Maradványérték - 2012. november

Led Zeppelin: Celebration Day („Összejöttek a legendás muzsikusok, hogy a huszonegyedik század technikai terrorjában megmutassanak valamit abból, amit örömzenének hívtak.”)
Civil War: Civil War (Remek bemutatkozó anyag Nils Patrik Johanssontól és a Sabatonból kivált zenészektől.)
Joe Cocker: Fire It Up („Az énekes huszonharmadik stúdióalbumán kicsit rockosabbra vette a figurát.”)
Corrosion of Conformity: Megalodon (Nehézkes stoner metal helyenként remek gitármunkával.)
Focus: Focus X (Semmivel sem rosszabbak, mint mondjuk a Jethro Tull vagy a Yes, de nekik az a népszerűség sajnos nem adatott meg.)
Fatal Impact: Esoteria (A jelenlegi norvég heavy metal színtér egyik legígéretesebb zenekara.)
Striker: Armed to the Teeth (Úgy látszik, Kanada lesz a retro heavy metal fellegvára.)
King of Asgard: ...to North (Aki él-hal a viking metalért, és nem kér az Amon Amarth "populárisabb" fogalmazásmódjából, mindenképp tegye próbára ezt az archaikus korongot.)
Indesinence: Vessels of Light and Decay (Brit doom/death metal korai My Dying Bride hatásokkal.)

Led Zeppelin: Celebration Day

Öt évet kellett várni, hogy – hivatalosan – megjelenjen a zenekar valószínűleg utolsó mozzanatának képi dokumentuma. Nem tudjuk, mi az oka a kései kiadásnak, de nem ez az első ilyen eset a Led Zeppelin pályafutása alatt: az 1976-ban megjelent koncertfilm és dupla album, a ’Song Remains The Same’ is egy 1973-ban rögzített New York-i bulit tartalmaz, amit eredetileg még a megjelenés évében sem akartak nyilvánosságra hozni.

1980 óta először adtak teljes koncertet. Alapjaiban nincs baj a produkcióval, Jason Bonham is hozza apja brutális, lehengerlő dobolását, egyedül Robert Plant hangja nem a régi, de hatvanon túl melyik frontember tudja hozni a huszonévesen nyújtott teljesítményét? Ezt a Led Zeppelin is így gondolta, hiszen pár dalt lejjebb transzponáltak, így Plantnek könnyebb a helyzete.

Nem vagyok maradéktalanul megelégedve a hangzással, mert a basszusgitár erősen a háttérben marad, és különösen Page szólóinál néha üresen hangzik a zene. Mint minden koncertlemezt, ezt is megkozmetikázták, bár nem olyan nyilvánvalóan, mert távoltól sem tökéletes minden. Össze lehet hasonlítani egy néző által készített kalóz, egész minőségi felvétellel, túl sokat nem nyúltak bele.

Ne várjuk azt a Zeppelint, amelyik a hetvenes évek elején felforgatta a rockzenét, nincs már meg az a mindent elsöprő erő a dalokban, mely mindig is jellemezte őket. Nem lehet összeszokottságról beszélni akkor, ha az elmúlt harminc évben összesen négy koncertjük volt. Igaz, Page és Plant a kilencvenes dekád második felében hosszabb ideig együtt játszottak, de Jones nem tartott velük. Hibáznak is, talán többet, mint a fénykorukban, szégyenkezni azért nincs okuk, zenélni egyikük sem felejtett el, igaz, a tűz már takarékon él szívükben.

Összejöttek a legendás muzsikusok, hogy a huszonegyedik század technikai terrorjában megmutassanak valamit abból, amit örömzenének hívtak, amely a lélek legmélyebb bugyraiból tört fel. Hogy nem indultak el most sem turnéra? Biztos, hogy nem tudták volna megismételni az 1968 és 1980 közti teljesítményt, a mérce számukra most is magas. (Bigfoot)

Civil War: Civil War [EP]

Nils Patrik Johansson soha nem pihen. Az Astral Doors, a Wuthering Heights és a Lion’s Share után, vagy inkább mellett itt egy újabb formáció, a Civil War. A svéd csodatorok olyan zenészekhez csatlakozott, akiket mi is jól ismerünk: a Civil War a Sabatonból kivált Daniel Mullback dobos, Rikard Sundén és Oskar Montelius gitáros, illetve Daniel Myhr billentyűs új zenekara. Azt már tudjuk, hogy a Sabaton mire képes az új felállásban (elég csak a FEZEN-es, vagy a bécsi bulit említeni), most itt az idő, hogy górcső alá vegyünk a „többiek” produktumát.

Hogy mennyire tud a Civil War első EP-je elszakadni a Sabatontól? Nos, senki nem fog meglepődni a zenét hallva, és valahol egyértelmű is, hogy az éveken át együtt zenélő társak a jól bevált ízekből főzik meg az estebédet, még akkor is, ha nem ők voltak a Sabaton fő dalszerzői. Valamiért azonban mégis frissnek hat az anyag… Lehet, hogy a tudat, hogy ez mégiscsak valami új, valami más. Vagy lehet, hogy csak Nils Patrik Johansson kellett a „Sabaton 2” élére, mert azt mondanom sem kell, hogy korunk egyik legnagyobb, ennek ellenére igencsak alulértékelt énekese hatalmas köröket ver Joakim Brodénra (na, nem színpadi előadásban, ez is tény). Sokszor az Astral Doors Dio-s világa is megidéződik a zenében, de lehet, hogy pusztán Patrik hangja és stílusa miatt támad ez a képzetem.

Egy-két sláger (a Rome is Falling kiemelkedő) kíséretében fel is villannak az oroszlánkörmök, de a Nelly Furtado feldolgozás, a Say it Right sem gyenge, de szokványosnak semmiképp sem mondható. Bemutatkozó anyagnak remek ez a 4+1 számos EP, kíváncsian várom az első teljes korongot, mert lehet, hogy feladják a leckét a Sabatonnak. Más kérdés, hogy szinte biztos vagyok benne: soha nem fúj majd mögöttük akkora hátszél, mint Joakim Brodén és Pär Sundström csapata mögött. (Jocke)

Joe Cocker: Fire It Up

Woodstock egyik hőse beindult az utóbbi években, hiszen a 2010-es ’Hard Knocks’ után elég hamar állt elő új felvételekkel. Pedig 2002 és 2010 között nem ajándékozott meg minket friss dalokkal, csak két feldolgozásalbumot készített, bár a színvonalra itt sem panaszkodhattunk.

Nos, az énekes huszonharmadik stúdióalbumán kicsit rockosabbra vette a figurát, mint ezt megelőzőleg, bár ezen is a szokásos, akár táncra is alkalmas funkys, bluesos, jó értelemben slágeres rockzenét produkálja, fúvósokkal, női vokalistákkal kiegészítve. Hangja még mindig – vagy most is – rekedtes, eldohányzott, elivott tónusú, pont olyan, amit az első LP-n, a ’With A Little Help From My Friends’-en hallunk 1968-ból.

Jól indul a lemez, a sodró címadóval, majd a funkys I’ll Be Your Doctorral. És nem veszíti el később sem a lendületet, hiszen szép a You Love Me Back ballada is. A I Come In Peace Chris Reát idézi, de ez is elmegy. Ezután egy kicsit visszavesznek, már ami a tempót illeti, de továbbra is egy rendkívül szórakoztató lemezt hallgatunk. A lemez vége felé nekem nagyon bejön a Letting Go Blues Brothers-szerű témája a pozan-szaxi kettős szólójával.

Joe Cocker nem kreatív előadó. A dalokat megírják számára, neki annyi lehetősége van, hogy hangjával a saját képére formálja. De egy kiváló interpretátor, az ember ennyi idő elteltével is libabőrös lesz énekétől, melybe szívét-lelkét beleoltja, miközben jellegzetesen gesztikulál kezeivel, és a színpadon több inget átizzad. (Bigfoot)

Corrosion of Conformity: Megalodon (EP)

Megállíthatatlanul dübörög a legendás stoner brigád, legalábbis erre enged következtetni, hogy a trióra zsugorodott zenekar (Pepper Keenan még mindig a Downnal van elfoglalva) az év első felében megjelentetett egy nagylemezt, melyet saját nevükre kereszteltek, majd hosszú turnéra indult a High On Fire és a Goatwhore társaságában, sőt még a legelső nagylemezüket, az 'Eye for an Eye'-t is piacra dobták, és most itt egy 5 számos kislemez, friss ropogós dalokkal.

Mivel a 'Corrosion of Conformity' és a 'Megalodon' megjelenése között alig pár hónap telt el, így nem is lepődhetünk meg azon, hogy az új(nak mondott) dalok a februári nagylemez egyenes folytatásának tűnnek. Sőt ezt az öt dalt szinte ugyanazzal a kritikával lehetne illetni, ugyanis itt is gyakran érezni izzadságszagot és rutinmunkát. Mike Dean énekes/basszusgitáros hullámzó teljesítményt nyújt, hanga ugyan jól illeszkedik a HC/punk/stoner muzsikához, de dallamai már ritkábban találnak utat a hallgató füléhez. Pedig a komótos Black Sabbath ízű riffekből felépített Feed On remek kiállásaival és szólóival akár egy nagyszerű dal is lehetne, de Dean szürke dallamai egyszerűen nem működnek. Persze más a helyzet a vad, punkos Priest Brainsben, ahol a dal egyszerű jellegéből adódóan annyira nem hiányzik a kidolgozott, fogós ének.

A címadóban aztán végre feltűnik valami pofás dallam is a vaskos, dögös riffek mellett. Az egész dal a kiadvány csúcspontja, ha az ötből még három ilyen lenne, valószínűleg az év egyik legjobb stoner lemezét tartanánk a kezünkben, de sajnos távolról sem ilyen rózsás az összkép. Amilyen gyorsan jön és földbe döngöl a The Megalodon, úgy száguld át rajtunk a brutális, de jellegtelen Strong Machine Too Late is, melyben Dean még sikoltozással is próbálkozik. A lemezt lezáró The Vulture is felejthető, habár legalább ragadós gitárdallamai kellemes perceket szereznek, ami azért az egész albumra elmondható. Woodroe Weatherman gitáros az, aki remek riffjeivel, fogós, rövidke szólóival mégis megmenti ezt a lemezt, ha másért nem is, az Ő játékáért érdemes belehallgatni ezekbe a dalokba. Ha valaki most ismerkedne a Corrosion of Conformity zenéjével, annak inkább a 'Blind' lemezt ajánlanám, a 'Megalodon' dalai azoknak fogja elnyerni a tetszését, akik tántoríthatatlan fanatikusai e zenekarnak. (Pálinkás András)

Focus: Focus X

Nem változott – már ami a színvonalat illeti a legendás holland progresszív rock négyes zenéjében, akik 2001 óta újra aktívak, és az újjáalakulás óta a harmadik albumukat adják ki. Bár a két vezéregyéniség közül Jan Akkerman gitáros nem állt újra csatasorba, Thijs van Leer billentyűs-fuvolás viszi tovább a bandát. Ő egyébként klasszikus zenészként is bizonyított. Közben egy másik őstag, Pierre Van Linden dobos visszatért a Focus kötelékeibe.

Az előző kettő  újabb kori lemezhez képest most jobban tetten érhető a zenekar régi hangja. Mindjárt a nyitószerzemény, a dögös Father Bachus a nagy instrumentális slágert, a Hocus-Pocust idézi, és ahogy az egész lemezen Menno Gootjes – aki korábban már játszott a Focusban – pengeti hangszerét, akár jazzes, akár dallamosabb témákkal variál, hát arról nem lehet mondani, hogy nem Akkerman ihlette meg. Néha visszaköszön egy-egy motívum a hetvenes évek nagy korszakából, mindez nem úgy, hogy komplett régi dalokat lehetne rájuk építeni. Az  All Hens On Deckben egy nem bonyolult, de kiváló orgonariff az alaptéma, és nem gyenge a billentyű-gitár-ének unisono sem. Még egyre hadd hívjam fel a figyelmet, ez pedig a Talk of the Clown reneszánsz zenéje. Remek.

És itt ez a bolondozás, az őrült tekerések közben elejtett zenei poénok, ami annyira a Focus sajátja, hogy nem lehet utánozni. Bár ember legyen a talpán, aki utánuk csinálja ezt a nagyobb részben intrumentális muzsikát. Senki nem tudja így a jazz és klasszikus zenei motívumokat ötvözni. Alapvetően billentyű-centrikus az anyag, de a gitár egyáltalán nincs háttérben, sőt Van Leer sokszor előveszi fuvoláját is, ez szintén nagyon fontos eleme a banda zenéjének.

Ez a lemez is bizonyítja, hogy nem volt kegyes a sors velük, mert tehetségben a legnagyobbak között volt a helyük negyven évvel ezelőtt is. Semmivel sem rosszabbak, mint mondjuk a Jethro Tull vagy a Yes, de nekik az a népszerűség nem adatott meg. (Bigfoot)

Fatal Impact: Esoteria

Gjøvik egy 28.000 lelket számláló kisváros Norvégiában, Oslótól északra, nagyjából 130 km távolságban. Ki gondolná, hogy erről a Mjøsa partján fekvő csodaszép településről egy olyan setét lelkületű zenekar is származhat, mint a Fatal Impact? Persze ismerjük a norvég zenei színteret, nem feltétlenül az öröm-metal dominál arrafelé, így a 2005-ben alakult Fatal Impact sem a szép kék égről és a zöldellő fűvel jól lakó szarvasmarhák párzási szokásairól fog énekelni. A Jørn Øyhus vezette négyes progresszív power metalba csomagolja sötétségbe burkolózó, pre-apokaliptikus, vészjósló szövegeit.

A norvégok 2005 óta számos demót és EP-t jelentettek meg, de az ’Esoteria’ számít első teljes kiadványuknak. Az album meghallgatása után a jelenlegi norvég heavy metal színtér egyik legígéretesebb csapatának tartom a Fatal Impactet. A néha már-már gótba hajló, melankolikus témák vegyesváltóznak a hörgő-morgó-suttogó és a tiszta, magas fekvésű énekkel, a gitárok egyszer még agresszívan harapnak, de máskor már búgón örvénylenek végeláthatatlanul, néhol egészen súlyos riffeket szülve meg. Sokszor olyan képzetem volt, hogy az egész album egy fényjáték, ahol a csúszka össze-vissza ugrál a koromsötét és a vakító fény között. Rengeteg ritmusváltás, változatosság jellemzi a korongot, nagyon nehéz szabadulni a mindennapi meghallgatás terhe alól. Be édes teher is ez…

Tipp: A New Era, The Blind Man’s Eye, A View to Hell (Jocke)

Striker: Armed to the Teeth

Úgy látszik, Kanada lesz a retro heavy metal egyik fellegvára: innen startolt a trendet kellő kreativitással művelő 3 Inches of Blood, és az őket jócskán lemaradva követő Skull Fist is, és most még egy bandára, a Strikerre is felfigyelhetünk. A Dan Cleary vezette zenekar ugyanúgy a ’80-as évekből fakasztja a speed metal felségterületére is gyakran elkalandozó heavy metalját, mint honfitársai, és habár eredetinek még véletlenül sem akarjuk csúfolni őket, legalább nem olyan direkten mutatják fel hatásaikat, mint például a Steelwing. A Striker ugyanis ha nem is bravúrosan, de mindenképp ügyesen keveri el a Maiden-Priest kötelező tananyagát a Twisted Sister és egyéb rockklasszikusok ironikus attitűdjével és mondjuk a Riot nagyvonalú slágerdallamaival, s míg a Ian Sandercock-Chris Segger gitárosduó azzal foglalatoskodik, hogy a vasszűzről mintázott szólókkal, vagy priestes riffekkel szabdalja szét a dalokat, addig Cleary rendre kövér, együtt énekelhető refréneket tapaszt a dalokba.

Az ’Armed to the Teeth’ igazi bűnös élvezet, amely nem váltja meg a világot, viszont pokolian szórakoztató, a klasszikus heavy-sikollyal benyitó Forevertől a záró Can’t Stop the Rushig. Nem hiszem, hogy bárki akár egy masszív lerészegedéssel ki tudná törölni például a Fight For Your Life vagy a Wolf Gang dallamait a fejéből. Akadnak egészen rockos, és egészen súlyos riffeléssel keményített számok is (Feed My Fire, All the Way), de alapvetően pőre heavy metal ez, az összes bevett toposszal a sikító gitárszólóktól a sikító énekesig. (Tomka)

King of Asgard: ...to North

A King of Asgard a kultikus státuszba emelkedett Mithotyn örökségét ápolja – abszolút autentikussággal. Tekintve, hogy Karl Beckmann énekes-gitáros, valamint Karsten Larsson dobos (ő a Falconerben is érdekelt) alkotja a csapat gerincét, a King of Asgard azt a black metallal hasított viking fémet ütlegeli tovább, ami a Mithotyn műhelyében kapta egyik legnemesebb formáját. A nem éppen amatőr svédek már a 2008-as ’Fi'mbulvintr’-en is teljes magasztosságában prezentálták a lényegi összetevőkre csupaszított, régisulis viking metaljukat, és a puritán fogalmazásmódon az idei ’...to North’ sem változtat. Vagyis se a melodeath (ld. Amon Amarth), se a heavy metal (ld. TYR) irányába nem tesznek engedményeket: a stílust végig az epikus black metal gitárjátékával tűzdelt, tajtékzó riffekre építik, az énektémákat egy viking halálhörgésének mocskosságával piszkítják, a ritmust pedig a rabgályák evezőjének kitartó tempója adja. A King of Asgard marcona metalja azonban néha túlságosan is egyszerű: habár a dalok egymagukban szinte mind megállják a helyüket, a stilisztikai változatosság hiányának köszönhetően a lemez kissé megfárad a végére.

Az egykaptafára kalapált dalokat leszámítva, nem érheti szó a svédek csatahajójának árbocát, hiszen a hallgatón egy méretes hullám erejével átcsapó dallamok, a mitológiai sűrűségű atmoszféra, valamint a műfajban megkívánt, kietlen gitárjáték mind nemesebbik orcáját mutatja ezen a lemezen. A The Nine Worlds Burn egyenesen az egyik legjobb viking metal himnusz, amit az utóbbi években lemezpiacra dobott valaki, amelyben az archaikus, szívettépő riffekre rácsatlakozó női ének (Mathias Blad Falconer-énekes húgának, Heléne Bladnak az előadásában) koronázza meg a kompozíciót. Aki él-hal a műfajért, és az Amon Amarth-ot vagy a TYR-t megveti az egyre kommerszebb irányvonal miatt, valamint visszasírja az epikus Bathory-lemezek világát, az mindenképp tegyen egy utazást a ’...to North’-szal. (Tomka)

Indesinence: Vessels of Light and Decay

A brit Indesinence hat éves szünet után készítette el második nagylemezét, de tagjai az elmúlt időben sem csak a babérjaikon ücsörögtek, hiszen olyan zenekarokban tevékenykedtek, mint a Code, a Decrepit Spectre, az Esoteric vagy a Cruciamentum.  És hogy a tevékenyen eltöltött idő a zenekar javára vált, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a 2006-os 'Noctambulism' című debütlemez súlyos, rideg, de helyenként unalmas death/doom metalja után ezúttal kerekebb, érettebb dalokat sikerült a londoni négyesnek kiötlenie.

Természetesen a korai My Dying Bride hatása most is megemlíthető, de itt bizony hiába keresünk gyászos, szomorú vagy szívszorító megoldásokat, ugyanis Ilia Rodriguez és társai egy pillanatra sem lágyulnak el, az album teljes hosszában a súlyos, kegyetlen gitárjáték és a reményvesztett hangulat uralkodik. Az albumot nyitó 14 perces Paradigms tonnás riffjei jól szemléltetik, hogy itt bizony érzelmeknek semmi nyomát nem találhatjuk. Kimért tempóban, vészjóslóan érkeznek a doom riffek, majd átadják helyüket  némi death metalos őrlésnek és Ilia Rodriguez mély, egysíkú hörgésének. A színtelen vokalizálást jól ellensúlyozzák a viszonylag gyakori váltások és a jó érzékkel megkomponált kiállások. Habár a tempóval is ügyesen játszanak Rodriguezék, mégis nagyon ritkán kapcsolnak nagyobb sebességre, jó doom hagyomány révén, marad a lassú őrlés és a középtempós, sodró gitárjáték.

Az Andy McIvor és Dani Ben-Haim alkotta ritmusszekció bődületesen feszes, szigorú alapokat biztosít a két gitárosnak, akik változatos, ötletes, sőt helyenként egészen dallamos megoldásokkal olyan hangulatot teremtenek, mely a brit doom metal hajnalán megjelent lemezekre volt jellemző. Habár a 'Vessels of Light and Decay' több szerzeménye is 10 perc körüli, vagy azt meghaladó hosszúságú, mégsem válik unalmassá, hiszen a lassan feltárulkozó dalok minden hallgatás során valami újat és lebilincselőt nyújtanak. A 'Vessels of Light and Decay' egy sok hallgatásra megnyíló, igazi doom szörnyeteg, melyet e tüskés műfaj kedvelői igazán nagyra fognak értékelni. (Pálinkás András)