Michael Schenker Fest: Revelation

írta CsiGabiGa | 2019.09.21.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://michaelschenkerhimself.com

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Michael Schenker felpörgött rendesen! Hatvanötödik évében jár, fittebb, mint valaha és fantasztikus show-kat nyom. A tavalyi prágai koncerten hallottam életem leghosszabb – húszperes – Rock Bottomját, ami azt jelzi, hogy jó kedvvel játszik, végeláthatatlanul improvizál élőben. És évente ad ki új lemezt is, ami azért manapság már nem annyira magától értetődő, mint a hetvenes-nyolcvanas években.

Felpörgött az új lemez tempója is, úgy látszik, idősebb korára olyan lett neki a vonatszerűen zakatoló dupla lábdobos kíséret, mint nekem a napi 4-6 kávé: ez élteti, ez inspirálja. Míg a tavalyi 'Resurrection' 12 dalából 4 volt ilyen, az idei 13-as dalcsokorból 8-at számoltam össze. Igazából ez a lemez egyik legnagyobb hibája. Nagyon hiányzik egy-két kiállás, egy-két lassabb, fifikásabb ritmusképlet. Ezért kár volt Simon Phillipset leszerződtetni, hogy egy tempóban végigdübörögje a lemezt. (A dobosváltásra Ted McKenna sajnálatos halála miatt volt szükség.) Ezt Herman Rarebell is boldogan megcsinálta volna, és mivel Doogie White is tagja a csapatnak a Temple Of Rock formációból, nemcsak ex-MSG zenészek, lett is volna létjogosultsága az ex-Scorpions dobosnak. Pláne, hogy közösek az ellenérzéseik is Rudolf Schenkerékkel kapcsolatban.

A bibliai témájú lemezborítók folytatódtak, a 'Resurrection' (Feltámadás) utolsó vacsorája után ezúttal Schenker a kereszten, illetve a Flying V-n látható megfeszítve, mely remek utalás arra, hogy az a gitár tulajdonképpen az ő keresztje. Lehetett volna akár „Feltámadás II” is a lemez címe, ha nem lenne annyira nevetséges, mint a „Titanic II”. Ezúttal azonban a 'Revelation' (Kinyilatkoztatás) mellett döntött, mert olyan dalokat akart írni, melyek az életével, örömeivel, csalódásaival kapcsolatosak. Apró fricska már a borítón is testvére felé, hogy az őt megfeszítő király koronája nagyon hasonlít a Scorpions 2015-ös 'Return To Forever'-jének borítóján láthatóra, de ha ez nem lenne elég, a „kereszt” előtt a földön szaladgál még egy skorpió is. És persze a négy énekes, mint apostolai siratják a tömeg között. A kinyitott bookletben a kép folytatásában a többi közreműködő zenész arca is felbukkan a tömegben (sőt, még Ted McKenna is őket figyeli a mennyekből). [A fenti videón ez alaposan kivesézhető. - a szerk.]

A lemez a Rock Steady című rockhimnusszal indul, melyben a négy dalnok brillírozik. A dal Michael életének korai éveiről mesél: „a boy became a rock star with a guitar in his hand”. Igazából ezek a középtempós hard rock himnuszok állnak neki igazán jól, gondoljunk csak a Lost Horizonsra vagy az On And Onra. Hasonló tempójú, de inkább a dallamosabb irányba kanyarodó a második megosztott dal, a Sleeping With The Light On. A gyötrődésekről szól, a félelmekről, a klip is az első MSG-album borítójának hangulatát hozza vissza, Michael lekötözve retteg a kórházban a Fekete Angyaltól, miközben az énekesek a betegfigyelő monitoron tűnnek fel (ami az MSG-album hátsó borítóján szerepelt). Remekül megkomponált dal a négy hangra, megmarad az emberben a „you can leave a light on, if you're afraid of the dark” sor, de úgy érzem, a szóló koncepciótlan, a dal végi szóló is tanácstalan, pedig régen, az MSG-időkben a refrének akkordsorára mekkorákat szólózott!

A harmadik közös dal a lemez vége felé elhangzó Old Man. Megtanulta a leckét, borrá tudja változtatni a vizet (átvitt értelemben, azaz mindent tud már a rockzene csínyjáról-bínjáról), de közben megöregedett. „Old man - so you can turn water into wine.” Már az előző lemezen is a producer, Michael Voss segített megkomponálni a 4 hangra írt dalokat. Vossi nagy Sweet-rajongó, a Mad Max lemezein rendre el szokott sütni egy-egy Sweet-feldolgozást. Így nem is lepődtem meg – de jól esett –, amikor meghallottam a Sweet stílusú négyszólamú harmóniát a „nothing left to say” sor végén.

És persze van mind a négy énekesnek 2-2 szólódala is. McAuley és Bonnet kapott két zakatolós tempójú dalt, McAuley-tól a Silent Again nagyon tetszett, a szóló is olyan benne, mint a nagykönyvben és a korai Schenker-klasszikusokat idéző vége-szóló is rendben van ezúttal. A Lead You Astray ugyanerre a galoppozós tempóra egy gyengébb próbálkozás, elmegy mellettem, mint az előző lemez nyitódala, a Heart And Soul. Bonnet ezúttal megkapta a lehetőséget, hogy maga írjon énekdallamot a saját számaihoz Vossi helyett, élt is vele rendesen, a korai Alcatrazz-időkre emlékeztető monumentális dallamok kerültek ki a keze alól, a The Beast In The Shadowsban gyakorlatilag megelevenedik az a szörny, melytől a Sleeping With The Light Onban annyira rettegett a főhős. Talán a szóló lehetett volna kicsit neoklasszikusabb, Malmsteent idéző, mint a Save Yourselfben annak idején, az még inkább fokozta volna az Alcatrazz hatást. A Still In The Fight a lemez végén még egyszer feleleveníti az Alcatrazz-érzést, ha nem néztem volna nemrég az Alcatrazz-reunion koncertet, talán nem is tűnne fel, mennyire hajaz a Witchwoodra a refrén.

Gary Barden előbb egy nyugisabb tétellel jelenik meg a lemezen (végre nem dübörög a két lábdob!), a Crazy Daze a UFO-korszakra reflektál, ennek megfelelően Electric Phase-es riffekkel és  Natural Thinges zongorafutamokkal operál, és a Schenkerre akkoriban még jellemző ritmusváltás is van a refrénben. Megmutatja, hogy nemcsak két lábdobbal lehet jó dalt csinálni. De aztán ő is kap egy galoppozós témát, ám annyira jól sikerült elkapnia az énekdallamot, hogy egyik nagy kedvencem lett a lemezről a Headed For The Sun. Talán ez a legslágeresebb dal mind közül, igazi koncerthimnusz, a „drive away, I found a hideaway” refrén roppant fülbemászó. Csak a bookletben láttam, hogy ebben bizony Doogie White keze is benne van.

Doogie White, aki a Temple Of Rockban már eljutott egy szintre Schenkerrel, és azóta is azt érzem, hogy vele értik meg legjobban magukat a négy énekes közül. A Behind The Smile egy vicces intró után végre egy középtempós szólódal, egyik legslágeresebb, a The Girl With The Stars In Her Eyes stílusában, azaz a Rainbow - Cornerstone vonalon mozog, billentyű is több van benne, mint a többi dalban. A másik dala az Under A Blood Red Sky megint egy kétlábdobos zakatoló, de hozza benne a Temple Of Rock stílust, érződik az összhang a gitáros és énekes között.

A „kakukktojás” a lemezen a We Are The Voice, ebben a Ritchie Blackmore's Rainbow (meg CoreLeoni és Nozomu Wakai's Destinia, na meg persze The Ferrymen, szóval mindenbe belelóg a nyelve) énekese, Ronnie Romero énekel. Talán a rocktörténet legprimitívebb, egy hangot ismételhgető riffjével indul a dal, de nem tudok rá haragudni, mert Romero nagyon jól feltalálja magát benne (az a pasas tényleg bármit el tud énekelni), a szólója viszont a leginkább a régi MSG-időket idéző: dúdolható dallamszóló, wah-pedállal megbolondítva, aztán beindul a tekerés. És a vége-szóló is fantasztikus! A lemezt az instrumentális Ascension (Mennybemenetel) zárja, mely úgy kellett a magamfajta Schenker-rajongónak, mint egy falat kenyér. És talán már a trilógia harmadik részét is előre vetíti...

Pontszám: 8