Az élet néha nem várt dolgokat hoz. Eric Steckel fiatalon szívta magába a bluest, épp 30 éves, és kiadta a tizedik lemezét. A Mississippi deltájánál született Jarboe viszont avantgárd zenéjében a buddhizmusból merít. A Long Distance Calling még mindig keresi a hangját, mintha a távolsági hívásnál mindig más körzetszámot tárcsáznának. Neil Young a vén rókák nyugalmával kapja elő 45 éve ki nem adott lemezét, a Blue Öyster Cult pedig korábbi koncertfelvételek kiadásával melegít be a majdnem 20 éves kihagyás után elkészült új lemeze előtt.
Épp harmincéves Eric Steckel, de nem mindennapi zenei tapasztalatokkal bír. Nagyon fiatalon kezdte pályáját, olyan legendákkal lépett fel, mint Ray Charles, BB King, John Mayall, Walter Trout vagy Johnny Winter. Új albumán visszaköszönnek ezek a tapasztalatok.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Ahogy elkezdődött, azt hittem, hogy valami kőbrutál blueslemez következik. Valóban, gitárja nagyon harapósan szól, de ez egy dallamos, bár kétségtelenül nagyon dinamikus album. A Take My Love To Town és a Dream For 2 ilyenek, az utóbbi a Chicago blues jegyeit viseli magán. Három fenomenális slow blues is felcsendül. Az egyik a Same Old Blues, zongora alapokon nyugszik, és ebből csodálatos dallamú blueskesergő bontakozik ki. A másik a When Ignorance Turns To Bliss, hasonló Joe Bonamassa zenei világához, egy rendkívül felpörgetett gitárszólóval, alapként végig óvatos akkordokkal. A harmadik a Since I’ve Been Loving You – nyugalom, nem a Led Zeppelin örökérvényű darabját gondolták újra! Bár a szellemisége hasonló, ez nem annyira drámai, mint amit annak idején a Zep összehozott, még egy jó kis Hammond-szólót is elhelyeztek a közepén. A Good Day, Bad Day inkább egy rockballada billentyűs akkordsorral, bár a gitárszóló újfent virgásra sikeredett. A könnyebb vonalat a Best With You táncolható rock and rollja, a Can’t You See southern rockos, slágergyanús témája és You Never Will fülbemászó éneke képviseli. Ez utóbbi a Free All Right Now örökzöldjére emlékeztet, nem csak dallamában, a gitárt is hasonlóan kezeli Eric, mint Paul Kossoff anno. A végére két zúzós téma maradt: a Promise Land inkább hard rockos, viszont a Solid Ground egy mindent elsöprő kemény blues, nem kímélve a hangszereket.
Eric Steckelnek a zenei ízlése és a gitártudása mellett az arányérzéke is kiváló, hiszen több zenei irányból hozott dalokat, ügyelve, hogy a blues műfaji keretein belül maradjon. Egy olyan album született, melyben a tradicionális blues elemei kiváló elegyet alkotnak a modern kori blues rock elemeivel. Az előző albumhoz, a ‘Polyphonic Prayer’-hez képest tradicionálisabb, talán kicsit dallamosabb anyag született, minőségben nem tudnék a két lemez közt különbséget tenni.
Jarboe neve leginkább a poszt-punk éra egyik legjelesebb képviselőjével, a Swansszel függ össze, ahol is a zenekart megálmodó Michael Gira alkotótársa, felesége, billentyűse és énekesnője volt egy személyben. A rendkívül sikeresnek mondható 13 évnek egy viharos szakítás vetett véget 1997-ben, melyet egy nagyon termékeny korszak követett. Szólókarrierje mellett olyan előadókkal dolgozott együtt, mint például Nick Cave, Phil Anselmo, Csihar Attila, Justin Broadrick, Helen Money, Cattle Decapitation és a Neurosis. Az extravagáns előadásmódjáról ismert különc énekesnő a 2018-as ’The Cut Of The Warrior’ lemez után idén új nagylemezzel jelentkezett, sorban a harmincharmadikkal.
A hét számot tartalmazó album ugyanúgy a tibeti buddhizmusból merít, mint az előző lemez. Jarboe vonzódása a keleti filozófia és a távol-keleti vallások iránt több alkotásán is tetten érhető.
Az ’Illusory’ egy nagyon lassan áramló, csendes és visszafogott lemez, mely néha gyönyörű és magával ragadó, néha pedig nyugtalanító. Jarboe kísérteties, éteri hangja hol egy zongora és mellotron, hol pedig vonósok kíséretében jelenik meg. Az album azt az illuzórikus képet jeleníti meg, mely az absztrakt álomvilág és a való világ között van, melyet a minimalista hangképek még jobban érzékeltetnek. Jarboe szürrealista kísérleti zenéje meditatív állapotot idéz elő, mely fennkölt és csodálatos. Az ’Illusory’ az előző lemezekhez képest egy könnyebben befogadható arcát mutatja, melynek még mindig mély filozófiai mondandója van. November 27-ét már most véssük be a naptárunkba: a kortárs avantgárd díva Peter Emerson Williamsszel ad koncertet Budapesten!
A banda 2018-as lemezéről alaposan leszedtem annak idején a keresztvizet, de két év elteltével, az új stúdióalbummal kapcsolatban nálam ugyanazok a problémák merülnek föl. Nagy levegőt veszek, mert jobbnak érzem a helyzetet, mint a ’Boundless’ esetében, de jónak semmiképpen.
Rögtön az elején jön a kérdés, hogy mi indokol egy háromperces semmitmondó intrót a maga monológgal és hangmintákkal terhelt elektro merengésével egy 52 perces albumnál? Az ilyen megoldás a monumentális művek kiváltsága, márpedig ez az anyag nem monumentális. Arról nem beszélve, hogy a folytatásban olyan ordas téglákat mészárolnak ki a Pink Floyd Falából, hogy azt jóindulattal se lehet szimplán a nagy elődök hatásának nevezni, ezt úgy hívják, hogy nyúlás. David Gilmour gitártémái szintén eléggé direkten jelentkeznek később, de ez még önmagában nem lenne bűn, mert a legjobbakat követni nem bűn, sőt! Ott vigyorog a stúdió sarkában a U2, Jan Hammer, a Dredg, az RPWL, Alan Parsons, ez se bűn.
Nem először adok annak hangot, hogy az instrumentális rockzene nagyon kemény kenyér, mert ha valaki igazán egyedi tud lenni, akkor se biztos, hogy eléri a kritikus tömeget a zenéjével. A nemdanolászók közül pl. Steve Vai az extravagáns virtuozitása, a Tangerine Dream a földönkívüli lebegése, Joe Satriani a fogós dallamai, as Animals As Leaders a technikás zúzása révén lett sikeres. Ilyenfajta egyediséget most se látok a Long Distance Calling esetében, látok viszont gimizenekaros megoldásokat, magára hagyott, befejezetlen ötleteket, unalomba fulladó monotóniát. Ugyanakkor látok a zsenialitás határán mozgó témákat is, amelyek viszont sajnos belemosódnak a szinte minden dalra jellemző fodrozódó-hullámzó, de soha ki nem áradó zenei struktúrába. Értem én, hogy az album hordoz egyfajta melankolikus üzenetet, amely passzol a vészterhes időszakhoz, és kérdéseket fogalmaz meg a „hogyan továbbról”, a mesterséges intelligenciáról, de a zene ennek hordozója legyen, ne az alárendeltje!
Ennyi ekézés után nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Voices hangjának hangjai nagyon betalálnak, az egyetlen vokális Beyond Your Limits tétel pedig olyannyira ígéretes, hogy a magam részéről csak ezt a vonalat tartom követhetőnek, itt meg kell említenem a külsős énekes Eric A. Pulverich nevét, aki civilben a Kyles Tolone frontembere. Sokadik meghallgatás után is azt mondom, hogy teljesen hallgatható progresszív anyag született, de nagyon sajnálom a félbehagyott vagy felületesen, túl egyszerű zenei eszközökkel kibontott elképzeléseket, ezt nem ellensúlyozza a hangminták és egyéb trükkök indokolatlanul gyakori alkalmazása. Valahogy úgy vagyok az egésszel, mint egy közepes borral: annyira nem ízlik, de ha nekem ilyen teremne a kert végében, akkor büszkén kínálnám a vendégeimnek.
Egy olyan album jelent meg a legendás kanadai muzsikustól, ami 1974-75-ben készült, ám félretette azt és csak most jutott eszébe, hogy ki kellene adni. Ugyanakkor nem teljesen ismeretlen felvételről értekezünk, mert szinte az összes dal – ha más formában is – megjelent Neil Young különböző lemezein.
A lemezt Carrie Snodgress színésznő inspirálta, aki akkoriban Neil Young barátnője volt. A hölgy egy kisebb szerepet kapott az ’Easy Rider’-ben is.
Jobbára akusztikus felvételeket hallunk, több felvételen is felcsendül a szájharmonika, mely szinte védjegye Neil Youngnak. Időnként a steel gitár sír, ilyenkor countrys ízt kap a zene. A lemez első fele csendesebb, itt több a ballada, a középrészben hallunk dinamikusabb szerzeményeket, a végére aztán ismét lecsendesedik a zene. Egy két dal nagyon rövid, akad olyan, ami két percnél is kevesebb. Viszont nem mondanám, hogy dalkezdemények, mert hangról hangra kidolgozottak, annak ellenére, hogy van olyan is, melyben a gitár mellett csak a basszusgitár szól, sőt néhány szerzeményt egyedül ad elő. Ez sem szokatlan, hiszen Neil Young koncertjein még ma is játszik egy szál gitárkísérettel.
A White Line is egy ilyen kétszemélyes darab, ebben Robbie Robertson, a The Band vezéregyénisége a partnere. A Florida narratív pszichedelikus történet, borosüvegen és zongorahúron előállított hangokkal megtámogatva. Jön egy tradícionális blues, a We Don’t Smoke It No More, jó kis slide gitárszólóval támogatva. A zárótétel egy vérbeli country, ebben a legendás countryénekesnő, Emmylou Harris a partnere.
Megkockáztatom, ha ez a dalgyűjtemény akkor frissiben megjelenik, a Neil Young lemezek közt klasszikus státuszt foglalt volna el. Így, enyhébb utóhatást kiváltva egy jó albumot hallgathatunk tőle. Összesen harmincöt perc az egész, de minden hallható, amit Neil Youngról tudni kell.
Múlt hónapban is volt egy BÖC-koncertfilm recenziónk, erre a hónapra is jutott egy. Sőt, egyről még le is maradtunk. A Frontiers Music felkarolta a veterán bandát, és idén kiadtak/kiadnak öt korábban megjelent stúdiólemezt feljavítva (magyarul remaszterizálva, hehe), valamint öt meg nem jelent koncertanyagot. Kicsit sok belőlük egyszerre, úgy érzem, de ha Schenkertől zúdítanának rám egy ilyen pakkot, odalennék a boldogságtól! Szóval az utóbbi időben elhanyagolt rajongók örülhetnek, az olasz kiadó láthatóan felismerte, hogy az amerikai piacot érdemes megcélozni.
Bigfoot legutóbbi koncertjükről azt mondta, nagyon steril, nagyon stúdiószagú a produkció, nos, ez a mostani egyáltalán nem az! Ha hibát akarok találni benne, mindössze a 62 perces hosszát (rövidségét) említhetném. Ebbe a 62 percbe mindössze tíz dal fért bele, ami azt jelenti, hogy kellőképpen kiszólózták élőben a dalokat, és a négyszólamú (a második dal elején mindjárt acapella) vokálokon is hallatszik, hogy nem úgy vannak utólag a film alá keverve.
A 2012-es felvételen a két veterán, Buck Dharma és Eric Bloom mellett Kasim Sulton és Jules Radino adja a ritmusszekciót, Richie Castellano pedig amolyan billentyűs-ritmusgitáros státuszban van, mint Paul Raymond volt a UFO-ban. De ennél sokkal többet is tesz! Míg az első nótában papírformaszerűen nyomogatja a billentyűket, sőt egy Rainbow-ízű szólót is odarittyent, a második dalban csatasorba áll a többiek mellé és negyedik gitárosként tömöríti a hangzást. Az említett négyszólamú vokálban közreműködésről nem is beszélve! Ám amikor a Shooting Sharkban Eric Bloom vonul a billentyűk mögé, ahogy Mick Jones szokott időnként a Foreignerben, Castellano olyan gitárszólót virít hirtelen, hogy köpni-nyelni nem tudok!
A rövid programot a kötelező slágerekkel, a Godzillával és a (Don’t Fear) The Reaperrel zárják. Októberben jön – közel 20 évvel a nemrég felújított ‘Curse Of The Hidden Mirror’ után – a ‘The Symbol Remains’, melyen végre új dalokat is hallhatunk a csapattól. Addig meg nézhetjük ezeket a (nem olyan) régi videókat! Hogy melyiket vegyük meg? „Koca”-rajongóknak még nem tudok ajánlani, majd év végén kiderül, melyik volt a legjobb az öt közül, egyelőre ez az esélyesek közt van. Ha hardcore fan vagy, akkor meg már úgyis ott figyel a polcodon! Bár Európában nem fognak sokat eladni belőle, mint mondtam, ez már a Frontiers nyitása az amerikai piac felé.
Szerkesztette: CsiGabiGa
Legutóbbi hozzászólások