Jem Godfrey egy Ivor Novello-díjas brit sztárzeneszerző, aki sikerei csúcsán megvilágosodott és úgy gondolta, hogy mondjuk nem az Atomic Kitten Whole Againjének a jogdíjain elterpeszkedve akarja leélni az életét, hanem azzal akar foglalkozni, ami az ő igazi zenei közege. Valami olyasmire gondolhatott, amit a Freefall nevű zenekarában játszott kölyökfejjel a ’80-as évek végén az Emerson, Lake & Palmer, a Genesis és a Rush alapjain építkezve. A banda eltűnt a művészeti hitvallás és a sikeréhség által gerjesztett sokismeretlenes egyenlet megfejtése közben, a három Freefall-kazetta EP és az egyetlen CD mára gyakorlatilag beszerezhetetlen.

De nem ez a lényeg, hanem hogy Godfrey fantáziája beindult a slágergyártástól émelyegve, és megpingelte John Mitchellt, aki addigra már lubickolt a brit prog szcénában az Arena, a Kino és a The Urbane révén. Mitchellnek tetszettek a zenei ötletek, és együtt berántottak a buliba még néhány hasonló nagyformátumú arcot, így született meg a Frost*, majd az első album ’Milliontown’ címmel 2006-ban, ami jó nagy lábnyomot hagyott a neoprogresszív zenék ösvényén, mestermű született. A folytatás az ’Experiments In Mass Appeal’ album lett 2008-ban, ami hasonlóan magas színvonalat hozott, bár a ’Milliontown’ eredetiségét nem tudták felülmúlni, ezt viszont zajos csend követte, mert mindenki más irányba mozdult tovább. A Frost* inkább tűnt alkalmi társulásnak ekkor, de 2018-ban a ’Falling Satellites’ LP újra akkorát szólt, mint a ködkürt Cape Wrath szikláinál, a szokásos populáris neoprog hozzáállásba jazzy finomságoktól a dubstepig sok mindent beolvasztottak, de az anyag ennek ellenére nagyon egyben volt.

Innen jön a lemezismertető igazi tárgya, az ’Others’ EP, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni, mert „vakon” hallgatva úgy éreztem, hogy se füle, se farka, nincs benne az a fajta koncepció, ami szerintem kijár minden egy darabnál több dalt tartalmazó zenei anyagnak. Ez egy csapongó zenegyári capriccio, amibe beledaráltak egy csomó – egyenként 10/10 módra – megvalósított zenei elképzelést, de a részek sehogyan se akartak összeállni egésszé, nem tudtam máshogy tekinteni rá, mint hogy van hat különálló szám egy 32 perces blokkban.

A Frost*-életmű tisztelőjeként nem hagyott nyugodni a dolog, és csak utánajártam, hogy bizony a ’Falling Satellites’ album szabásmintáját körbevágva leesett némi elsőosztályú szövet, amit sajnáltak kidobni, úgyhogy varrtak belőle néhány díszzsebkendőt, amelyek egyenként ugyan jól néznek ki, de az öltönyhöz nem igazán passzolnak. Pedig elég lett volna a címre pillantani, ami eléggé sokatmondó, mert a jelentése leginkább „egyebek” ebben az esetben. Igen, ez a helyzet, Godfrey maga is úgy nyilatkozott, hogy ha a kimaradt dalok egy dupla album második lemezére kerültek volna, akkor sérült volna az a fajta tömörség, amit a végleges ’Falling Satellites’ érzékeltet, és ebben tökéletesen igaza van. Az albumba nem illő elképzeléseket fejezték be, és erőltették bele ebbe az eklektikus minialbumba, amiért nem fogok pénzt adni. Persze egyelőre nem kísért a vásárlás kényszere, mert pillanatnyilag csak digitálisan elérhető az anyag, valamikor az év folyamán jelenik meg egy ’13 Winters’ című fotóalbum-antológia, amelynek ez az EP is része lesz, na ez a megközelítés már jobban tetszik.

A nyitó Fathers adrenalinlökete nagyon erős felütés, az egész dalt Godfrey billentyűjátéka és nagyívű énekdallama vezeti rengeteg hangmintával és kevés gitárral, progos electro-pop, gyanús, hogy a 2019-ben távozó Craig Blundell helyett itt már dobprogram fejezte be a melót akkor is, ha tisztában vagyok a fickó dobgépet megszégyenítő képességeivel. A csengettyűjáték-intermezzóból szinte ijesztő az átmenet nélküli visszatérés az eredeti sodrásba, érdemes nagy hangerőn kipróbálni! A Clouda a sokszólamú ének- és akusztikusgitár-díszítéseivel együtt megintcsak elektro dominanciát hoz, nagyon hiányzik Mitchell gitárjának a dörrenése, meg Blundell dobja, ami itt már szinte biztosan nincs jelen. Érzelmi hullámvasút a dal, fátyolos és ordibálós énektémák, finom és zakatoló billentyűs részletek váltják egymást, a sztorit érdemes lenne megfejteni. Majd ha kijön a ’13 Winters’. Az Exhibit A törzsi intrójából olyan csépelés bontakozik ki, hogy a hangfal membránja belezavarodik, ennek a számnak a szerkezete emlékeztet leginkább a Frost*-klasszikusokra, nagy-nagy hangulathullámzással, klassz kis billentyű- és (végre) gitárszólóval, egekbe visszhangosított kórusokkal, üvöltöző monológgal, ez a sztori is érdekel majd a ’13 Winters’ megjelenése után.

A Fathomot a szólóének dallama vezeti, amit filmzeneszerű szimfonikus-tangóharmonikás háttér színez ki, sőt, ez inkább egy filmbetétdal az én értelmezésemben, látom is magam előtt a múlt századfordulós film noir utcaképeket. Az Eat óriási vezérdallamát óriási adag hangmintával támogatták meg, hagyományos hangszereknek semmi nyoma, ijesztő a meztelen elektronika túlsúlya, ami viszont passzol a depresszív zenei miliőhöz. A záró Drown a Saga első albumát idéző domináns billentyűjátékkal megintcsak egy filmes kaland, képzőművészet a zenében, láttat egyfajta festményszerű záróképet.

Most eljutottam odáig, hogy bár jól leszóltam az albumot, de nagyon tetszik. Nem egyben, hanem részleteiben. Úgy viszont nagyon…

Összegzés:

A Frost* ’Falling Satellites’ albumának stúdiómunkái során született zenei anyag egy része nem passzolt a lemez szilárd koncepciójába, ezért fiókba került. Viszont a minőség és a mennyiség indokolttá tette, hogy valamikor kihúzzák azt a fiókot, és kezdjenek valamit vele, ez most megtörtént. Jobban örültem volna, ha nem önálló anyagként jelenik meg, hanem mondjuk a beígért új album bónuszlemezeként, mert egyenként kiválóak a dalok, de összefüggés nélküliek. Annak is jobban örültem volna, ha Jem Godfrey nem tolja ennyire háttérbe a zenésztársait, mert így ez leginkább az ő szólólemeze. Pontosabban 6 kiváló dala a neoprogresszív electropop stílusban. Már ha van ilyen stílus egyáltalán…

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: Inside Out Music
Weblap: frost.life/
Stílus: neoprogresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Jem Godfrey – billentyűs hangszerek, ének
John Mitchell – gitár, ének
Nathan King – basszus

Dalcímek:

1. Fathers
2. Clouda
3. Exhibit A
4. Fathom
5. Eat
6. Drown