Michael Schenker Fest: Resurrection

írta CsiGabiGa | 2018.03.01.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://michaelschenkerhimself.com

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Resurrection = Feltámadás. Persze ahhoz előbb meg kell halni. Michael Schenker igazából úgy 2000 körül haldoklott, 45 évesen úgy nézett ki, mint a nagyapám, és úgy gitározott, mint ifjú babám, most meg másodvirágzását éli fizikailag és mentálisan is. Szóval ez egy másfajta feltámadás. Nem lesz persze Megváltó – zeneileg semmiképp –, de egy nagyon hangulatos Utolsó Vacsorára azért vendégek vagyunk.

A terített asztal közepén – Jézusom, de jó helyen! – természetesen Michael Schenker, a germán gitáristen áll, a teríték pedig maga a Flying V, amely megváltoztatta ezen emberek életét. Michael pedig fogta a gitárt, hálát adott és így szólt: „Vegyétek ezt a dalt és énekeljétek, mert ez az én testem!” Majd összegyűrte a papírpoharat, az asztalra dobta és így szólt: „Akit pedig meglátok inni a felvételek alatt, mintha a véremet szívná: nem lesz bűnére bocsánat. Nem vagytok ugyan tizenketten, de ti vagytok az én apostolaim, a küldöttek, akik elviszik az új lemez hírét. Osszátok tehát meg a Pofakönyvben, hogy az Év Lemezének eljövetele a küszöbön áll!”

Korábban is voltak már ezirányú vacsorameghívásai Michaelnek. A 2006-os 'Tales Of Rock 'N' Roll' albumon Gary Barden, Graham Bonnet és Robin McAuley is szerepeltek egy-egy dallal, 2011-ben a Rock Templomában pedig Doogie White és Robin McAuley tették tiszteletüket. Egyébként ezen a lemezen hirdették meg az első háromgenerációs gitárpárbajt is, melyen az idősebbeket Leslie West, a fiatalokat Michael Amott képviselte. És ezen énekelt a mostani asztaltársaság producere, Michael Voss (Simon Zélóta, a fanatikus), aki volt már Schenker énekese, producere, szerzőtársa, és csinált Gary Bardennel Schenker-feldolgozáslemezt ('Past And Present') Schenker nélkül, valamint akusztikus lemezt ('Gipsy Lady') Schenkerrel.

Az új lemez nyitánya pedig egy pörgős felvétel (Heart and Soul), melyet Michael kedvenc tanítványa, János (Robin McAuley) énekel. Igaz, hogy egyszerű sikálás a kíséret, de Robin megtölti élettel. És látá Michael, hogy ez jó. Beépített hát egy gitárpárbajt is a dalba, melyben Pál apostol (Kirk Hammett, aki nem volt soha Michael zenésztársa, ahogy Pál sem Jézus tanítványa) lett az ellenfele. Na de Kirkkel párbajozni? Hogy is mondják? Bekötött szemmel és bal kézzel, csak az egyenlő esélyek végett. János (Robin) másik dala a Time Knows When It's Time, mely ugyanolyan lüktető ritmusú, mint az első dal, de sokkal több odafigyelést kapott, így már az első taktusoktól ízig-vérig McAuley / Schenker Group ízű a felvétel, olyan kézmunkával (nem keverendő a kézimunkával), amely már a korai UFO-időkben is jellemezte Michael játékát. A szólóról nem is beszélve, mert az egyébként sem egyszerű kíséretet schenkeresen bontja ki, hibájául csak a McAuley-albumokhoz hasonló rövidségű, rádióbarát hosszát róhatjuk fel neki. Ám ezért busásan kárpótol a Barden-érában megszokott dal végi második szóló. A refrén pedig a This Is My Heart klasszikust kóstolgatja. „Teszed le? Nem ostya!”

Péter (Gary Barden), aki háromszor tagadta meg (hagyta ott a zenekarát), szintén két dalt kapott. Az egyik a Livin' a Life Worth Livin', mely mintha a 2009-es I Want You-nak lenne a lassított változata. A kiállásos kezdésű szóló pedig a ritmusában is hasonló Let Sleeping Dogs Lie-ra hajaz, még inkább megtöltve szívünket boldogsággal. És itt is megvan a dal végén a második szóló, amitől olyan érzése lesz az embernek, mintha visszatértünk volna időszámításunk kezdetéhez, az első négy, klasszikus MSG-lemez korába. A másik dal (Messin' Around) ellenben egy kakukktojás: mintha csak poénból vettek volna fel – amolyan bónuszként – egy laza rock and rollt, mely leginkább a CSÓK-osok Dominóját mintázza. Kilóg a sorból rendesen. De a Mr. Big To Be With You-ja óta tudjuk, hogy néha a poénból írt dalok – ha nem is legjobbak, de – a legsikeresebbek. Mert nincs izzadtságszaguk. Na, majd az idő eldönti! „Tik-tak-tik.” Mindenesetre a rock and roll alapra a legkönnyebb szólózni, Michael kisujjból kirázza.

Te következel, Jakab (Bonnet), aki elvándoroltál a zenekarból az első komolyabb fellépés előtt. (Hogy komposztálják a hamvaidat Compostelában!) Szintén kétszer kapsz önálló lehetőséget, de kihasználd ám! Ha nem, akkor a két közös nóta refrénje is a tiéd...

A Night Moods leginkább olyan, mintha az 1981-es szólólemez slágerét a Rainbow súlyosabb alapjaira ültették volna. Más szavakkal: keresztezték a Night Gamest az All Night Longgal. Hogy ez jó-e? Bonnet hangjával? Ha nem lenne Isten szemében bűn a szerencsejáték, ezt fix egyesre venném. Ahogy az Everest megmászását is. Itt már az 'Assault Attack' legjobb hagyományai kelnek életre. Tehetik is, hiszen az akkori zenekar mind a négy tagja szerepel a jelenlegi felállásban: a gitároson és az énekesen kívül Tádé (Chris Glen), akit állítólag Perzsiában kettéfűrészeltek, de akkor is kijön belőle két normál basszusgitáros, és András (Ted McKenna), aki a kereszten halt mártírhalált, de most még izmos karjaiban feszül Andráskereszt-szerűen a két dobverő. A dal pedig szárnyal, bonneti magasságokban, mint a Dancer és a Samurai törvénytelen gyermeke. Lehet, hogy fattyú, de gyönyörű!

A következő a sorban Bertalan, az ördögűző (Doogie White, aki a Before The Devil Knows You're Deadet énekelte a Rock Templomában). Az utóbbi években vele dolgozott Michael, és ez érezhető is a dalokon. A neki írt szerzemények a legjobban sikerültek, ráadásul a többiekkel ellentétben ő három dalt is kapott. Amikor meghallom a templomi orgonát a Take Me to the Church elején, a szőr feláll a hátamon! Pedig ez a hitetlen Tamás (Steve Mann, aki két lemez után elment az Andy Scott's Sweetbe) kezeli a billentyűket. Kicsit olyan ez az orgona, mint a Vincent Priceban a Deep Purple lemezén. A dal viszont személyes kedvencem, igazi szivárványszínű dallamokkal, headbangelésre késztető ritmusokkal, melyekre öklömet rázva éneklem a refrént. Igazi koncertnóta. Az Anchors Away mintha a Temple Of Rock egyik legjobb számát, a Lord of the Lost and Lonelyt nyomná el az UFO-klasszikus, a Doctor Doctor akkordsorával felturbózva. Plusz még egy kis sivatagi feelinget (Desert Song) is hozzáadtak az MSG repertoárjából. Kell ennél több? A The Girl with the Stars in Her Eyes a leggyengébb a három közül, de még erre is azt kell mondanom, egy Rock My Nights Away dallamosságával vetekedő refrént kapott és újra van igazi, dúdolható dallamszóló a dalban.

Kétszer hívja közös imádságra Michael az összes szereplőt, a már tavaly megjelent Warrior című dalban és a lemezt záró The Last Supperben. Nagyjából hasonló a felépítése mindkettőnek: lassú kezdés Bardennel és torzítatlan gitárral, mintha csak a 'Gipsy Lady' egyik nótája lenne, majd beindul a szekér, a Warriorban súlyosan, komoly futamokkal a riffek helyén, míg a másikban egyszerűbb, slágeresebb akkordokkal. De mindkettőben McAuley folytatja a maga utánozhatatlan orgánumával. Doogie is belép a két verzébe, hogy a refrén dallamát mindkétszer Bonnet vigye győzelemre. A záró nótában kifejezetten erősre sikeredett a refrén, megint csak igazi bonneti magasságokkal és Alcatrazzban fogant bűnös dallamokkal. Egy Utolsó Vacsorához méltó zárás.

A régi schenkeri hagyományok elevendenek meg abban is, hogy egy instrumentális szerzemény is került a lemezre, amelyben a gitár üdvözül. A Salvation igazi dallamorgia az 'Assault Attack' Ulcerének ritmusára. Kihasználja a wah-pedál és a potméterek játéklehetőségeit, és a végén még a mágneses pengetőt is előkapja, hogy egy kis klausztrofóbiás élményt (Miss Claustrophobia) okozzon.

Pontszám: 9