#34: Paul McCartney, Ian Gillan, Grateful Dead, Monster Truck, Stone Sour

írta Hard Rock Magazin | 2018.09.29.

Nagy nevek - nagy zenék! Paul McCartney, az egyik gombafejű még 76 évesen is hozza a 'Let It Be' feelinget vadonatúj dalaival, míg Ian Gillan a Deep Purple előtti zenésztársaival idézi meg a '60-as évek hangulatát. Hasonló a helyzet az újrakiadásokkal is: Jerry Garcia csapata, a progresszív rock ősatyjai ötven évvel ezelőtti albumukat adták ki újra bónuszokkal alaposan feltuningolva, Corey Taylorék pedig tavalyi lemezüket nyomták újra a képünkbe egy bónuszlemezzel megspékelve. Hozzájuk képest a kanadai Monster Truck gyerekcipőben jár, de a southern és a hard rock határán mozgó csapat még sokra viheti. Főleg, ha olyan nevek segítik őket, mint Dee Snider!

2018-at írunk, de az egykori „gombafejű” még mindig él és alkot. A The Beatles 1970-es felbomlása óta tizenhét szólóalbumot tud maga mögött, idén szeptember 7-én jelent meg a tizennyolcadik, az ’Egypt Station’. Érdekesség, hogy a cím és a zene nem igazán kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis az embernek a tüzetes ismerkedés után olyan érzése támad, mintha minden dal egy külön megálló volna egy képzeletbeli utazáson. A borító kapcsán is előkerült egy érdekesség, hiszen Paul egy 1988-as festményéből származtatják a képet.

A kiadványon található dalok számából már sejtettem, hogy a rövidebb dalszerkezetek kerülnek előtérbe. Paul munkásságának legfőbb jegyeit ismertem már rég, de nem gondoltam volna, hogy ennyire érzelemgazdag, nosztalgiázó albumot sikerült eljuttatni a rajongókhoz. Több friss szerzemény kapcsán éreztem, hogy a ’Let It Be’-t idézik meg hangulatukban és dallamaikban is. Lehetséges, hogy ez lesz Paul szólókarrierjének a ’Let It Be’-je? Bármi előfordulhat, hiszen egy 76 éves zenészről beszélünk. Jelenleg egészségi állapota is kiváló, így koncertek terén aktív, kreativitása is megvan, ez a kiadvány is ezt bizonyítja. Az 1970-es nagylemezre hajazó dalokról egy pár gondolat: A nyitó I Don’t Know egyértelműen a Let It Be örökségét viszi tovább. A zongora – mint legfontosabb kísérőhangszer – és a hangvétel is kísértetiesen hasonlít. Talán ezek miatt nem tudom kiverni a fejemből ezt a dalt, annyira megérintett. A lemez későbbi részén egy Get Back utóérzés is elkapott. Szinte már a „tetőkoncerten” éreztem magam, amikor a Who Carest hallgattam. Ezek lehetnek véletlenek?

A dalok többsége egyszerű, jól érthető zenei anyagból táplálkozik. Szinte csak pár akkordból épülő, akusztikus gitárral vagy zongorával kísért a többsége. Persze a zenekari formáció is ott van, ezek közül a Come On To Me mellett a Who Cares lettek személyes kedvenceim. A Beatles világából származó pszichedelikus, elszállós hangvétel is megjelenik, például a Hand in My Hand vagy épp a Caesar Rock című dalokban. A szövegek világa is megfogott, gyors példa egy refrénből:

„It's been left in the rain, / Who cares what the idiots say? / Who cares what the idiots do? / Who cares about the pain in your heart? / Who cares about you? / I do.”

Ez egyértelműen azt sugallta számomra: azt szeretné, ha erkölcsi értelemben végre kinyitnánk a szemünket, mert a világ dolgai nem épp a megfelelő mederben haladnak. A kiemelt részlet csak egy példa a sok közül. A sokféle különböző zenei megoldás mellett az ’Egypt Station’ számomra egy pihentető és elmélkedő hangulatot hozott.

A Capitol Records gondozásában megjelenő lemezeknél már nem az első alkalom, hogy a megjelenés napján egy élő közvetítést is láthatunk a világhálón. Ezúttal Paul zenekarának New York-i buliját közvetítették, ahol természetesen az új dalokból is műsorra került néhány. Egy közel kétórás lemezbemutató koncert, csak így ajándékba. Köszönöm ezt az élményt is, Paul!


Nemrég egy interjúban mesélt a legendás énekes a hatvanas évek elejének rock and roll korszakáról, így ezúttal csak sematikusan nézzük át, mit kínál Ian Gillan ezévi albumán!

Azt halljuk, ahogy kezdte: blues, rock and roll, popzene, Chuck Berry, Howlin’ Wolf, Eddie Cochran, Bo Diddley – minden, amit annak idején játszottak. Ez egy örömzene, igazából magának csinálta, egy kis stílusgyakorlat gyanánt, emlékezve, hogyan kezdődött az egész. Igen, ezekkel az egyszerűségükben is zseniális dalokkal. Amatőr módon – igen, mert a The Javelins sosem vált professzionális csapattá, a többiek nem akarták a pályát, csak egyvalaki köztük.

Hasonlóan szól, mint az első album, amely valamikor 1994-ben látott napvilágot, és ez így is van rendjén. Van pár fúvós, Don Aireyt is megkérte Big Ian, hogy egy kicsit billentyűzgessen már a dalokban. Spontán az egész, csak úgy rászabadul a hallgatóra, akár azonnal táncra is perdülhetünk. Nem tudom, vannak-e még igazi wurlitzerek üzemben (tudod, amikben kislemezek sorakoznak), én ezt a tizenöt dalt biztosan betenném.

Alapvetően semmi különös nem hallható, mégis, egyszerűségében zseniális. Azért, mert egy olyan ember készítette, aki kőkeményen végigzenélte a hatvanas évtizedet, kijárva a rock and roll iskoláját, elsajátítva mindent, ami a legnagyobbá tette őt a következő dekádban. Ez is egy ok, amiért ez a zene oly autentikusan szólal meg előadásában.

Ugyanakkor a fiatalabb generációnak egy kis tananyag ez a lemez, mely visszaviszi őket a gyökerekhez, azokhoz a gyökerekhez, melyek aztán számtalan elágazást növesztettek az elmúlt majdnem hat évtized során.


Ötven évvel ezelőtt jelent meg a hippik kultikus zenekarának második albuma, az egyik legfontosabb alkotásuk. Ezen évforduló alkalmából bőkezű formában emlékeztek meg róla.

Az első CD-re kétszer is felkerült az eredeti hanganyag, hiszen az 1968-as keverés után az 1971-es mixet is hallhatjuk. A második lemez egy 1967-es San Franciscó-i koncertet tartalmaz – gyarapítva a megszámlálhatatlanul sok Grateful Dead „live” albumok számát –, néhány dal elhangzik az eredeti stúdióalbumról is. Érdemes összehasonlítani az élő- és a stúdióváltozatokat: noha a Grateful Dead szeretett jammelni az üvegfalak mögött is, koncerteken aztán végletekig elengedték magukat, nem szabtak határt semminek. Valószínűleg ezért is tartják őket a mai napig a világ egyik legjobb koncertzenekarának. Bár az ’Anthem Of The Sun’ LP dalai is rengeteg improvizációt magukba foglalnak, ezt még tudják az élő lemezen fokozni. Továbbá számos kísérleti elemet is berámoltak a szerzeményekbe.

Az album (bár stúdiólemezként aposztrofálták) valójában sok élő elemet tartalmaz. Jerry Garcia és Phil Lesh a keverőpultnál összemixelték az élő- és a konzervfelvételek sávjait, és a lemezt ilyen elképzeléssel adták ki. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy az öt dal nagyon izgalmas, váratlan fordulatokat tartalmazó, vibráló alkotás lett. Nem sok rockbanda mer ennyit improvizálni a stúdióban. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy e korongot a világ egyik legelső konceptalbumaként emlegetik!

Azt gondolom, a Grateful Dead mérce a mai progresszív rock zenekaroknak is. A rock ezen ága leginkább predesztinált az élő fellépésekre, hiszen a rögtönzések a koncerttermekben, a közönség előtt élnek igazán. Jerry Garcia és bandája folyamatosan tágította a műfaj határait.


Két évvel a ‘Sittin’ Heavy’ című korong után máris itt a folytatás a kanadai southern/hard rock csapattól, ami a találó ’True Rockers' címet kapta. Az albumot ennél jobban el sem nevezhették volna, ugyanis tizenegy lendületes dal található rajta, ami annak ellenére, hogy pörgős számok egyvelege, van bennük egy csipetnyi southern íz is, valamint nyomokban, de felfedezhetők rajta a folk metal stílusjegyei is.

A főcsapás iránya természetesen a modern megszólalású hard rock maradt, és mindjárt az albumot indító True Rocker című szerzeményben feltűnik vendégként Dee Snider, ami nagyszerűen megmutatja, mire is számíthat a hallgató a következő negyven percben. Jó kis pörgős nyitónóta, aminél jobbat el sem lehetne képzelni ide. A lemez hangzása bivalyerősre sikeredett, nagyon szépen szól minden hangszer. A számok olyan atompontos dob és basszus alapot kaptak, amire igazából bármit rá lehet játszani, minden jól fog szólni tőlük. A Thundertruck című dal egy minimális Korpiklaani-hangulatot áraszt, köszönhetően az aláfestő orgonának.

Nagyon jó megoldás a dalok színezése a billentyűs hangszerekkel, mint a Being Cool Is Over című dalban és külön ötletes a szám középrészében a gitárral felelgetős rész, ami így egyedivé varázsolja a két és fél perces gyöngyszemet. Külön pozitívum, hogy nem feledkeztek meg a refrénekről sem, a Denim Danger erre az egyik legjobb példa. A Deep Purple Walk On című klasszikusára nagyon hasonlít az Undone című szerzemény, mind az ének, mind a gitártémák terén, de mégis újszerűnek hat, ráadásul a harmonika is nagyon feldobja, amit szerencsére nem csak itt vettek elő. A Devil Don't Care-ben felfedezhető nem kevés ZZ Topos La Grange íz. Hasonló kezdés, majd lüktető tempó, amire a harmonika csak rátesz egy lapáttal. Szintén a southern vonalat erősíti a The Howlin' is, amit leginkább egy útszéli füstös kocsmában hallgatva lehet a legjobban átérezni és a harmonika itt olyan fájdalmasan sír, amilyet már nagyon régen hallhattunk. A lemez vége felé kaptak helyet az In My Own World és a Hurricane című dalok, amik a keményebb, pörgősebb nótákat képviselik, de ezeket is ötletes refrének és zakatoló ütemek dobják fel.

Összességben jó kis lemezt raktak össze a kanadai srácok, amit lendület és energia jellemez, viszont világosan megmutatja azt is, hogy sok kedvencük van a „nagy öregek” között, hiszen az ő hatásaik is felfedezhetőek a dalokban. A hallottak alapján nagyon kíváncsi lennék egy színtiszta southern lemezre tőlük, mert ezek a nóták is igencsak meggyőzőre sikerültek, és szilárd meggyőződésem, hogy nem lenne rossz ötlet ezt a vonalat erőltetniük. Várjuk meg a következőt, hátha azon még több poros országúti dal kap majd helyet!


Egy év telt el azóta, hogy a ’Hydrograd’ megjelent, és máris itt vagyunk egy bővített verzióval a kezünkben. (Tavaly tavasszal már volt egy olyan megérzésem, hogy az erről a lemezről lemaradt dalokról még hallani fogunk.) Corey Taylor azzal kezdte az előző tavasszal a nagylemez felvezetését, hogy élőben írták meg a dalokat, és addig rögzítették őket, amíg a legjobban sikerült. Akkor 18 dalról szóltak az előzetes hírek, de a 2017. június 30-án érkezett albumon csak 15 kapott helyet. Az ott hallható dalok nagyon tetszettek, tényleg érezni lehetett, hogy a srácok mindent megtettek azért, hogy jó anyagot tegyenek le az asztalra. De nézzük, hogy a ’Deluxe’ variáció második CD lemezén mivel is találkozhatunk!

Valójában hat B-oldalas dallal indulunk, ami mellé három koncertrészletet és négy akusztikusra átformált dalt is tettek. Utóbbiak esetében nagyon fűtött a kíváncsiság, mert a Song #3 csendes változata 2017-ben felkerült a netre, és már akkor megfogott. Kíváncsian vártam, milyen összhangot mutat majd ez a gyűjtemény. Mivel extrákról van szó, így annyira nem zavart, hogy az induló hat dal teljesen más képet mutat, mint a korong második felén található élő- és akusztikus felvételek. A sorrenden mondjuk variálnék, szerintem jobb lett volna, ha témák szerint kerülnek fel a lemezre a dalok, mivel így elég nagy a kontraszt mondjuk egy Fabuless (koncertfelvétel) és a Mercy (akusztikus változat) között.

A Burn One Turn One kezdéssel brutális energia szabadul rá a hallgatóra, engem minden ízében a Fabulessre emlékeztet az első lemezről. A folytatásban is tartják az energiaszintet, de itt már a dalok között akadt olyan, ami nem igazán volt élvezetes az első pár hallgatáskor. Mivel extra tartalomról van szó, így persze nem bántott annyira a dolog. Azonban találunk itt olyan dalt is, ami akár a tavaly kiadott nagylemezre is felkerülhetett volna. Ilyen például a Live Like You're On Fire, vagy épp Subversive. A legizgalmasabb tétel számomra az Unchained című Van Halen-feldolgozás, ami a nyolcvanas évek rockzenéjének világát a mai modern hangzással ötvözi.

Még néhány gondolat az akusztikus tételekről: Nagyon örültem ezeknek, mert tudom, hogy – annak ellenére, hogy könnyűnek látszik – nem egyszerű terep. Sokkal nehezebb a metalos hangszerelés adottságait visszaadni akusztikus hangszereken. Ehhez itt adott volt a recept legfontosabb hozzávalója, a jó dalok. Másik fontos tartozék, hogy a srácok szántak rá időt, és ötleteltek azon, hogy ezek is jól sikerüljenek. A Mercy újrahangszerelt változata egyszerűen lenyűgözött. The Witness Trees az ékes bizonyíték arra, hogy a zenészek vállalják az extra macerát, mert a gitáron kényelmetlen hangnemet is elvállalták azért, hogy a produkció vállalható legyen.

Aki kíváncsi a kulisszatitkokra – hogy milyen dalokat hagytak le szándékosan a ’Hydrograd’-ról –, az most bepillanthat a függöny mögé. Az új, kibővített variáció piacra dobása jó húzás volt, hiszen a koncertek mellett ez is fenntartja a csapat körüli érdeklődést. Kíváncsian várom a folytatást, hogy milyen lesz a következő Stone Sour-nagylemez! Engem kétszer is meg tudtak győzni!

 

A rovatot szerkesztette: CsiGabiGa