Egypercesek Live Special

A járvány és a vele járó karantén legnagyobb átka számunkra, rockrajongók számára, hogy megszűntek a koncertek. Augusztus közepéig mindenképpen. Hogy egy kicsit feldobjuk a hangulatunkat – és a tiéteket is – koncertlemezek kivesézésébe fogtunk. Szerencsére volt bőven az elmúlt időszakban megjelent alkotás, nem is fértünk bele a szokásos ötös keretbe. Pretty Maids, Jeff Scott Soto, Blue Öyster Cult, Josh Smith, Subsignal és Yogi Lang. Némelyik csak CD-n vagy digitálisan jelent meg, míg máshoz képanyag is csatlakozott. Gyertek, tobzódjunk együtt! És a végén levezetésként még van egy stúdió EP is a Bad Joke-tól, ahol Tüdő újabban énekel.

Köszönjük

Nem könnyen jött létre ez a jubileumi koncert, de annál jobb lett! 2018 márciusában még úgy volt, hogy a budapesti koncert másnapján lesz a DVD-felvétel Zlinben, de egy korábbi koncerten Ronnie Atkins elesett és agyrázkódást szenvedett, így elmaradt a felvétel (és a budapesti koncert is). Végül Japánban, a sokat látott Club Citta, Kawasaki színpadán rögzítették a műsort, így legalább elsüthették a ’Maid In Japan’ poént is, amit az Iron Maiden már 1981-ben elhasznált, vagyis öregebb, mint az ünnepelt.

A felvétel viszont egy hihetelenül energikus, csúcsformában lévő zenekart mutatott. Nagyon bizonyítani akartak és sikerült is nekik. Ronnie ugyan ráncosabban, Ken vastagabban, de ugyanolyan lendülettel nyomták le a koncertet, mint 30 évvel azelőtt. A többiek azóta kicserélődtek, többször is (sőt azóta is), de a felállás fiatalabb tagjai sem vallottak szégyent. Chris Laney billentyűs-ritmusgitárosként sokszor úgy játszott az egyik hangszeren, hogy közben nyakában lógott a másik, és gyakorlatilag a harmadik energiabomba volt a zenekarban. Rene Shades mozgása nekem kicsit ténfergő volt, mintha nem akarna bezavarni a főszereplőknek, de amit kellett, azt odatette a zenében, Allan Sørensen dobost pedig nem először látom, nem az első bandában, most is olyan erővel ütötte a bőröket, mintha bandaháborúban állna velük.

Atkins úgy fel volt pörögve, mintha megivott volna öt Red Bullt koncert előtt, és persze hogy felpörgette a közönséget is, akiket pár bedobott japán szóval megvett kilóra. Időnként meg is daloltatta őket, mint a Yellow Rain elején, de amúgy is kívülről fújták a 30 éves lemez összes slágerét.

 

A jubileumi műsor utáni programból öt dalt választott ki a Frontiers Music, így lett 73 perces az 5.1-es hanggal ellátott koncertfelvétel, amihez hozzácsaptak egy rövid werkfilmet, egy hosszabb interjút, és a 2010-es másodvirágzásuk óta készült összes videóklipet.

Na most én elég old school csávó vagyok, a kocsiban is CD-t hallgatok mp3 helyett és a Spotify-ra úgy tekintek, mint ördögtől való dologra, de a videóklipeket már én se nézem DVD-ről, arra ott a YouTube!

A setlist.fm-re feltöltött adatok szerint 23 számot játszottak aznap este, amiből csak 14-et sikerült lemezre tenni. Pedig a Frontiers „jó szokásától” eltérően most DVD5 helyett DVD9-en adta ki az anyagot (és persze Blu-ray lemezen), tehát lett volna hely, csak azt fölösleges dolgokkal töltötték ki. Ez az egyetlen csalódásom a kiadvánnyal kapcsolatban. De ha nem tudom, nem fáj, igaz? Szóval minek nyomozok az interneten ilyenek után, inkább élvezzem azt, amit elém tettek, mert ez egy hibátlan koncertfelvétel. Van erre egy jó angol kifejezés: must have. Magyarul: a polcomon a helye!


Jeff Scott Soto egy zseniális hang és egy még zseniálisabb színpadi előadó, aki el tudott adni nekem még egy tizenvalahány perces funky-egyveleget is, le tudta nyomni a torkomon a S.O.T.O. karcosabb muzsikáját és megszerettette velem a Sons of Apollo progresszív zenéjét is. Ennek fényében mondom, hogy ez a kiadvány nem egy „digital only” audió megjelenést érdemelt volna, mert Sotót látni kell!

A Frontiers Music szokás szerint 2019-ben is kivonult Milánóba teljes stábbal, hogy rögzítsék a Frontiers Rock Festivalon elhangzott koncerteket, de ez egy rövid műsor volt a délutáni idősávban, nem áldoztak rá „filmtekercset” (lótúrót, már rég digitális kamerákkal dolgoznak!). A „papíron” 11 számos felvétel gyakorlatilag 9, a Believe In Me-t és a Look Inside Your Heartot összegyúrták egy egyveleggé, és van egy Band Intros című „kiadatlan felvétel” is rajta.

A műsor egy „Jeff Scott Soto legacy set”, ahogy az énekes bekonferálja, szemezgetés a saját nevén megjelent szólólemezeiből, abból a dallamos hard rock világból, amivel 2002 (‘Prism’) és 2012 (‘Damage Control’) között kápráztatott el. A 2017-es utolsó albumát, a kevésbé jól sikerült ‘Retribution’-t és a szinte ugyanezzel a legénységgel felvezetett S.O.T.O.-lemezeket nem is érintette.

Viszont a kvázi ráadásban (levonulás nélkül, hiszen délutáni sávban léptek fel) elnyomták a szokásos Talisman-gigaslágert (I’ll Be Waiting) és a Sammy Hagar által komponált zseniális Steel Dragon-nótát a ‘Rocksztár’ című filmből (Stand Up), melyhez már bejött Dino Jelusick is, akihez nekünk is volt szerencsénk a Backstage Pubban.

 

Ha minden igaz, az anyag megjelenik fizikai hanghordozón is, ha nem is önálló kiadványként, de Jeff Scott Soto hamarosan esedékes szólóalbumának, a ’Wide Awake (In My Dreamland)’-nek a bónuszlemezeként. Sovány vigasz.


Egy ideje úgymond divat, hogy egy-egy előadó újra előveszi a múltból leghíresebb albumát és azt teljes egészében előadja az aktuális koncertturnén. Érdekes párhuzamot vonni az eredeti és a modernebb kor variánsa közt. Nos, a Blue Öyster Cult az ’Agents Of Fortune’-nal tette mindezt, mely pályafutásuk legismertebb albuma. Ezen hallhatjuk legismertebb dalukat, a (Don’t Fear )The Reapert. A hanganyag rögzítése mellett a kamerák is dolgoztak a bulin, így DVD-n vagy Blu-ray lemezen is láthatjuk ezt az ünnepi megmozdulást.

 

A kultikus lemez 1976-ban jelent meg, e 2016-os Los Angeles-i fellépés kiadására csak most kerülhetett sor. Nagyobb hatása lett volna, ha az évfordulóra adják ki. Mindenesetre része a Frontiers Music tízlemezes idei kampányának, mellyel fenntartja a zenekar iránti érdeklődést, hiszen nagyon hosszú, majd húszévnyi szünet után új albumot is ígértek erre az évre.

Az a bajom ezzel a kiadvánnyal, hogy nem érzem igazi koncertalbumnak. Elvártam volna, hogy dögösebben, néhol gyorsabb ritmusban szóljanak ezek a régi dalok, helyette biztonsági játékot hallok. Hiányoznak belőle a spontán megnyilvánulások, nincsenek meglepő improvizációk, olyan steril az egész. Érzésem szerint erős revíziónak vetették alá a stúdióban az eredeti szalagokat. A közönség hangját nagyon hátrakeverték, és alig hallani. Ha összehasonlítjuk az eredeti albummal, nem sok különbséget fedezünk fel a stúdióban felvettek és a koncerten elhangzottak közt. Jó, talán annyi, hogy az eredeti felvételeken a Brecker testvérek adják a fúvós részeket, és Patti Smith is közreműködik egy dalban. A mostani korongon nincsenek fúvósok, viszont meghívták Albert Bouchardot, aki az eredeti albumon dobolt és akusztikus gitáron játszott.

Mindezek ellenére érdeklődéssel várom az új albumot, de azt gondolom, egy koncertalbumnak nem így kellene megszólalni, főleg egy ilyen veterán bandától nem.


A nálunk is járt amerikai gitáros még 2018 decemberében Los Angeles egyik jól ismert rockkocsmájában, a Baked Potatóban adott két koncertet, innen való ez a kilenc dal. Mivel DVD / Blu-ray lemezen is megjelent az anyag, vizuális élményt is kaphatunk a koncertből és a klub hangulatából.  Az viszont érdekes, hogy bár abban az évben jelent meg a ’Burn To Grow’ stúdióalbuma is, egyetlen dalt sem játszik róla.

 

A negyvenéves Josh Smith a jó öreg power trió felállásban nyomja kompromisszummentes gitárzenéjét. A kezdő, a How Long Jimi Hendrix-szerű égszakadás-földindulás: szétgyilkolják benne a hangszereket. Josh nagyon belejön a virgába, de a Gary Novak – Travis Carlton ritmusszekció sem marad le tőle. A második számmal felmennek a csúcsra: a több mint tizenkét perces Pusherben (nem azonos a Steppenwolf jól ismert slágerével a ’Szelíd motorosok’ mozijából) aztán mind a három hangszer szólózik, de a basszus és a dob szerepe a későbbiekben sem lankad. Nagyon jók a lassú bluesok, mint a The Way You Do vagy a Penance. Josh Smith mindent bemutat, amit a bluesgitározásról tudni kell. Az utóbbiban mesteri, ahogy a halk, óvatos bevezetőktől a végletekig felpörgeti játékát. Egy kicsit arra emlékeztet, ahogy Jimmy Page a Zep Since I’ve Been Loving You-ját játssza. A Triple J. Hoedown country alapú instrumentális fantázia, de jóval brutálisabb, mint az amerikai fehérek népzenéje. Ha mindenáron valami kiindulópontot akarok keresni, akkor Steve Morse-ra szavazok, aki a Dixie Dregsben pengetett hasonlókat.  A vége felé a The Middle pont úgy hangzik, mint egy hatvanas évek végi pszichedelikus sláger, zárásként pedig egy ritmusosabb bluest hallunk, a Where’s My Baby-t, és bár ebben is van jócskán jazz, azért itt a jó öreg blues döntő.

Nagyon kedvemre való ez a lemez, hiszen hosszú dalokat hallunk, sok hangszeres betéttel. A gitár viszi a prímet, de egy bivalyerős ritmusszekcióval a háta mögött. Csak három hangszer van végig, de nincs hiányérzete az embernek, hiszen a három csávó mindent profi módon nyom, legyen az blues, rock and roll vagy funk. Bár Josh Smith lemezeként jelent meg, társai hangszeres produkciói nem maradnak el tőle semmiben.


Ez áll a lemez belső borítóján fülszövegként: “Van úgy, hogy az ember már színpadra lépéskor érzi, hogy nagyon különleges este fog következni. Aztán van úgy, hogy valami varázslat folytán minden más is klappol: működik a technika, a közönség együtt lélegzik a zenészekkel, akik olvadoznak a játék örömétől. Na, ilyen este volt az 2019. március 28-án, a Das Rind klubban, a Subsignal koncertjén, és szerencsére volt ott valaki, aki idejében megnyomta a ‘felvétel’ gombot”. Egyet kell, hogy értsek, minden klappolt, remek felvétel készült, amelyben az utómunkálatok során nem veszett el a “live feeling”.

 

A hazánkban csak a heavy userek körében ismert Subsignal az egykori német progresszív metal legenda Sieges Even romjain, és néhány Dreamscape+Sun Caged-tag átcsábításával alakult meg 2008-ban, azóta kiadtak 5 stúdióalbumot, a legutolsóval, amely a bizarr ‘La Muerta’ nevet viseli, 17 állomásos klubturnét bonyolítottak le Európa nyugati felében. Azon a bizonyos estén ott volt Yogi Lang és Kalle Wallner a keverőpultnál, akik nemcsak aktív zenészek az RPWL-ben, a Blind Egóban, illetve szólóban, hanem civilben a Gentle Art Of Music lemezkiadó tulajdonosai és vezetői is. A kiadó gondozta a ‘La Muerta’ albumot is, számomra világos hozzáállás, hogy a promóciós turné legjobb pillanatai legyenek megörökítve az utókor számára. Mert ezek valóban a legjobb pillanatoknak tűnnek, a show gerincét nyilván a ‘La Muerta’ adja, de bőven merítenek a korábbi lemezekből is, a hangulat pedig átível AOR-on, poprockon, progrockon, metalon, nagyon változatos anyag született, van benne melankólia, nagy dallamok, virtuozitás, kirobbanó energia, és még hangszeres szólók is.

Csak azt nem értem, hogy az ilyen minőségi muzsika miért nem mozgat meg nagyobb tömeget…


Yogi Lang elsősorban a freisingi art rock zenekar, az RPWL frontembere és egyik zenei vezetője, de két szólólemezén kiírta magából azokat a merengősebb, és esetenként poposabb ötleteit, amelyek az RPWL művészi kereteibe nem fértek bele. Az utóbbi albummal – amely az ‘A Way Out Here’ címet viseli – lezavart egy mini promóciós turnét Németországban és Hollandiában, és a helmondi Cacaofabriek klubban szépen rátenyerelt a “record” gombra. A kamerán is.

 

Az eredmény egy négyszámos minialbum lett, amelyet a zenei streaming szolgáltatóknál történő megjelenéssel egy időben, videóanyaggal együtt fellőtt a YouTube-ra HD-ben. Nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, amely kellemes meglepetés volt a karantén feloldásával nagyjából azonos időben. Valahol olvastam, hogy “the most Gilmouresque act ever”, hát igen, ebben van valami. A nagy példakép zenei örökségét nagyon nagy tisztelettel gondozza Yogi, és a 4 dal, amely beválogatásra került, mind az új albumról való, erre szokták mondani, hogy kellemes hallgatnivaló. Irigylésre méltó, hogy egy saját kiadóval és stúdióval a háttérben az ilyesmit megengedheti magának, nekünk meg a hangfal túlsó felén öröm, hogy a zenéje eljuthat hozzánk.


A 2014-ben alakult csapat több tagcserén is keresztülment, mire a mostani felállás kialakult. 2019 végén csatlakozott hozzájuk Szűcs „Tüdő” Attila, aki jól ismert figurája a magyar hard rock és heavy metal színtérnek. El is készült a csapat hatszámos EP-je a Sonic Garden Stúdióban.

Már az első meghallgatás után azt gondoltam, ez egy rendkívül őszinte alkotás. Nem akar divatos lenni, nem kalkulált, tisztán hallatszik, ez a produkció kiömlött a zenekar tagjainak a lelkéből. Nincs agyondigitalizálva, a gitárok nyersen, keményen szólnak. Bár egyes riffek heavy metal színezetűek, ez egy gitárcentrikus hard rock, ha gyökereket keresünk, valahol a nyolcvanas évek elején kell körülnéznünk.

 

Az Elszállok engem kezdetben egy picit a Guns ’N’ Roses megaslágerére, a Sweet Child O’ Mine-ra emlékeztetett, aztán a folytatás más, bár a refrén itt is nagyon fülbemászó, jól eltalált és a gitárszóló is alaposan kidolgozott, szintén a dallamos fajtából. A szöveg az elvágyódásról szól, minél messzebbre ettől a beteg planétától.  A Hangok a fejemben misztikus témájú szövegéhez hasonló dallamokat kanyarintottak. A Karaván – már a címe is elárulja – keleties dallamokkal operál, a szóló is ebbe az irányba mutat, a szöveg a nem éppen finom világunkat taglalja. A Két perc szaggatott riffjein egy fájó helyzet, az elhidegülés szomorú témája bontakozik ki, a címadó zúzós alapriffjére Tüdő egy dallamos énektémát rakott, jót tett a dalnak ez a kettősség. A Maradok ember a legkeményebb az összes közül, metalos, döngölő alapriffjére, sodró ritmusára ismét egy megjegyezhető vokális téma került.  A Rock az én hazám kétféle verzióban is hallható, az egyikben Tüdő duettet énekel Miha Róberttel, aki a Bad Joke előző frontembere volt, a másikban egyedül viszi az énekrészt. Ez a dal egy olyan valakinek a hitvallása, akinek a rockzene sokkal több, mint egy kedvenc műfaj, inkább életforma.

Hard rock, sok dallammal. Így összegezném, hozzátéve, jó énekdallamokkal. A zenekar megtalálta az egyensúlyt a dallamok és keménység közt és egy fogyasztható, színvonalas EP-t hozott össze. Biztos vagyok benne, hogy az élő fellépéseken még hatásosabban szólalnak meg ezek a szerzemények, és majd az új dalok, melyek a hírek szerint már készülnek. Írjuk ide a zenekar felállását: Asperján Attila – basszusgitár, Balog Imre – dob, Halóka László – gitár, Szibelle Károly – gitár és Szűcs „Tüdő” Attila – ének.

 

Szerkesztette: Csiki Gábor (CsiGabiGa)

Megosztás