Augusztus 21-én jelent meg az ’Auto Reconnaissance’, mely nem csak a progresszív rock rajongóinak lehet kedves, ugyanis igazi stíluskavalkád található a lemezen. A The Tangent zenei agya, Andy Tillison a zene és a szövegek tekintetében is maradandót alkotott, így rögtön lecsaptunk a lehetőségre, amikor a megjelenés kapcsán lehetőségünk nyílt pár kérdést feltenni neki.
Először is szeretnék gratulálni az új The Tangent-lemezhez, csodálatos lett!
Helló! Köszönöm a megkeresésed, és nagy öröm számomra, hogy ennyire tetszett a lemez.
Rengeteg előadó a zeneszerzés és az alkotás irányába mozdult, amikor leállt a világ koronavírus miatt. Te mit csináltál, hogyan töltötted a napjaidat?
Az idő legnagyobb részében az album utolsó munkálatain dolgoztunk Luke-kal [Luke Machin gitáros – a szerk.], a felvételek egészen április végéig zajlottak. Azóta nem igazán írtam, inkább az engem körülvevő csendesebb világ felé fordultam. Valószínűleg többet nem lesz alkalmam arra, hogy az út közepén a felezővonalnál sétáljak, vagy arra, hogy kutyasétáltatás közben a madarak és a birkák hangját hallgassam. Csodáltam az eget, hiszen repülők sem jártak, ahogy az úton sem voltak autók. Egyszerre éreztem magam szomorúnak és vidámnak emiatt. Rengeteget gondolkodtam, ami biztos, hogy odavezet, hogy a jövőben sokat dolgozom majd.
Ez a leállás változtatott valamit az ’Auto Reconnaissance’ megjelenésének idején?
Nem igazán. Eredetileg is augusztus 21-re volt időzítve, és végül ekkor is jelent meg. Őszintén szólva, magam is csodálkoztam rajta. Nagyon sokan dolgoztak azon, hogy ez megtörténhessen, az emberek a saját otthonaikból és kertjeikből szervezkedtek. Igazán hihetetlen, hogy mire vagyunk képesek. Csodálatos, hogy az emberek még a sajtóban is tudtak így dolgozni, az áramot is elő tudták állítani és még kézbesíteni is tudtak dolgokat. Ezeknek az embereknek hálával tartozunk.
A ’Proxy’ című albumon egy-két helyen modernebb hangzásokkal is kísérleteztetek (például az Adulthood Lie-ban), ezúttal milyen inspirációk segítettek az új dalok megírásában?
Szerettem volna mindent feltenni egy lapra, amit a The Tangent valaha is csinált. A zenekarok állandó fejlődésben vannak, így nekik és a rajongóiknak is emlékezniük kell, hogy miről szól ez az egész. Az ’Auto Reconnaissance’-ben mindent megvalósítottunk, amit szerettünk volna. A prog rock gyökereink, a jazz-fusion hatás, a popzenéhez hasonló érzékenységünk, a disco és a funky kedvelése természetes úton vezetett odáig, hogy ilyen moziszerű élményben legyen része a hallgatónak. És igen, az elektronikus tánczene is jelen van, most már ez is része a történetünknek.
Elmesélnéd nekünk, miért választottad az ’Auto Reconnaissance’ címet?
Eredetileg ez egy francia szó, amit úgy tudnék fordítani, hogy önmegvalósítás. A szövegek is az emberekről szólnak, arról, hogy kik lettünk és kik szerettünk volna lenni. Bizonyos esetekben csak saját magamra gondolok, hogy mivé lettem, de úgy is értelmezhetjük, mások hogyan látnak minket. Hasonló témát dolgoz fel az egyik hosszú dalunk, a Lie Back And Think Of England, mely bemutatja, milyen identitásválságban szenved nemzetünk ebben a világban.
Meglepő volt az R&B megjelenése a lemezen. Miért pont ezt a zenei stílust választottad?
Szerettem volna egy egyszerű szerelmes dalt írni a barátnőmnek. Több hasonló szerelmi témájú dal tetszett, de legjobban az Earth Wind & Fire, Mariah Carey, a Rose Royce és Roberta Flack műveit kedvelem, ellentétben mondjuk Paul McCartney vagy épp Brian Adams dalaival. Az Under Your Spell R&B hatását a Rose Royce Love Don’t Live Here Anymore című dala, illetve a 10cc I’m Not in Love című műve ihlette. Iskolás koromban mindig is szerettem ezt a két dalt, mert volt bennük szintetizátor és sok érdekes hangszín. Később ezt továbbfejlesztettem és beatboxot is használtunk, a többi zenész pedig erre reagált, mindenki a saját maga módján. Ennek köszönhető a csodálatos eredmény.
Nem tartod veszélyesnek a politikai téma (Brexit) feldolgozását a dalaidban?
Dehogynem, természetesen ez veszélyes. Mindig lesznek olyanok (például Magyarországról), akik beszólnak, hogy nem helyes a politikai tartalom a dalainkban. Sok embernek ez nem tetszik, a progresszív rock viszont még ennél is nagyobb nemtetszést vált ki. De én választottam olyan zenét és stílust, amely sosem lesz népszerű. Én akartam olyan zenét írni, amilyet akarok, valamint azt mondani, amit akarok. Persze ez nem a meggazdagodásról szól, hanem sokkal inkább a boldogságról és a művészi elégedettségről, az önmegvalósításról. Az én zeném egy pillanat alatt kimehet a divatból, ugyanakkor komplett stílusok is kimehetnek a divatból, tehát benne van a kockázat. A jelennek írok zenét, de ha valaki száz év múlva is szeretni fogja, az igazi ajándék.
Ha egy dallal kellene jellemezned a The Tangent esszenciáját, akkor melyiket választanád?
Azt hiszem, ez a Jinxed In Jersey lenne. Ebben minden benne van, amit egy dalba bele tudtunk sűríteni. A jazz, a történetmesélő stílus, a prog, a metál, a humor, a dance témák és egy kis improvizáció. Szóval ez egy igazi kaland. Ebben a tizenöt percben több hatást lehet felfedezni, mint más együttesek húszéves karrierjében, ezt garantálhatom. Azt nem állítom, hogy tetszeni fog, de rengeteg dolog került egy helyre.
Mik a terveid a jövőben? Marad a The Tangent egy stúdióprojekt vagy szeretnéd színpadra is vinni az aktuális formációt?
Többször is játszottunk már az elmúlt tizennyolc év során, nagyon szeretek koncertezni, és alig várom, hogy újra felléphessek, bár mostanság elég nehéz lett kijutni az Egyesült Királyság területéről. Nehézkes utazni, szóval várnunk kell, hogy bármi is történhessen. Természetesen a The Tangent elsődleges célja az, hogy lemezeket készítsünk, én pedig nagy örömmel folytatom ezt egészen a végsőkig.
Képek: Inside Out Music
Köszönet a lehetőségért a Head Of PR csapatának!
Legutóbbi hozzászólások