Candlemass: Death Magic Doom

írta garael | 2009.04.04.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.candlemass.se

Stílus: doom metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Robert Lowe - ének Lars "Lasse" Johansson - gitár Mats "Mappe" Bjorkman - gitár Leif Edling - basszusgitár Jan Lindh - dob
Dalcímek
1. If I Ever Die (04:54) 2. Hammer Of Doom (06:16) 3. The Bleeding Baroness (07:19) 4. Demon Of The Deep (05:22) 5. House Of Thousand Voices (07:49) 6. Dead Angel (04:05) 7. Clouds Of Dementia (05:38) 8. My Funeral Dreams (06:05)
Értékelés

A Candlemass egyike azoknak a doom bandáknak, melyek megvalósí­tották a mainstream underground zenei paradoxonát - egy olyan műfajban lettek a stí­lushoz mérten sikeresek, mely - jóllehet végig ott mocorgott a metal "spirituális" ősforrásánál - indí­ttatásánál és küldetésénél fogva a " csendes", mélyen ( hat lábnyira legalább) a föld alatt megbúvó "osztályharc" részeseként tudott a muzikális extremizmus részese lenni. Az alapvető "ideológiai" egység ellenére maga stí­lus is több forrásból táplálkozik, melynél fogva olyan főáramlatokhoz lehet kapcsolni, mint a heavy metal, a pszichedelikus rock, vagy a hardcore. A kí­vülálló számára egyforma, vontatott, depresszí­v hangulati és zenei megvalósí­tás a "hozzáértő fülek" számára teljes mértékben elkülönülő egységeket képes alkotni, magával hozva a különböző rajongói csoportok " mi vagyunk az igaziak" küldetéstudatának kirekesztő ideológiáját. A Candlemass sikere több tényezőnek is köszönhető: egyrészt a fentebb emlí­tett fősodor heavy metal részéhez kapcsolódik - a vontatott, doomos riffekben, a komor, elborult szólókban, illetve a zakatoló középtempókban megnyilvánuló "dög" nem engedi a pszichedeliát a kriptahangulat felett eluralkodni - s ha már a gyászról beszélhetünk, a banda inkább valósí­tja meg az elkeseredésből adódó "menetelős" panteisztikát, mint a beletörődés csendes merengését. A heavy metalhoz köthető kapcsolat másik adománya az az epikus jellegű kiterjesztés, mely a lassan cammogó riffek mellett bőven hagy helyet a dallamoknak, társ szervező elemekké léptetve elő ütem kapitány mellé melódia parancsnokot. Az együttes nyilvánvaló, markáns stí­lusának szűk keretei között ügyesen használja ki a kicsiny mozgásteret, megfontoltan át-átkacsintva a sógor - power metal birodalmába, megszakí­tván és változatossá téve a "múló idő nyomában" történő poroszkálást. Jómagam azon kevesek közé tartozom, kik nem borultak le a Messiah távozása utáni "visszatérő" album hallatán - jóllehet a Candlemass igazi lényegét ugye a basszgitáros főnök, Leif Endling jelenti, a zenei eszenciát markánsan meghatározó dallamvilág kifejtésében nem találtam meg azt a megfelelhetőséget, melyet a korábbi dalnokok képviseltek. Messiah és Johan Lengquist a pravoszláv egyház papjainak kenetteljes-sí­ró énekstí­lusával olyan érzelmi-hangulati hátteret tudtak varázsolni, mely jobban illett az epikus témakifejtéshez, mint Lowe gonoszkásra vett, ám fakóbb, kevésbé modoros hangja - megfosztván ezzel a bandát attól a kissé szürreális, szí­npadias jellegtől, melynek vizuális leképeződését a Murnau horrorfilmek olyannyira tökéletesen és elidegení­tően jelení­tették meg. Ettől fügetlenül a lemez sikere folytán a csapat ismét felfelé í­velő pályára került, melynek hatása egyértelműen felfedezhető az új album egységes szí­nvonalában, és az abszolut a lényegre törekvő, a töltelék metódust zsigerből elutasí­tó attitűdben. Ha nem hangzana kissé groteszken , most azt í­rnám, igazi örömzenét hallhatunk - de ilyen szentségtörést még véletlenül sem akarok elkövetni, maradjunk tehát abban, hogy a legjobb Candlemass pillanatokat sikerült most mintegy 50 percbe préselni, igazi promóciós anyagnak való dalcsokorral örvendeztetve meg azokat, kik még csak most kezdenek ismerkedni a csapattal. Miben is rejlik az új album ereje? Nos, aki a Solitude, The Gallows End, vagy a Samarithan "sláger" vonala miatt szereti a csapatot, az most igazán megtalálhatja mindazt, amiért az együttes rajongójává vált. Endlingnek mindig is volt érzéke a komor, vontatott riffek, és a dallamos, felszabadultnak ható témák ambivalenciájából eredő feszültség keltéséhez, ezúttal azonban a számok legfőbb lényegi elemévé léptette elő a hatás-ellenhatás fizikai törvényéből levezethető pszichés fokozást: az ortodox riffekből gyakran meghökkentő váltásként az epikus powerre jellemző dallamvilágba történő ugrással olyan minőségi ( és itt nem szí­nvonalra, hanem megközeltési módra utalok) egységet alkotott, meyben a dallam és ütem yin és yangként képes a feketeségből a szikrázó fénybe váltani. Jóllehet a kezdő, If I Ever Die Sabbath-os utalása - konkrétan a Dehumanizer TV Crimes-jának üteme és hangulata söpör végig Candlemass jegyekbe oltva - még egyenletes slágerbomba, a The Bleeding Baroness ősriffjére ráépülő, zakatoló indulót hirtelen megszakí­tó "templomi téma" már jelzi, hogy a kaszás ezúttal dallamokkal csiszolta élesre a pengét. A lemez egyik csúcspontját azonban a Demon Of The Deep fájdalmas elvágyódással teli, panteisztikus látomása jelenti, melynek kissé vontatott, monoton témaegyengetéséből hirtelen szárba szökkenő, szinte rockoperás sláger varázsol unikumot - erre már csak rátesz egy lapáttal a Dead Angel refrénjének Manowart idéző "hangulatjelentése" , vagy a Clouds Of Dementia egyenletes doom-himnusza. Az epikus, a komorból kikacsintó jelleg azonban méginkább kihangsúlyozza Messiah, vagy akár Vikström hiányát, Lowe hangja szerintem más irányú dallamfestésre predesztinált: a tenorisztikus vokális jelleg hiánya a heavy metal felé történő óvatos csúszásból, és a magával ragadó refrénekből adódóan most érződik csak igazán - í­rván ezeket a gondolatokat annak tükrében, hogy Robert képzett és stí­lusreleváns hang.

Pontszám: 8