Lynyrd Skynyrd: God & Guns

írta MMarton88 | 2009.09.28.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Roadrunner records

Weblap: www.lynyrdskynyrd.com/index.php?module=home

Stílus: southern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Lynyrd Skynyrd tipikus esete azoknak a csapatoknak, akiknek legalább egy szerzeményét szinte minden könnyűzenét kedvelő ember hallotta már, a nevük, vagy a munkásságuk, mégis csak keveseknek mond valamit. Természetesen a Sweet Home Alabamára gondolok, mely lassan már 40 éve megunhatatlan sláger igen széles körben, ám a talpraesettebb, igényesebb rockerek tudják, hogy a LynSkyn nem egy - úgynevezett "one hit wonder" , a 70-es években olyan rockzenei klasszikusokat sikerült alkotniuk, mint a Freebird, a Simple Man, a Tuesday's Gone, vagy a Gimme Back My Bullets. Sajnos, a southern rock koronázatlan királyai egyike a világ legtragikusabb sorsú csapatainak. 1977-ben repülőgép baleset érte őket, melyben hatan meghaltak, többek között az énekes, Ronnie Van Zant is. A tragédia hatására 10 évig pihenőpályára került a LynSkyn gépezete. 1987-ben tért vissza a csapat, Ronnie tesójával, Johnny Van Zanttal a mikrofonnál, s 1991 óta újból aktí­vak. Sajnos a tragédiák mostanában sem kerülik el őket, elhunyt a basszer, Ean Evans, a God and Guns felvételei közben pedig a csapat legendás billentyűsétől, Billy Powelltől kellett búcsút vennünk, ezek az utolsó felvételek, amelyeken hallhatjuk játékát. A legutóbbi LynSkyn lemez, a Vicious Cycle hat évvel ezelőtt jelent meg. Noha rossznak semmiképpen sem nevezném, eléggé vegyes érzéseket keltett bennem az album, valahogy nem igazán ért bennem össze az egész. Kétségtelenül voltak szerethető pillanatai, ám nem nyújtotta azt a "világmegváltást", amit előzetesen vártam tőle. Nem is igazán tudtam, hogy mit várjak a God & Gunstól. Itt egy lassan 40 éves, a maga stí­lusában abszolút kiemelkedő csapat, s abszolút nem voltam benne biztos, hogy ezúttal sikerül megtalálni napjaink zenei világában a maguk helyét. Gondoljunk csak bele, zenéjük hangulatát, velejét, lényegét a modern kor elvárásaihoz igazí­tani, mind hangzás, mind zeneiség terén abszolút nem egyszerű, úgy meg, hogy közben a végeredmény ne legyen görcsösen, erőlködősen modernizáló, ráadásul végig szí­nvonalas és erős legyen... Na, ez azért már nem piskóta! Kérem tisztelettel, Lynyrdék nekiveselkedtek a feladatnak, és kiválóan meg is oldották. Miután kissé bátortalanul betettem az új lemezt, azonnal dobtam egy hátast a nyitó Still Unbroken hallatán! Atya ég, hogy dörren meg az a riff! A hangzás első osztályú, a nótának meg olyan húzása van, hogy az hihetetlen! Elsőre rögtön a Nickelback neve jutott eszembe, de mind a zenei, mind a szövegvilág azért jóval szimpatikusabb, a legnagyobb hasonlóság talán Johnny orgánuma ebben a nótában. A God & Guns egy igazán tökös kis southern rock lemez! Hála égnek a bluesos, countrys dolgok csak dí­szí­tő jelleggel elevenednek meg a muzsikában, ez kérem szépen tömény déli hard rock muzsika! Szerencsére úgy sikerült egy mai füllel is remekül hallgatható albumot kiadni, hogy a modernebb hangzás ellenére sem veszett ki sem a dög, sem a tipikus "southern" dallam-és érzelemvilág a nótákból. Ráadásul egy nagy adag Led Zeppelint idéző ős-rock témát is elővettek a srácok a tarsolyukból. Legyen szó akár keményebb, rockosabb dalokról, akár lazább témákról, könnyen magával ragadja az embert a muzsika. Süt belőle a könnyedség, valamint az a "southern" feeling, amiért szeretjük ezt a csapatot! A lemezmegjelenést amúgy igen jól időzí­tették Lynyrdék, Kid Rock All Summer Long cí­mű slágere az elmúlt évben újból előtérbe tolta kicsit ezt a stí­lust, valamint a Sweet Home Alabamát. Ennek ellenére a legendás tételhez csak a Southern Ways hasonlí­t, kár, hogy szí­nvonalában azért elmarad a klasszikustól. Zenei virtuozitás szempontjából persze nagy varázslást nem szabad várni, s Johnny sem az énekesek gyöngye, mégis igen jól passzol a hangja ehhez a muzsikához. Ráadásul, ha kell, még egyfajta változatosságot, szí­nt is képes csempészni az adott dalokhoz. A hangszeres brillí­rozás helyett pedig inkább a hangszerelésre, a jól kitalált, felépí­tett nótákra, a gigadallamos, könnyen ragadós refrénekre hí­vnám fel a figyelmet. Szinte hallgattatja magát a God & Guns, melyből az öregesség, vagy a kiégettség, hála égnek abszolút hiányzik. Akár egy fiatal csapat is kiadhatta volna ezt a lemezt, bár az is igaz, hogy az eredeti felállásból ma már csak a gitáros, Gary Rossington maradt, a többiek az ifjabb generáció tagjai. Nem állhatom meg, hogy ne emeljek ki néhány dalt. Beszéltem már a kezdő Still Unbrokenről, mely szövege ismerve a tragikus előzményeket, tökéletesen jellemzi ezt a bandát. A lazább dalok egyik legjobbika a beszédes cí­mű Simple Life, de a That Ain't My America is azonnal ható sláger az akusztikus betéteivel, meg a refrénjével. Hasonlóan kedvelem a szép lassan kibontott, nem csak szövegileg, de zeneileg is enyhe feszültséget sugárzó, a végén begyorsuló cí­madó. A legnagyobb kedvencem mégis a Floyd. Ez a lemez legkülönlegesebb dala, egy igazi lassú, bluesos téma, mely azért igencsak besúlyosodik, amikor kell! Pár szót kell emlí­tenem a szövegekről is. Ahogy már a lemezcí­mből is lehet rá következtetni, a déli életérzés nem csak zenei motí­vumokban jelenik meg, vannak olyan sorok, amelyek néhány érzékenyebb lelkű demokratát, vagy békeharcost ki fog akasztani. Nem szeretnék belemenni az "egyik kézben biblia, másik kézben revolver" életfilozófia méltatásába, vagy kritizálásába, mindenesetre tény, hogy rendkí­vül szoros összhangot sikerült találni a muzsika és a témavilág között.

Pontszám: 8