A ‘Film Színház Muzsika’ egy képes hetilap volt megboldogult fiatalkoromban, nagyjából akkor lett vége, amikor az Iron Maiden nagy korszakának, amire most emlékeztek ezzel a turnéval. Előtte több barátom kérdezte, megyek-e a koncertre, mondtam, megyek, az első napra, mire mindenki lekonyult, hogy ők csak a másodikra kaptak jegyet. Végül mégis összefutottam eggyel: Csillag Zolival jól ki is beszéltük, mire számítunk a koncerten: én mondtam, hogy utálom a kötelező névadó dalt, helyette nyomhatnák mondjuk a Murders On The Rue Morgue-ot a Di’Anno-korszakból, ő meg azt mondta, sok rövid, pörgős számot szeretne, epikusból meg elég 1 vagy 2, mondjuk a Rime Of The Ancient Mariner. És mindkettőnk kívánsága teljesült.

Előtte azonban a Halestorm is letette (ismét) a névjegyét. Az Lzzy Hale énekes-gitáros és testvére, Arejay Hale dobos által alapított zenekar nem először járt Magyarországon, de mindig csak valaki előtt léptek fel (illetve egyszer a Sziget Fesztiválon, amikor még volt ott rockzene), ahogy most is.

Lzzy – mindamellett, hogy zseniális frontember és bitang jó csaj – kiváló énekes, van a hangjában egy adag Janis Joplin-os dög (ez legjobban a Darkness Always Winsben érvényesült), egy leheletnyi Björk, de a stílus, amiben utazik, egészen más: zenéjükben a Nickelback slágeressége keveredik a Disturbed keménységével. Ütős kombináció.

Királynői palástban lépett a színpadra, az első 2 számot ebben nyomta le, majd újabb 2 szám után a gitárját is letette, gondoltam, ha így folytatja, a koncert végére meztelen lesz. De persze erről szó sem volt.

Időnként ő is elnyomott egy-két remek szólót, de van erre egy tehetséges gitárosa, Joe Hottinger. Kettejük ikergitárjátéka azonban a legnagyobbakat (Judas Priest, Wishbone Ash, Accept) idézte.

Josh Smith basszer volt a legkevésbé feltűnő jelenség ezen a koncerten, de tette a dolgát rendesen, a négyszólamú vokálokba is beszállt, ahol kellett, és miközben Lzzy térden csúszva énekelte a Familiar Taste Of Poisont, még a billentyűzést is bevállalta rövid időre.

És persze ott a másik főszereplő, Arejay Hale, aki végig látványosan és merészen dobolt, nem esett ki a ritmusból egy pillanatra sem, pedig rendesen pörgette és hajigálta a dobverőket, már-már cirkuszi mutatvány volt, amit csinált.

A dobszólójáról nem is beszélve, melynek végén most is elsütötte az óriás dobverős poént. És azokkal a szerszámokkal ugyanúgy folytatta, mintha mi sem történt volna, a pörgetésről sem feledkezve meg.

Az augusztusban megjelenő új nagylemezről, az ‘Everest‘-ről még csupán a Darkness Always Wins című balladát mutatták be hivatalosan, de a csapat műsorát már a lemezbemutatóhoz hangolták: ezzel együtt 5 dal hangzott el róla. Azt nem mondhatom, hogy ez volt az élő bemutatójuk, mert Amerikában már két fesztiválfellépésen lenyomták ezt a műsort, de az európai premierjük kétségkívül ezen az estén történt.

Ezeken kívül a bejáratott koncertnóták, a Freak Like Me, az I Miss The Misery és a Grammy-díjas Love Bites (So Do I) dobták fel az új nóták alatt sem túl punnyadt hangulatot.

Lzzy és Arejay ismét bizonyított, bár csak 45 percük volt rá, de novemberben végre teljes koncerttel is bemutatkozhatnak hazánkban. Alig várom.

Fallen Star / Mz. Hyde / WATCH OUT! / Darkness Always Wins / Familiar Taste Of Poison / Rain Your Blood On Me / Freak Like Me / dobszóló / I Miss The Misery / Love Bites (So Do I) / Everest

Ebből a beszámolóból sem tudom kihagyni Michael Schenkert, ugyanis az Iron Maiden valamikor 2010 táján rákapott, hogy minden koncert felvezetője a Doctor Doctor, a UFO 1974-es slágere, tisztelgésül Adrian Smith idolja és Steve Harris egyik kedvenc gitárosa előtt (a British Lions-koncerteken többek közt UFO-t is játszottak). Most is így történt, és a hatalmas tömeg úgy énekelte a dalt, mintha ez is a Maiden egyik slágere lenne. Merthogy természetesen telt ház volt, ahogy gondolom, a második napon is.

A Doctor Doctor hangjaira az addig viszonylag szellősen álldogáló tömeg egyszer csak meglódult előre, és azt vettem észre, hogy vagy 2 méterrel előbb vagyok, mint pár másodperccel ezelőtt, és Csillag Zolit is elvesztettem, legalábbis az előadás végéig.

A ‘Run For Your Lives’ turné felvezető animációja az AC/DC legendás vonatos klipjére emlékeztetett, amit a ‘Black Ice’ turnén mutattak be – többek közt ugyanebben az arénában –, csak itt London mocskos sikátorait járhattuk be a The Ides Of March playback felvezetése alatt – sok-sok maidenes utalással –, hogy aztán hirtelen Párizsban találjuk megunkat, és a banda belecsapjon az Eiffel-torony árnyékában a Murders In The Rue Morgue-ba. Gyorsan teljesült a kívánságom.

Bruce Dickinson egyszerű fekete bőrdzsekiben lépett színpadra a tavaly elhunyt Paul Di’Anno emlékére, a koncert eleje kicsit a korai évekre emlékeztetett, nem volt nagy színház, mint 2022-ben, csak nyomták a metált. Csupán a mögöttük elterülő látványban volt különbség a kezdeti klubkoncertekhez képest. Na meg a nézőszámban.

Ha már megemlékeztek Di’Annóról, akkor azt rendesen tették, ekkora korai blokk talán még sosem volt Iron Maiden-koncerten Bruce csatlakozása óta. Wrathchild, Killers, majd visszakanyarodtak egy dal erejéig a debütalbumhoz is a Phantom Of The Operával.

A Killers alatt megjelent Eddie is baltás gyilkosként hadonászva a zenészek feje felett, miközben a lemezborító plakátja virított a háttérben, szóval ismét visszatértünk a londoni sikátorba.

A Phantom Of The Opera alatt egy operaház lepusztult képe tárult elénk, majd a gitárszóló alatt gyertyák gyúltak, és egyszerre az újranyitott operaház primadonnája tündökölt a háttérben. Olyan Styx-érzésem volt, mintha a ‘Paradise Theatre’ lemezborítóját látnám, csak fordítva: ott a „grand opening” után a bezárt színház romjai köszöntek vissza a hátsó borítón.

Kicsit megsajnáltam a fotósokat, akiknek az első 3 szám alatti képekkel kell visszaadni az előadás hangulatát, holott nemcsak a háttér változott folyamatosan, az aktuális számhoz igazodva, de Bruce is elkezdte a 2022-ben is látott színházat – itt épp az emeletes színpad felső szintjéről hergelte a közönséget –, miközben többször öltözött át a koncert alatt, mint Madonna. Így aztán rám maradt a feladat, hogy szavakkal próbáljam leírni a koncertet.

A The Number Of The Beast a fináléban szokott felbukkanni legtöbbször, de legalábbis a finisben, ezért volt váratlan húzás, hogy a kronológiát – nem szorosan – követve most az első szakaszban került elő. A dal alatt az 1922-es némafilm, a ‘Nosferatu’ képei forogtak.

Itt ismét megbicsaklott az időrendiség, a ‘Piece Of Mind’ nagy slágerei helyett jött a The Clairvoyant 1988-ból, a háttérben Eddie vált jövendőmondó krónikássá, mint Nostradamus, ez volt az első olyan háttérvetítés, ahol azt gondoltam, hogy ez a mesterséges intelligencia által állóképből mozgót varázsoló animáció.

Ilyen volt az is, amikor a Powerslave-hez a lemezborító adta a hátteret, a piramishoz folyamatosan közeledtünk a dal alatt, de mire beléphettünk volna, véget ért a szám, melyet Bruce a madártollas maszkjában énekelt végig. Egyértelműen ez az időszak Dave Murray és Adrian Smith nevéhez fűződik, közülük is Dave vitte a prímet ízes szólóival, ahogy a korai lemezeken általában.

Janick Gers harmadik gitárosként legtöbbször csak csinálta a show-t, pörgette a gitárját, szép dolog, hogy nem tették ki Smith visszatérésével, de nem igazán tudtak feladatot adni neki a régi dalokban.

Steve Harris mintha kicsit kevesebbet rohangált volna, mint régen – vagy csak Bruce még többet pörgött, ezért nem tűnt fel –, de egy pillanatra sem engedte el a gyeplőt, a Rime Of The Ancient Marinerben pedig – amit immár harmadszor láthattam élőben ­– a jellegzetes basszusos akkordbontásai félelmetesek voltak, akárcsak 1984-ben, a Budapest Sportcsarnok – a mostani helyszín elődje – parkolójában, vagy a Sziget Fesztiválon 2008-ban.

Míg néha a Powerslave-hez hasonlóan csupán a nagylemez- vagy maxilemez-borítókat animálták meg kicsit, egy-egy részlet mozgatásával – mint a 2 Minutes To Midnightban, a Run To The Hillsben vagy a Seventh Son Of A Seventh Sonban –, az elátkozott tengerész és a szellemhajó legendáját megcsinálták rendesen az animációban, sőt, a végén még egy élő tűzijátékot is kaptunk a boldog befejezés – legalább a főszereplő túlélte, hogy elmesélhesse – tiszteletére.

Szóval Csillag Zolinak is bejött a kívánsága, de bárcsak ne tette volna hozzá, hogy „vagy kettő”!  A Rime Of The Ancient Mariner és a Seventh Son Of A Seventh Son túl közel volt egymáshoz, még a közéjük ékelődött Run To The Hills ellenére is, kicsit úgy éreztem magam, mint a ‘Senjutsu’ végén: külön-külön jó lett volna bármelyik epikus nóta, de egymás után túl tömény volt.

Bruce pedig folytatta a színházat, szinte nótánként öltözött át, a 2 Minutesben kötött sapkában és katonai zubbonyban énekelt, a Rime-ban dementor ruhát viselt, a Run To The Hills tüzét fekete atlétában, a Seventh Son jégbirodalmát hosszú fekete kabátban vészelte át, a The Trooperben pedig természetesen magára öltötte a gyalogos egyenruhát, ahogy Eddie is, aki másodszor lépett élőben a színpadra, ezúttal balta helyett karddal hadonászva.

Volt itt „Scream for me, Budapest!”, „Scream for me, Hungary!”, és persze a brit zászló mellett a magyart is meglengette, de aztán rácsok mögött végezte a Hallowed Be Thy Name-ben. Szóval volt itt színház megint rendesen, nem véletlen, hogy az énekesről regélek legtöbbet, és nem is az énekteljesítményéről, hanem a fizikai állóképességéről, amivel végignyomta ezt a kétórás bulit.

Nem mintha az énekkel gond lett volna, a 66 éves sztár még mindig birtokában van a hangszálainak, valóban úgy bánik velük, mint ahogy a heavy metal nagykönyvében meg vagyon írva. Sok fiatalabb dalnok is megirigyelhetné.

Nem beszéltem még a Nicko McBrain távozása miatt beugrott új dobosról, Simon Dawsonról, aki a British Lionban volt Steve Harris ritmusszekciójának másik fele, és bár ott szándékosan nem játszottak Maiden-számokat, Harris tisztában volt a képességeivel. Le is nyomott minden dalt becsülettel, de nekem hiányoztak Nicko vigyorai, jókedve, humora.

A ráadásban három klasszikus, amiket azonban ritkán, vagy még sohasem hallottunk ráadásban: Aces High, Fear Of The Dark és a Wasted Years, utóbbi alatt egy űrhajó belesejében találtuk magunkat, mely épp egy vörös óriást közelít meg. Szóval itt a világvége. De a koncerté mindenképpen.

Az Iron Maiden 50. jubileumát ünneplő turné nyitókoncertje kicsit a ‘Somewhere Back In Time’ koncertsorozat Sziget Fesztiválon látott előadására emlékeztetett, abban az értelemben, hogy kizárólag a 80-as évekre épített mindkettő, az egyetlen Fear Of The Dark kivételével. Még a műsorösszeállítás is hasonló volt, 12 szám átfedés volt a kettő között, ám akkor látványosan ignorálták a Di’Anno-korszakot (a kötelezően eljátszandó címadó kivételével), a 2008-as vásznakra festett képekhez képest azonban most valóban 21. századi volt a körítés. Boldog 50. születésnapot, vagy ahogy mondani szokták, csak így tovább, még 50 évet!

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Tamás (TT)
Videó: Iron Maiden Official