Van der Graaf Generator: Do Not Disturb

írta Bigfoot | 2016.11.09.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Esoteric Recordings

Weblap: http://www.vandergraafgenerator.co.uk/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Bár a megelőző VdGG album 2012-ben jelent meg, a vezér, Peter Hammill nem fecsérelte az időt, hiszen az elmúlt négy évben három lemezt is kiadott, ebből kettőt szólóban. Azt a bizonyos 2012-es ’Alt’ című albumot elemeztük, mely bizony még a zenekar mércéjével is merésznek tűnt. Hammill annyit mondott róla, hogy koncerteken is csak pár improvizációs részt játszottak, más dalokba beágyazva. Ezúttal megkegyelmeztek hallgatóságuknak, az elvárt megszólalást hozták, ettől függetlenül egy szerteágazó lemez született.

Visszatértek a hosszabb, összetett dalokhoz egyes nótákba váratlan csavarokat raktak bele – ahogy egyébként megszoktuk tőlük –, és először azt hisszük, minden változatlan a házuk táján. Például az első, az Aloft a szokásos akkordbontásokkal kezdődik, aztán az orgonariff a Nice környékéről bukkan fel.  Az Alfa Berlina kezdetén is otthon vannak, aztán a folytatás engem David Bowie-ra emlékeztet, különösen az ének. A Room 1210-nél már pazarló a témaváltás, hiszen itt már háromfelé oszlik a dal, ezúttal is őrzik saját megszólalásukat.  A Forever Falling teljesen lineáris rocknótának indul,  a középrészben már nem tudják megtagadni magukat, a végére is visszatér a kezdőtéma. a Sikata Ga Nai az ’Alt’ album kísérletezős világát hozza vissza, az (Oh No I Must Have Said) Yes King Crimsont idéző elemekkel indul,  majd teljesen váratlanul jazz-be váltanak, és ez is keretes szerkezetű szerzemény, hiszen itt is visszaváltanak a kezdeti témára. A Brought To Book alapjaiban lírai, de itt sem bírják megállni, hogy a közepére berámoljanak egy kis őrületet, az Almost The Words pedig fokozatosan pörög fel, szinte az elviselhetetlenségig (már akinek). Zárásként a Goban Hugh Banton elnyújtott billentyűs hangjaira énekel rá Peter Hammill, igazi VdGG-ös befejezés.

A hangszerek markánsan szólnak, legyen szó gitárról vagy orgonáról, nem semmi, hogy ennyi témát belevittek-egy-egy dalba, biztos akad olyan banda, akik kigazdálkodtak volna három albumot ennyi ötletből. A zenei mintákkal talán kortársaik előtt akartak tisztelegni, azoknak, akikkel nagy dolgokat vittek véghez több mint negyven évvel ezelőtt. Egyedül a Forever Falling az, ahol egy kicsit lazábbra vették a gyeplőt, a lemez többi tételében hozták a szokásos szigort. A Van der Graaf Generator zenéje ma is meghökkentő, sokkoló, merész, és szabadon kezelik a hangokat.

Nem kifejezetten VdGG-album – ha szorosan értelmezzük zenei világukat –, legalábbis nem minden szerzeményben.  Egyes daloknál mintha a progresszív rock legszebb korszakába, a hetvenes évek első felébe néztek volna vissza. Mindezen kiegészítésekkel együtt ma, a huszonegyedik században is érvényes az axióma, miszerint Peter Hammill és csapata az egyik legeredetibb, legmerészebb progresszív rock formáció.

Pontszám: 9