1992. július 7. az a nap, amely a Dream Theater karrierjét alapvetően elindította, az ’Images And Words’ volt az a mérföldkő, amely az amerikai ötösfogatot a progresszív metál szcéna élbolyába röpítette, és bár fényük az utóbbi időben kissé megfakult, a mai napig is igen számottevő tényezőnek számítanak. A Hard Rock Magazin szerkesztőségéhez Bátky BZ Zoltán (At Night I Fly, Wall Of Sleep, After Crying, Wendigo) és egykori szerkesztőkollégánk, Brinyó is csatlakozott, hogy kedvenc Dream Theater-lemezeinek listáját megossza az olvasókkal.

Nem hittem volna, hogy egy tízes listát összeállítani ennyire nehéz lesz! Hogy miért? Mert egykor, amikor találkoztam ezzel a zenével, szinte szerelem volt első hallásra. Óriási koncertélmények, személyes találkozások az egykori és jelenlegi tagokkal, szép emlékek és még sorolhatnám, mi minden, ami miatt máig szívesen előveszem ezeket a lemezeket. A Dream Theater-rajongók többsége egyértelműen két lemezt emel ki, a dobogótól lefelé viszont már színes a skála.

A korai időszak győztese nálam is az ’Images And Words’, amely a jó dalainak, virtuozitásának köszönhetően rögtön megfogott. A mai napig is a hideg fut rajtam végig, ha egy Take The Time, egy Surrounded vagy épp a Pull Me Under a lejátszómba kerül. A nagybetűs élményt, a pluszt, az igazi Dream Theater-érzést – az akkor még csak 23 perc hosszúságú – A Change Of Seasons adta. A mai napig a legnagyobb kedvencem! Az érme másik oldalán viszont csak az ’Awake’-et tudom felhozni. A nehezebben emészthető dalok nem fogtak meg úgy, a mai napig szívesebben veszem elő a ’Falling Into Infinity’-t ebből az időszakból.

A Jordan Rudess csatlakozásával kezdődő második éra a csapat legtermékenyebb időszaka, hiszen 6 stúdiólemez készült el bő 10 év alatt. Mivel ekkoriban csatlakoztam a követők sorához, így ekkortájt mindig az aktuálisan érkezett legújabb volt a kedvencem. Persze a ’Scenes From A Memory’ maradt a dobogó legfelső fokán, de a 42 perces Six Degrees Of Inner Turbulence, a közel félórás Octavarium, vagy a brutálisan kemény anyaguk, a ’Train Of Thought’ is igazi csemege lett. Ebből a korszakból csak a ’Systematic Chaos’ halványult el, de az utána érkező ’Black Clouds & Silver Linings’ viszont nem vesztett a fényéből. A személyes találkozások sora, a hivatalos bootleg kiadványok, a rajongói klub ajándék CD-i és DVD-i rengeteg szép emléket adnak.

A Dream Theater karrierjének jelenleg is tartó harmadik korszakában a hegyek után inkább a völgyek jöttek. A Mike Manginivel készített lemezekben is először ugyanazt az élményt kerestem, mint a korábbiakban, de sikertelenül. Ha sikerültek is jó dalok, mégis fájó volt hallgatni a Dream Theatert. Az első pozitív élményre 8 évet kellett várnom, a ’Distance Over Time’ tudta csak hosszú távon feleleveníteni a régi érzéseket. A korszak koncertműsorainak kiszámíthatósága miatt a régi lelkesedés is megcsappant, de ha jönnek, akkor ott kell lenni. A jövő zenéje még ismeretlen, de az már kiderült, hogy a pandémiának köszönhetően elkészült a tizenötödik nagylemez is, amely szeptember-október magasságában már megjelenhet. Addig is nézzük, hogy a jelenlegi 14-ből hogy kerekedett ki az a bizonyos tízes listám! (karpatisz)

01. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
02. A Change Of Seasons / Images And Words
03. Train Of Thought
04. Six Degrees Of Inner Turbulence
05. Octavarium
06. Black Clouds & Silver Linings
07. Falling Into Infinity
08. Distance Over Time
09. A Dramatic Turn Of Events
10. When Dream And Day Unite

Az én Dream Theater-sztorim 1989-ben kezdődött, amikor a még 99 Ft-os Metal Hammer Hungarica „Hangpróba” rovatában a debütáló ’When Dream And Day Unite’ kis híján tízpontos átlagot kapott, ami nagyon kivételesnek számított és csak az egyértelműen kiváló albumoknak járt. Szaladtam is az első adandó alkalommal a Solarisba, hogy beszerezzem az anyagot, de otthon a hangfal előtt csak értetlenkedtem, hogy mi a franc ez a zene, amiben minden túl soknak tűnt elsőre. A virtuozitás, a váltások, a rideg hangzás, a DNS-térképre hasonlító komplexitás, úgy voltam vele, hogy elajándékozom az első ismerősnek, aki szembejön velem. De nem így történt, mert már második meghallgatásnál elkezdett a lemez zenei története kibontakozni nálam, és azóta is a legfontosabbak között tartom számon.

A listámat viszont a ’Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory’ vezeti, amelyet szokás egy kalap alá venni az olyan tízévente felbukkanó progresszív mesterművekkel, mint a The Who ’Tommy’-ja, a Pink Floyd ’The Wall’-ja és a Queensrÿche ’Operation Mindcrime’-ja. Számomra egyenes folytatása ennek a monumentális ’Six Degrees Of Inner Turbulence’, amelyet az előző albumból kiúszó hanglemezbarázda-hangok vezetnek fel. Az ’Awake’-’Train Of Thought’ metálos villantásai jönnek a sorban a Pantera és a Metallica masszív hatásaival, majd az ’Images And Words’, amely a nehezen befogadható első album után a közönségbarát megszólalásával nyitott utat a tömegek felé. Az ’Octavarium’ a nagy dallamaival számomra egy korszak végét jelentette, a ’Falling Into Infinity’ pedig szerintem egy méltatlanul mellőzött lemez, amelyet az őszinte félkemény háztartási fanok leszólnak a kiadó nyomására legyártott rádióbarát megszólalás miatt, a korongon található dalok nagy részét alig játszották élőben.

Említettem, hogy a 7. helyezett ’Octavarium’ nálam lezárt egy korszakot, a jó Dream Theater-stúdióalbumok korszakát, amiből számomra csak 8 db van. Ami ezután következett, az is komoly művészi értéket és magas színvonalat képvisel, de nem önmagukhoz képest, mert a korai albumokkal olyan magasra tették a lécet, hogy azt azóta alulról se tudták súrolni. Mike Portnoy 2010-es távozása nem volt véletlen, ő határozottan ellenezte a megfelelő szüneteket nélkülöző állandó stúdió-turné-stúdió-turné mókuskereket, amelyben nem jutott elég idő a kreatív energiákat generáló feltöltődésre. Ott voltam mind a 13 hazai koncertjükön, de már a 2007-esen se az új dalaiktól lettem libabőrös. (Dzsó)

01. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
02. Six Degrees Of Inner Turbulence
03. Awake
04. Train Of Thought
05. Images And Words
06. When Dream And Day Unite
07. Octavarium
08. Falling Into Infinity

1993 őszén egy vasárnap éjjel az MTV Headbangers Ball műsorát figyeltem Vanessa Warwick műsorvezetésével. Hirtelen bevágtak egy koncertrészletet valahonnan, melyen egy fiatal csapat igencsak szokatlan dolgokat művelt. Zúzdás metálzenét játszottak, mindezt olyan megoldásokkal, zenei tudással, műveltséggel, mely a progresszív rock klasszikus előadóira volt jellemző. Egy villámkezű gitáros, egy azóta már civil pályát választó hasonló kaliberű billentyűs harmóniákban gazdag szólói repítették előre a dalokat, egy akkor még énektudása teljében lévő frontember hangja szárnyalt az éterben, ám engem legelőször a ritmusszekció elképesztő teljesítménye ejtett rabul: az apró termetű, mandulaszemű basszusgitáros és a kissé exhibicionista dobos tökéletes együttműködése igencsak mellőzte a négynegyedes ritmusokat ebben a talán háromperces bejátszásban.

Ez volt az első találkozásom a Dream Theaterrel, innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy végighallgassam az ’Images And Words’ albumukat, mely akkor már egy éve kapható volt a lemezboltokban. Rabul ejtett a stílus: metál alapokon progresszív rockzene. Nem lehetett rá csápolni, túl komplex ritmusokat diktáltak, viszont minden egyes pillanatban oda kellett figyelni, ha be akartuk fogadni ezt az összetett muzsikát. Az érdeklődésem töretlen maradt irántuk az ezredfordulóig, pedig a billentyűs poszton kétszer is változás történt rövid idő alatt. 1999-ben – számomra – feljutottak a csúcsra, amikor elkészítették a ’Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory’ albumot. Ez nemcsak az ő pályafutásuk koronaékszere, hanem jelentős mozzanata a progresszív metál műfajnak is, melynek mai napig talán a legnagyobb hatású előadója a Dream Theater.

2000 után valami történhetett velük – és velem is –, mert kevesebb érdekességet találtam a lemezeiken. Túl hosszúnak, sokszor önismétlőnek hatottak az albumaik. Bizonyos szempontból így voltam a sokak által zseniálisnak kikiáltott ’Train Of Thought’-tal is 2003-ban, mely a Dream Theater karrierjének legkeményebb albuma, tele a thrash metalra jellemző súlyos gitárriffekkel. Több alkalommal láttam őket élőben, melyek bár nagy élménynek hatottak, mégis valami hiányzott a koncerteken a katarzishoz. Bár a legutóbbi lemez, a ’Distance Over Time’ jobban sikerült, mint a huszonegyedik század többi produktuma – visszatérés a kilencvenes évek első felének zenei vonalához –, még mindig várok arra a katartikus élményre, amit a ’Metropolis’ okozott. (Bigfoot)

01. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
02. Images And Words / A Change Of Seasons
03. Awake
04. Falling Into Infinity
05. When Dream And Day Unite
06. Six Degress Of Inner Turbulence
07. Distance Over Time
08. The Astonishing
09. Train Of Thought

A Dream Theaterrel való első találkozásom úgy esett, hogy 1992-ben meghallottam a rádióban a Pull Me Undert (vagy a Take The Time-ot – erre nem esküdnék már meg). Akkor ott eldőlt a sorsom. Mihelyst pedig a teljes ’Images And Words’ lemezt megkaparintottam, az ízlésvilágomat is fenekestül felforgatta. Szerelem első hallásra. Még a durván triggerelt dobok (fuck you, Dave Prater!) sem csorbítják a nagybetűs Élményt: a másolt kazettán (!) szereplő dalcsodák eszement zenei orgiájának befogadása nyilván nem egyik pillanatról a másikra történt, így aztán több tucatnyi elmélyült hallgatást követően bontott virágot John Petrucciék zseniális művészete. Roppant komplex és technikás volt, de mindeközben nagyon is fülbemászó. Csak annyit mondok: Metropolis (Part 1: The Miracle And The Sleeper), Take The Time, Learning To Live… Van még kérdés?

1994-ben az ’Awake’-ről először a klipesített Lie jött szembe velem, naná, hogy az MTV-n, és elsőre nem is értettem, jócskán morcosabb, pőrébb és kevésbé dallamközpontú volt. Egy akkori haverral aztán rituálészerűen végighallgattuk a teljes anyagot kazettán… vagyis majdnem a teljeset, ugyanis a böszme Atlantic Records csak a CD- és a vinyl-verzióra tette fel a teljes 11 számos, 75 perces műsort (sőt, a japán kiadáson még hozzácsapták az Eve-et is), mi, csóringer kazettavásárlók pedig jól lemaradtunk a leghosszabb eposzról, a Scarredről. És ez sokkal később esett le, ám valahol tök jó volt, hogy egy kvázi új dalként hallgathattam meg – amely igen gyorsan az egyik személyes kedvencemmé vált. Kevin Moore hattyúdala volt az ’Awake’, és számomra a későbbiekben Jordan Rudess sosem tudta azt a mágiát elővarázsolni hangszeréből, mint ő, Kevin maga volt a nagybetűs Érzés, míg Jordan „csak” a technikai virtuozitás. Ettől függetlenül – ha fegyvert is tartasz a fejemhez – képtelen vagyok eldönteni, hogy az ’Images’ vagy az ’Awake’ a nagyobb szerelem.

A ’Metropolis Pt. 2’-val először 1999. október 23-án találkoztam, az I. Progresszív Metal Fesztiválon részleteket játszottak róla, csak úgy koppantak az állak a Viking klub padlóján! Páratlan remekmű, na! Csaknem hasonlóan erős a három évvel későbbi folytatás, a nehezebben befogadható, dupla ’Six Degrees Of Inner Turbulence’, de ebből érthetően nem lett slágerlemez. Ahogy az 1989-es debütálásból, a ’When Dream And Day Unite’-ból sem, valahogy mindig is mostohagyereknek számított (leginkább Charlie Dominici más karakterű, keserédes éneke miatt), ám ezt a Fates Warning nyomdokain járó dalcsokrot máig kiválónak tartom többedmagammal. Nagyon sarkítva a ’Train Of Thought’ volt a DT „metallicás” albuma, súlyos, riffelős, keménykötésű, de az egyik örök kedvencem éppen ezen szerepel, ez pedig a This Dying Soul, és hát a 14 perces In The Name Of God sem egy kutyaütő punk zajongás. Az ’Awake’ után közvetlenül a ’Falling Into Infinity’ csalódást okozott a magukhoz képest kommerszebb felfogása okán, ám mai füllel már nyugodt szívvel bevésném rá a 8 pontot. Portnoy mester hattyúdala volt a ’Black Clouds & Silver Linings’, és noha sokan itt már rég elengedték a csapatot, ez a hat mamuttétel rengeteg emlékezetes pillanatot rejt, még ha nem is ér fel a klasszikusok szintjéhez.

Summa summarum: nálam az első 3 helyezett csont nélkül tíz pont, aztán a listám sorrendjét figyelembe véve egészen a ’Black Clouds’-ig mindegyiket bármikor szívesen meghallgatom. Amelyek azonban nem kerültek be a Top 10-be, azok számomra az állott lábvíz semmitmondóságának szinonimái. Ettől függetlenül a Dream Theater egy korszak- és műfajalkotó banda marad, míg világ a világ. (Mike)

01. Images And Words
02. Awake
03. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
04. Six Degrees Of Inner Turbulence
05. When Dream And Day Unite
06. Train Of Thought
07. Falling Into Infinity
08. Black Clouds & Silver Linings
09. A Dramatic Turn Of Events
10. Systematic Chaos

A zenekarral való ismerkedésem valahol 1997 tájékán kezdődött az ’Awake’ lemezzel, azt kaptam kölcsön először, és annak hatására vettem meg az akkoriban megjelenő ’Falling Into Infinity’ lemezt. Nem mondom, hogy csalódás ért, mert ahhoz még nem ismertem elég behatóan a zenekart, de ahogyan elkezdtem begyűjtögetni a lemezeiket, egyre jobban értettem a fanyalgást az ’Infinity’-vel kapcsolatban. Ennek ellenére szeretem azt a lemezt a mai napig. A következő fontos és felejthetetlen dolog a zenekarral kapcsolatban, hogy ők voltak az első külföldi nagy banda, akiket élőben láthattam 2002-ben a ’Six Degrees’-turné keretében a PeCsa színpadán. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét. Mérföldkő volt az életemben, mert onnantól kezdve semmi nem számított, csak az, hogy minél több koncertre eljussak.

A lista összeállításánál sokat vacilláltam azon, hogy melyik anyagnak jusson a dobogó legfelső foka, mert a ’Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory’, az ’Awake’ és az ’Images And Words’ örök harcban áll az aranyért. Végül győztek az érzelmek, a felejthetetlen kamaszkori emlékek, amelyek az első LaBrie-lemezhez kötnek. Minden szempontból tökéletes és felülmúlhatatlan örök klasszikusnak tartom, amely irányt mutatott és tulajdonképpen definiálta a progresszív metál fogalmát. A lista dobogó utáni helyezéseire minden korszakból jutott lemez. A hosszú pályafutás alatt időnként elkerülhetetlen hullámvölgyek ellenére én a zenekar minden korszakát szeretem, így nem inogtam meg akkor sem, amikor Mike Portnoy kilépett. Egyedül a ’The Astonishing’ lemezzel nem tudtam mit kezdeni, semmi szerethetőt nem találtam benne, hatalmas tévedésnek tartom. A ’Dream Theater’ album vagy a legutóbbi ’Distance Over Time’ azonban szerethetőek számomra, még ha nem is korszakalkotók. Úgy vélem, hogy egy közel 40 éves pályát bejárt zenekarnak már nem feltétlenül kell korszakalkotónak lennie, elég ha „csak” remek albumokat raknak össze, és ezt ők meg is teszik néhány évente. (Losi)

01. Images And Words / A Change Of Seasons
02. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
03. Awake
04. Six Degrees Of Inner Turbulence
05. Train Of Thought
06. Systematic Chaos
07. Distance Over Time
08. Octavarium
09. Dream Theater
10. Falling Into Infinity

Az első találkozásom nem volt mindent elsöprő velük. Ezt még meg sem gyóntam Brinyónak és Szabinak… Mentségemre legyen mondva, „fiatal voltam és kellett a pénz”.

Az első dal számomra az Another Day volt az ’Images And Words’ albumról, valahol 1993-94 körül. A dalt egy nálam sokkal vájtfülűbb hölgy barátom mutatta meg, áradozva a konzervatóriumot végzett zenészekről és James LaBrie hangjáról. Hallgattam, és óvatosan annyit mondtam, nem rossz, de hiába kaptam meg a kazettát kölcsön, maradtam a zenéimnél, ami a Big 4-vonal volt jelentős Iron Maiden-adaggal, Type O Negative- és Danzig-fűszerrel. Gyanítom, nem voltam elég érett a progresszív zenére.

Elreppentek az évek és egy dobos barátom, aki megszállottan kutatta az új zenéket, kezembe nyomta (már CD-n) a ’Train Of Thought’ és a ’Six Degrees Of Inner Turbulence’ albumokat, miután nemmel válaszoltam a „Megvan már az aktuális DT lemez?” kérdésre. Persze előtte betolt 1-2 számot mindkét albumról, ami más képet égetett belém azonnal. Gyilkos tempó, brutális hangzás, elképesztő dallamvezetés, elképzelhetetlen dobjáték. Itt megpecsételődött a kapcsolatom velük. Pár hétig csak ez a két lemez pörgött, mindenhol ezt hallgattam. Majd elkezdtem behozni a lemaradásom. Az ’Octavarium’-tól már figyeltem a megjelenéseket, és ha hozzánk látogattak, én is ott voltam az előadáson. A három nagy kedvenc album sorrendjét nehéz meghatározni, erősen hangulatfüggő, de az ’Octavarium’ számomra különleges, mert ezt a lemezt már vártam. Erre az évre már képben voltam alkotásaikkal. Valószínűleg e személyes ok miatt ez nálam előkelőbb helyen van. A legtöbbet viszont a ’Train Of Thought’ pörgött. Tökéletesre faragott mű, egyetlen másodperc sem tehető hozzá vagy vehető el belőle.

Zárásként csak annyit, hogy amikor lehetőség nyílt interjún részt venni John Myunggal, az ’Images And Words’ CD-t írattam alá vele. Nemcsak azért, mert a 25 éves jubileumi koncertje volt az albumnak, de azért is, hogy emlékeztessen, hány évet vesztegettem el nélkülük. (Török Tamás)

01. Train Of Thought
02. Octavarium
03. Six Degrees Of Inner Turbulence
04. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
05. Images And Words
06. Systematic Chaos
07. Awake
08. Black Clouds & Silver Linings
09. Distance Over Time
10. A Dramatic Turn Of Events
+1 A Change Of Seasons

Kezdem máris egy rebellis döntéssel, amiért remélem, a Hard Rock Magazin szerkesztői sem fognak az anarcho-punk szekcióba száműzni: tízes lista helyett bizony csak öt lemezt írtam össze. És nem kell ahhoz sem nagyon kutakodni, hogy kiderüljön: a zenekar első öt lemeze áll itt, ha nem is pontosan kronológiai sorrendben. Oké, lehet mondani, hogy már megint itt egy elitista fikagép, aki szerint az első lemez volt a legjobb, sőt annak a demója, és már ott is eladták magukat, de nem erről van szó. Magyarázom.

A Dream Theaterrel valamikor ’89 környékén találkoztam először, az első album után, viszont akkor még csak óvatosan ismerkedtünk: épp minden szinten a glam- és hard rock utolsó dicsőséges éveit éltem, és éreztem, hogy jó ez, csak túlzottan elütött mindentől, amit valaha hallottam. Aztán egy évvel később volt szerencsém a Rusht élőben látni Torontóban, és azonnal bevillant, hogy volt ez a furcsa zenekar, amit nemrég hallgattam, az is valami ilyesmi volt. Másodszorra nagyon beütött az első DT-album, és a Rush-párhuzam miatt az énekhang sem zavart. A nagy szerelem azonban ’92-ben az ’Images’ lemez volt, ahol minden összeért. Még csak nem is a progresszivitás jött be iszonyúan, hanem az a furcsa, misztikus, semmihez nem hasonlítható fátyol, ami belepte az összes dalt. Az összes prog elem, a tört ritmusoktól a hangnemdobálózáson át a csillagharcos szólókig tökéletesen alárendelve működött ahhoz, hogy a dalok valami más világba repítsenek, a sokféleképp értelmezhető szövegekbe is bele lehetett merülni.

Az ’Awake’ aztán szikárabbra sikerült, de még mindig dalokkal, varázslattal, csak már a misztikum helyett csúsztunk a valóság felé. Mintha a Dreamre is hatással lett volna az új idők új metálja, és csak később jöttem rá, hogy bizony itt már azt lehetett érezni, hogy a csapat szerény, de zseniális billentyűse, Kevin Moore ekkoriban zuhant meg lelkileg és távolodott el a zenekartól. A lemez utolsó dalában, a Space-Dye Vestben hallható is, hol tartott akkoriban. Innen pedig már más lett a Dream Theater számomra. Kiderült, hogy azt a varázslatot Kevin szőtte, és a következő lemezeken már csak nyomokban maradt belőle. A ’Falling’ ettől eltekintve egy kiváló prog lemez, az ismert, kiadótól érkező nyomás és kompromisszumok ellenére, a ’Scenes’-t pedig még azért szerettem utolsó fellángolásként, mert az ’Images’ témáiból merített ihletet. Csak hát, bármennyire zseni billentyűsnek tartom Jordant, számomra zenebohóc: itt még némelyest a sztorit szolgálta az itt-ott felbukkanó sramlizongora és egyebek, de az ezt követő lemezeken nagyon más úton indult el, mint amit addig szerettem a zenekarban.

Pontosan ezért nem is szerepel több lemez a listában. Mindegyiket meghallgattam, akadnak is kedvenc(ebb) dalok a legtöbbről, de ezek már számomra nem azt a zenekart mutatták, amit megszerettem. Továbbra is tiszteltem a hihetetlen hangszeres tudásukat, hangszerelési és dalszerkesztési képességeiket, de mivel én a 70-es évek Queen-lemezei óta a varázslatot, a nem evilágit keresem a zenében, a Dream Theater is beszürkült a „jó, de már nem rajongok” kategóriába. Pedig hiányzik… (Bátky BZ Zoltán)

01. Images And Words / A Change Of Seasons
02. When Dream And Day Unite
03. Awake
04. Falling Into Infinity
05. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory

Húúúú, ez volt aztán a feladat! Kedves barátom, Kárpáti Szabi arra kért, hogy annak a zenekarnak a műveit rangsoroljam, mely eddigi életemben a legnagyobb hatással volt rám. (Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?)

Nem vagyok már mai gyerek, körülbelül 40 éve hallgatok intenzíven zenét, szóval jó sok minden „átfolyt már a fülemen”, de a Dream Theater az egyik olyan csapat, amelynek muzsikájában 1989-es megismerkedésünk óta mindent megtaláltam, ami igazi örömet okoz a hallójáratomnak. Virtuozitás, dallamosság, eszement komplexitás úgy, hogy közben számomra könnyen befogadható remekművekben gyönyörködhettem.

Sok-sok meghatározó emléket köszönhetek a zenakarnak. A huszonnégy koncerten felül az új albumok megjelenésének izgalma örökre belém égett. Attól függetlenül, hogy az utóbbi években már picit alábbhagyott a „szerelem”, egy új DT-album megjelenése még mindig nagy nap. Életem legfelejthetetlenebb, zenével kapcsolatos eseményei közé tartozik, amikor a rocktörténelem szerintem egyik legjelentősebb korongját, a ’Metropolis 2’-t frissen, ropogósan hazavittem és Laci barátommal – hitetlenkedő fej- és hidegrázás kíséretében – egy egész éjszakán át megállás nélkül hallgattuk, vagy amikor a ’Six Degrees’ premierje idején több napomba telt akkori barátnőm megbékítése, holott csak annyi történt, hogy a megjelenés napján közöltem vele, hogy az éjszakát biztosan egy CD-játszó mellett fogom tölteni.

És sorolhatnám az emlékeket, melyeket ettől a csapattól kaptam. Bár az utóbbi években a zenekar muzsikája már nem nyújtja nekem ugyanazt, mint korábban, azért a Portnoy utáni éra első, remek dalokkal megpakolt ’Dramatic’ albuma bekerült a tényleg vérrel-verítékkel összeállított tízes listámra. Szóval Dream volt, Dream van és számomra a Dream mindig is lesz! (Brinyó)

01. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
02. Octavarium
03. Awake
04. Falling Into Infinity
05. Images And Words / A Change Of Seasons
06. Six Degrees Of Inner Turbulence
07. Train Of Thought
08. When Dream And Day Unite
09. A Dramatic Turn Of Events
10. Black Clouds & Silver Linings