természetesen Ron “Pigpen” McKernan vállalta, aki legerősebben képviselte a blues vonalát a Deadben. A Beat It Down The Line a legendás country-blues zenész, Jesse Fuller dala, a zenekar karrierje során gyakran játszott darab volt a koncerteken. Hasonlóan fülbemászó, tipikus hatvanas évekbeli beatfelvétel, a régi folkdarab átdolgozása a Cold Rain And Snow is. Itt van a Sitting On The Top Of The World is, mely inkább a Cream előadásában vált igazán híressé, a Dead viszont jobban ragaszkodik az eredeti verzióhoz, az ő verziójuk nem bluesos.

Már szóltam jammésről megelőzőleg, és a végére is hagytak egy tízperces hangszerorgiát. Ez a Viola Lee Blues szintúgy egy ősrégi dallam a tragikus körülmények közt elhunyt Noah Lewis tollából, aki még bőven a gramofon korában készítette felvételeit. Ez a feldolgozás száz százalékban előrevetítette, mit várhatnak a rajongók a Grateful Deadtől a későbbiekben.

A Dead első albuma megalapozta a későbbi sikerlemezeik hangzását, mert ha megszólalásban, hangszerkezelésben még nem is, de a dalok felépítésében feltétlenül előjött a banda jellegzetes vonása. Hamar felhagytak azzal a módival, hogy feldolgozások dominálnak lemezeiken, hiszen a második stúdió LP már kizárólag saját dalokat tartalmazott.

The Golden Road (To Unlimited Devotion) / Beat It On Down The Line / Good Mornin’ Little School Girl / Cold Rain And Snow / Sittin’ On Top Of The World / Cream Puff War / Morning Dew / New, New Minglewood Blues / Viola Lee Blues

Bob Weir – ritmusgitár, ének
Ron „Pigpen” McKernan – orgona, harmonika, ének
Bill The Drummer (Bill Kreutzmann) – dob, ütősök
Jerry „Captain Trips” Garcia – szólógitár, ének, hangszerelés
Phil Lesh – basszusgitár, ének

Érdekes címet kapott a Dead harmadik albuma. Semmi értelme a címnek, de visszafelé olvasva is ugyanazt kapjuk: Aoxomoxoa.

Nehezen készült el, mert kétszer is rögzítették. A stúdióban, ahol dolgoztak, akkor vásároltak egy tizenhatsávos keverőt, amikor már elkészültek a dalok, így a banda úgy döntött, újra felveszi az egészet, kihasználva az új lehetőségeket. A Dead zenészei mindig is szerettek kísérletezni a hangzással, a technikai lehetőségekkel, a koncertek erősítésével, dacára annak, hogy zenéjük egyáltalán nem technikától függő. Mindenesetre jó sokba került az album elkészítése, és kiadójuk egyáltalán nem repesett az örömtől a horribilis kiadások miatt.

Ez már az igazi Grateful Deadet mutatta, csakúgy, mint a megelőző ’Anthem Of The Sun’, bár itt ezen a lemezen nem csináltak olyan kísérleteket, hogy a stúdióban felvett sávokra koncerteken rögzített részeket pakoltak. Láthatjuk, a Dead valahogy sosem volt érdekelt a lineáris stúdiómunkában. Megszaporodott a tagság is a kezdetekhez képest, hiszen már az első album után beszállt a másik dobos, Mickey Hart is. A Dead hangzásában nagyon fontos a két dob játéka, ez az újítás is hozzájárult egyed hangzásukhoz. Tom Constanten billentyűs is csatlakozott a csapathoz, ám ő nem maradt sokáig a Dead berkeiben. Míg a bemutatkozó albumon a pszichedelia csak nyomokban volt meg, ebből a lemezből már csöpög. A Rosemary torzított éneke ebbe az irányba mutat, akárcsak a China Cat Sunflower is – ennek a címe is totál agyament. A csúcs ezen a vonalon a What’s Become Of A Baby földöntúli hangjai, az arra rátelepedő hátborzongató ének valóban egy másik dimenzióba való, mindez nyolc és fél percen keresztül. De ha utánagondolunk, egy kicsit hasonlít egy imám fohászkodásához, amit imaidőben hallhatunk egy mecsetben.

A lemezt a kritika jól fogadta, a ’Aoxomoxoa’ a mai napig a Dead egyik legjobb alkotásaként jegyzett mű. Bár itt sem ment minden rendben, mert ugyan Ron „Pigpen” McKernan nevét feltüntették a lemezen, hangszert nem írtak hozzá. Már korábban írtunk róla, hogy megbízható, stabil alkoholizmusa megbízhatatlan taggá tette a zenekarban.

St. Stephen / Dupree’s Diamond Blues / Rosemary / Doin’ That Rag / Mountains of the Moon / China Cat Sunflower / What’s Become of the Baby / Cosmic Charlie

Tom Constanten – billentyűsök
Jerry Garcia – gitár, ének
Mickey Hart – dob, ütősök
Bill Kreutzmann – dob, ütősök
Phil Lesh – basszusgitár, ének
Ron “Pigpen” McKernan – Pigpen
Bob Weir – gitár, ének