1974 jelentős és mozgalmas év volt David Bowie életében. Az 1973-ban megjelent ’Pin Ups’ album után ő és Ken Scott producer búcsút mondtak egymásnak és kísérőzenekarából is távozott Mick Ronson gitáros, valamint Trevor Bolder basszusgitáros – aki később a Uriah Heep oszlopos tagja lett –, egy ideje már mindketten a láthatatlan világban zenélnek Bowie-val együtt. Viszont visszatért karrierjének egyik legfontosabb alkotótársa, Tony Visconti, vele az 1970-es ’The Man Who Sold The World’ után váltak el útjaik.
A ’Diamond Dogs’-on megváltozott Bowie zenéje, hiszem a korábbi évek glam-rock stílusa mellé bekúszott a funk-, illetve soulzene is. Nem azt akarom mondani, hogy eltávolodott az eredeti stílusától, de mindenképp változatosabb, színesebb dalok születtek, a gitár nincs annyira előtérben, mint korábban, ez egy olyan karizmatikus zenész, mint Mick Ronson hiánya esetén érthető. Valamivel könnyebben emészthető, dallamosabb szerzeményeket hallunk, ennek egyik fő oka az volt, hogy találkozott Carlos Alomar gitárossal, aki inkább az említett műfajokban volt otthon. Bár Alomar csak a következő albumon, a ’Young Americans’-en játszott, hatása hallható a ’Diamond Dogs’-on is.
A lemezt a Rebel Rebellel vezették be a köztudatba, a dal kislemezen 1974 februárjában jelent meg, három hónappal az album kiadása előtt. Ahogy akkor szokásos volt, először Hollandiában mutatták be egy zenés tévéműsorban.

A lemez az előző alkotásokhoz képest könnyedebb zenei koncepciója ellenére elég sötét, borúlátó képet kínál világunkról. A négy talán legfontosabb szerzeményről szólnék pár szót. A címadó ezzel indít az album elején: „ez nem rock and roll, hanem népirtás.” Azért ne vegyük le a lemezt a lejátszóról, mert  megéri az elkövetkező szűk 40 perc. A zenei alap amúgy hasonlít a T.Rex Get It On slágerére, különösen a szaxofonos rész. Két dal már címében is mutatja, hogy George Orwell ’1984’ című könyve hatással volt a témaválasztásra (1984 és Big Brother). A turnén bemutatott show, ami egy kész színházi előadás volt, ennek jegyében készült, vizuálisan is megelevenítette az album zenei anyagát. A 1984 zenéje kicsit olyan, mint az akkori idők krimisorozatainak kísérőzenéje. Funkos alapok vonósokkal, kellő adag miszticizmussal megtöltve. Mindehhez olyan szöveg társul, amely riasztó látomásként vázolja a jövőt. Ennek szerves folytatása a Big Brother, itt a zene valamivel nyugodtabb, bár ez sem az a lineáris sláger a sokféle témaváltás miatt. A benne feltűnő Nagy Testvér meghatározza napjainkat, cselekedeteinket, ahogy ez Orwell könyvéből is leszűrhető.
A borítón extrém módon fest Bowie: Azokban az időkben vörösre festett hajat viselt, ez a grafikán is így van, emellett hősünk kutyatestbe bújt, mögötte két rettenetes szépség és egy felirat a falon: a legfurcsább élőlények. Tőle megszokott volt, hogy nem csak előadásmódjával, megjelenésével is sokkolta közönségét.

Folytatódik David Bowie albumainak újrakiadása: most, hogy 50 éves lett ez a lemez, ismét kiadták, de kizárólag fekete és picture disc változatú vinylen. Félsebességes vágással keverték újra, így ezzel a technikával nagyon tiszta, kiváló hangminőségben élvezhetjük Bowie időtlen klasszikusát. Hifistáknak, vájtfülűeknek nagyon ajánlott!

Zenészek:

David Bowie – ének, gitár, szaxofon, Moog szintetizátor, mellotron
Mike Garson
– billentyűsök
Herbie Flowers
– basszusgitár
Tony Newman
– dob
Aynsley Dunbar
– dob
Alan Parker
– gitár

Dallista:

A oldal: Future Legend / Diamond Dogs / Sweet Thing / Candidate / Sweet Thing (Reprise) /Rebel Rebel
B oldal: Rock ‘N’ Roll With Me / We Are The Dead / 1984 / Big Brother / Chant Of The Ever Circling Skeletal Family

Megosztás